Amerikai Magyar Szó, 1981. július-december (35. évfolyam, 27-50. szám)
1981-10-29 / 41. szám
Thursday, Oct. 29. 1981 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. Dénes Géza: URI TRÉFA Bizonyára nem tudja senki, sirjon-e, vagy nevessen ezen a történeten, amely a Bihar-megyei Sarkadon esett meg a 40-es években. . Jegyzőválasztásra készült a község es a lakosság szerette volna, ha a község szülöttét, Szabó Dávidot tettek volna meg jegyzőnek, aki jo fejénél fogva kapott segédjegyz'ói oklevelet, s aki talán szivéből képviselte volna a nép ügyét. Főispán uraimék viszont, instállom, KepecsZsigmondot, asőrgyaros fiat óhajtották. S mint az valamikor történt, a főispán megválasztás előtt jóváhagyta, a járási főszolgabiró javaslatára, a sőrgyáros fiát jegyzőnek, s máris úgy kezelték, mint a nép által “megválasztott“ jegyzőt. Mar csak az úgynevezett népszavazasi formaságon kellett átesni. Ennek időpontjában több száz ember gyűlt egybe a községháza udvarán, akik hangos jelszavakkal adtak óhajuknak kifejezést: — Le Kepecs Zsigmonddal,eljen Szabó David, a mi igazi jegyzőnk! A felemeletnyi magasságban lévő irodákból a községháza udvarára egy széles erkély nyilt. Az emö- gótti irodában meghúzódó főispán es fószolgabiro cselhez folyamodott a “tisztességes” választás látszata, es céljuk, Kepecs Zsigmond megvalasztasa érdekében: a főszolgabiró kiállt az erkelyre és ekep- pen vezette le a nagy ceremóniát: — Igen tisztelt választópolgárok, mélyen tisztelt paraszt urak! Végre elérkeztünk ahhoz az időponthoz, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, s maga a nép mondja ki a most választandó jelölt urak közül az igent arra, aki neki legjobban megfelel. Éppen ezért azok, akik Kepecs Zsigmond urra kívánnak szavazni, maradjanak allva, viszont azok, akik Szabó Dávidra, azok guggoljanak le. A választók ekkor egytől-egyig leguggoltak, főszolgabiró uram pedig dolgát jól végezve az erkélyről a függöny mögé lépett, s ott nevetve koccintott össze a röhögő urakkal, látván, hogy minden ember leguggolt Szabó Dávid iránti hűségüket kifejezve. Majd eljön az ideje annak, hogy “kiálljatok” Kepecs Zsigmond ur mellett. S valóban, jó negyedóra múlva kezdtek a szavazók feltapaszkodni, zsibbadt végtagjaikat masszírozva. Amikor mindnyáján felálltak, a főszolgabiró ur kilépett újra az erkélyre, köszönetét mondott a bizalomért, amiért az összegyűltek állva maradásukkal “egyhangúlag” Kepecs Zsig- mondot választottak meg a községben jegyzőnek. Az összegyűlt parasztemberek, beletörődve sorsukba, lehajtott fejjel hagyták el a községháza udvarát a kapunál szétvetett lábbal álló, szuronyos csendőrök előtt. * S A TV KÖZÖNSÉG KEDVENCE (folytatás a 6. oldalról) a legtöbb nő mazochista. Hiszen J.R. valamennyit úgy kezeli, mint a szemetet.” S bizonyára éppen ebben rejlik a legnagyobb különbség J.R. és Larry Hagman között. J.R. nőcsa- bász, akinek a házassága romokban hever. Hagman pedig 23 éve nős, és nagy büszkeséggel beszel a gyermekeiről. Elmondja, hogy a 16 éves Preston eppen most keresett szép összeget csomagolással az egyik áruházban, újabban pedig pincérként dolgozik. 22 eves lanya színésznő, “Dallas”-ban mar kétszer szerepelt. i — -....— ■ i —................— ■ . . ■ ---- ■ — TERJESSZE LAPUNKAT páratlan oldal Kövi Pál “Erdélyi lakomá”-ja Csak tényként említem meg, hogy Kövi Pál, akinek könyvéről az elkövetkező sorokban szó lesz, a The Four Seasons étterem vezetője New Yorkban. Ez a tény már önmagában bizonyítja, hogy minden elfogultságtól mentesen, önérdek nélkül, tehát tárgyilagosan mutathatom be az Erdélyi Lakoma címen közzétett könyvet (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó 1981.). Már csak az elválasztó messzeség miatt sem érhet szó azért, hogy netán propagandát fejtek ki az étterem vagy vezetője mellett, amelyre egyikük sem szorul rá, és a dicséret egyébként is csak olyan felesleges vállalkozás lenne, mintha a Duna nagyságát bizonyítandó, egy-két vödör vizet loccsintanank bele'de nem erhet szó amiatt sem, hogy az elhízás bűnére csábítom a felesleges grammok ellen egyébként is reménytelenül hadakozó emberiség iobbik felet. ígért tárgyilagosságom azonban tüstént cserbenhagy, amikor a szerző személyét kívánom bemutatni. íme egy ember, aki erdélvisegét úgy viseli magan, mint regi szentképeken az angyalok az