Amerikai Magyar Szó, 1982. január-június (36. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-11 / 10. szám
Thursday, March 11. 1982. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. Czine Mihály: Kiskoros és Kiskunfélegyháza máig vitatkozik a bölcsőjén. A nép hite szerint azonban nem város, még csak nem is falu volt a születési helye, hanem utszéli csárda; a jeges hatarban. Pusztaiak, juhászok, csikósok, gulyások köszöntötték először, mint a betlehemi kisdedet, ostort es Idsbaranyt adtak neki ajándékba. S mikor csodálatos életének vége szakadt, úgy temették el, ahogy a régi nagy fejedelmeket: az ütközet után visszamentek érte a huszarok, kihozták a csatatérről, koporsóba tettek, a koporso deszkájába vasszegekkel verték ki a nevét, a folyóvízbe temették el. Ahogy valamikor Attila királyt... Ez a legenda nem lehet nagyon régi, csak akkor születhetett meg, amikor Petőfi Sándort már semmiképpen sem lehetett elő embernek hinni. Mert mig az emberi életkor határa ki nem zárta: mindig visszavártak. Addig nem hitték, nem hihettek, hogy meghalt. Hittek: ha a szabadságért vívott csata el is veszett, az eszme él, s nem halhatott meg az sem, aki az eszmét fogalmazta. A lázálmokat, a titkos remenykedeseket ez a hit táplálta, ezért vélték any- nyi bujdosó katonában s politikai üldözöttben felismerni. Látták a Balaton partján s Kolozsvár piacán is; fényes nappal. Mikor már élőként el nem képzelhettek, a siriára véltek sok helyt rátalálni. Az első világháború magyar katonái Szerbiában, hadifoglyai Szibériában ismertek rá a fejfájára, s Székelykereszturon —utolsó estéjét ott töltötte a körtefa, amely alatt vacsorázott, ma is áll, kiszáradtan, körbekerítve — máig őrzik a “sírját.” A sirgondozo öreg tanító tudja, hogyne tudná, hogy masok csontjai borulnak össze a hantok alatt, de ez az ismeret miért is zavarná? Petőfi Sándornak minden faluban lehetne sírja — mondja bölcsen —, talán nem is a földben, de fent a magos égben pihen, s ez rajta a szemfódel: “magasan száll és hosszan énekel, haldokló hattyúm, szép emlekezet.” Legendák csak igaz mag körül szövődhetnek, s Petőfinek minden legendánál szebb volt az elete. A világirodalom egyik legnagyobb költője, s — ami oly ritka a művészetek történetében — költészetével teljesen egybehangzott az élete. Az irodalom- történet alig győzi leltározni a költői hozományát — a népiség fólfedezöjeként uj korszakot nyitott, megteremtette az uj magyar költői nyelvet, a népiség és romantika szintézisét hozta a világirodalomban is egyedülálló jelenségként, uj embertípust teremtett, a valóságban gyökerező, egekbe nőtt embert —, s költészetet szinte megtetézve az életből is csodálatos műalkotást formált, egyetlen ponton sem került soha ellentétbe a meggyőződésével. Hite szerint élt mindvégig. S verseit még a halálával is tovább irta: a szabadság költője a szabadságért vivott harcban, csatamezőn pusztult el. Halálával vált jelképpé, szimbólummá. A szabadság — a magyar és világszabadsag — költőjévé. Tüneményesen szép volt az élete. A magyar irodalomnak, ahogy Illyés Gyula mondja, “az a rendkívüli ajándéka Petőfiben, hogy talán a világbirodalom nagyjai között ö az egyetlen, aki nemcsak óriási költő, de óriási példakép, óriási jellemkép is. “Lehetnek, vannak nagy költők, óriási tehetségek, akik igazolják a szenvedésüket, de “arra, hogy miként kövessen valaki egy szép, tiszta, egyenes utat az életben, arra példát a mi Petőfink adott, ez az ő egvedülisége szinte az egesz világirodalomban.” Petőfi mindvégig a szabadságra esküdött, az éltette költészetét, ez sugallta tetteit. A legnagyobb kérdést tette fel népének: “Rabok legyünk vagy szabadok?” A társadalmi és nemzeti szabadságharc elé trombitált, olyan korban, mikor a nép nemzetté ébresztése volt a halaszthatatlan feladat. Jokor érkezett. Szerencsés időt kapott a sorstól: együtt nőhetett a szabadság ügyével. Költői útját nagy elődök, Csokonai, Vörösmarty készítették elő, kortársként Arany Jánost, Jókait és Vajda Jánost tudhatta maga mellett, a politikában Kossuth és Széchényi fogalmazta az uj eszméket, a nép a szabadságeszmére visszhangzott s Európa más népei is tavaszra vártak. Ebben a szabadulásra készülő-várakozó világban Petőfi Sándor lett a tűzgyújtó, a lángra lobban tó: maga volt a fellángoló eszme. A szabadság földre szállt istene. Vele, a segesvári csatatéren, vélik sokan, az eszme hunyt ki, s a 19. század második fele esett ki az irodalomból. Ha tovább él, 1849 után, írja Nemeth László szép tanulmányában, “arra lett volna képes nagyban, amire Vaida kissebben, kitartson és alkalmazkodjon egyszerre: a megőrzött márciusi tűzet modernebb műfaji kohókba vezesse. A Toldik, Buda halala mellett egy miczkieviczi vagy puskini verses regény, esetleg gogoli szatíra... és körülötte egy bátrabb, jobbkedvu Arany, szemérmesebb Jókai, ki- gyult Arany János, a Zilahy Károlyok életben tartott nemzedékei.” Ha eletben marad... De vajon maradhatott-e életben? El lehet képzelni fogolyként vagy álruhában menekülőként? Mi vart volna rá? Szibéria, Kufstein vagy az akasztófa? Az is szörnyű lett volna, ha futni hagyják, s kiskocsmák borával csillapította volna a fájdalmát; abba beleőrült volna. így volt befelezett az élete, a csatatéri halállal. “Mi, többiek — ismerte fel már Jókai a szomorú igazságot —, tudhattunk még kettévágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számara nem volt való az az élet, az a küzdés, hol láncra vert kéz börtön falara karcolja keserű mondatait. Neki úgy kellett halni.” Petőfi halálával csakugyan évtizedek estek Id a 19. század második felének a magyar irodalmából. Műfajok, müvek, lehetőségek. De az eszme, a szabadság eszméje, éppen Petőfi csatatéri halálával kapott töretlen sugárzást. Mert Petőfi nem tette le a fegyvert percre sem. Testét összetiporhatták a segesvári mezon, haborgo lelke, költészete tovább vívta forradalmait. S vívja ma is. A magyar szellemi hagyomány legértékesebb öröksége lett, példáia Advban és József Attilában testesült meg uira. Kutatók, tudós professzorok foglalkoznak a munkásságával, tanulmánykötetek, monográfiák, különböző kiadvánvok idézik emlékét. S minden időben — a tanítókra is nagy szerep var: az ünnepséget ók válthatják talán legeredményesebben építő köznapokká. Mert Petőfit az egyetemnél is “magasabb fokon” kell tanítani, ahogy az erdélyi Sütő András mondia: az általános iskolában, az iskolán kívüli közmüvelödesben: mindenütt, ahol a nép kultúrájának sorsa van letéve. Hagyományát ápolni — kevés. Örökségével élni kell, mint a kenyérrel. HOL KAPHATÓ A MAGYAR ÉVKÖNYV KANADÁBAN? Europa Record Store, 408 Bloor St. West Toronto, Ont. ... Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek olly magas örömmel, a miilyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet! Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utósó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! Ezzel köszöntelek, ez legyen utravalód az életben. Élj boldogul!... nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugott élet fél halál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni! Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő ... szép vagy te, szebb minden országbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szivek. Jó éjszakát!... ha elalszom, jelenj meg álmomban úgy, a millyen majd leszesz férfikorodban, a miilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek! (Lapok Petőfi Sándor naplójából)