aranyozott glóriát, egy ember, aki valóságos földi leteben a nagy regényíró — es nagy étektisztelő — Krúdy Gyulát piondhatja rokonának. És aki szellemi rokona a magyar szakácsok ama nagy sorának, akik hivatásukat — mert a mesterség szó nem illik ide — a hétköznapok örök ismétlődő tevékenységéből, majdnem azt mondtam nyűgéből, a művészét körébe emelték. Ha pedig választott szakmájuk történeti-gyakorlati kérdéseit vetik papírra, mint Gundel Károly, Túrós Emil és Lukács vagy legutóbb például Láng György — akinek könyvéről egyébként e lap hasábjain is esett szó — akkor írásuk egyszerre lesz elmélyült tudományos értekezés és magasszintu ismeretterjesztés. De rokon Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal, akiknek példája nyomán iárta az erdélyi falvakat — nem elégedvén meg • a régi könyvekben és kézírásos emlékekben rögzített forrásanyaggal —..hogy a népi dalkincshez hasonlóan a helyszínen gyűjtse össze a népi szakácsmüvészet még élő, vagy az emlékezet számára még felidézhető, emlékeit. S ha Bartók eszmeje az volt, hogy a magyar népzene csak a környező népekkel való együttélés folyamában érthető meg igazán, úgy élnek együtt Kövi Pál könyvében az erdélyi magyar, szász, román es Örmény népek ételei szoros kölcsönkapcsolatban, közös történetük során kiteve más, keleti es nyugati hatásoknak. Izek és illatok zsonganak képzeletünkben a könyv olvastán, mert testi táplálékunk itt szellemi táplálékká lényegül át, összekötő kapoccsá a múlt és a jelen, a valóság és a vágy, a föld és az ég között. Olvasása kirándulás a bölcsesség és a mértékletesség világába abból a valóságos, hétköznapi világból, ahol elgépiesedett életűnk uniformizált konyhái ontják örökké rohanó embervoltunk elé az uniformizált ételek uniformizált izeit. Ezzel az uniformizált világgal szemben a hovatartozás érzését kívánja felkelteni az olvasóban a szerző, azt a talán titkolt vagy elnyomott vágyat, hogy az ember merje keresni a maga sajátos arcat, amelyet az évszázadok munkáltak ki elődeiben, és hagyományozták rá abban a közösségben, amelynek sorsat, szokásait, gondolatvilágát ó- rőkölte. Ezért nem félek attól, hogy a testi örömök élvezetére csábítom az olvasót, jóllehet a szellemi örömök mellett azok is elkerülhetetlen velejárói a harmonikus ember lényének. Hol vannak e kettős igény kielégítésétől mai konyháink, amelyek tevékenysége kimerül az éhség időleges megszüntetésében? Mégis, óva intek mindenkit, ha nincs meg benne az alkotó- muveszetre való hajlam, ne próbálja a maguk betű- szerinti valóságában elkészíteni a könyvben foglalt eteleket. Gondoljanak arra az antik bölcsességre, amely szerint ha ketten csinálják ugvanazt, az már nem ugyanaz. Ha mégis megkísérlik, és nem a várt izek es illatok valósulnak meg a leirt ételkóltémény masolataban, úgy ne a könyv szerzőjét hibáztassak. Mert az amatőrök is tudhatják ugyanazt, amit a professzionisták tudnak, csaknem ugyanazon a szinten. A művészet pedig valahol ott kezdődik, ahol a tudás vegetér. Ahol például tökéletesen elegendő ennyi eligazítás: “A husgombócot apróra őrölt marha- és disznohusbol tojással, kevés reszelt hagymával,sóval, borsmentával, petrezselyemzölddel, kevés zöldkaporral, majoránnával, rozmaringgal, és zsályával készítjük.” De hogyan? Mennyi az a kevés, vagv az az ízlés szerinti, amelyre a szerző utal? Elméletileg persze tudjuk, problémát csak gyakorlati megvalósítása okoz: pontosan annyi kell mindenből, hogy egyik fűszer ize se uralkodjék el az ételen, ne nyomja el a másiket, hanem harmonikusan illeszkedjek bele az izek csaladjába. Azaz, őrizze meg egyéniségét, különállóságát, akarcsak az ember. Ahogyan Szőcs István, a kötet egyik munkatársa fogalmazta, az ember azaltal, “hogy saját maga tudott lenni, volt rokon és azonos az emberiség többi tagjával, aki szinten mind — önmaga volt.” Kovács József, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa Dutka Ákos: Szántanak Szántanak. — Messze a rőzsetüzeknél Valami kósza enek ered. Fuvalat-halkan zümmög a szelbe, S mint a sejtelem, tova lebeg. Láthatatlan valaki dalol a pusztán... S az ének: verejték, vér-sirató Kuruc tüzeknel szülte valami Szüvos, fekete tárogató. Ukapak lelke hagyta örökbe A régi gonddal e régi sóhajt... ... Talán nem is emberi ének, Hanem a szántás lelke sóhajt. (1907) Újítsa meg előfizetését!
