Amerikai Magyar Szó, 1981. július-december (35. évfolyam, 27-50. szám)

1981-10-22 / 40. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Oct. 22. 1981. 6. (D/itaáéinÁ AiáÁ: KUCZKA PÉTER: AZ APÁM VISSZANÉZ levél San Marínéból A Gellert Hugó Bizottság az alanti levelet kapta a San Marino Köztársaságból, amely a legkisebb állam es az olasz félszigeten terül elitolvasója vagyok az amerikai munkássajtonak es abból tudtam meg, hogy kiadtak egy Gellert albumot, illetve programköny­vet. Engem nagyon érdekel az amerikai munkásmü- vészet és ezért kérem, küldjék meg nekem a Gellert Hugó programkönyvet, amelyért olasz pénzzel fo­gok fiEetm.1* Aldo Righi, San Marino köztársaság Fiorentino község MISKOLC. A jéhn házaspár (Los Angeles) jóvoltá­ból olvasója vagyok tartalmas lapjuknak. Itt Mis­kolcon nagy népszerűségnek örvend a lap, mert ha kiolvasom, továbbadom es mindenkinek az a meg- állapitása, hogy nagyon tartalmas. Sajnos látom, hogy a szerkesztőség sokszor nehéz helyzetben van, mert nagy áldozattal és gonddal jár, hogy a lap meg­jelenhessen. Az olvasótábor ragaszkodik a laphoz és sokszor anyagi támogatást is nyújt. Én is támoga­tom a lapot, de arra nincs lehetősegem, hogy a nagy távolság végett pénzbeli hozzájárulást küldjék. Úgy határoztam, hogy kis kézimunkával adózom, amit levélben egyidőben postára adok légi utón. Remé­lem, meg a nagy bazárra odaérkezik. Én is nyugdijas vagyok, de szeretem a kézimunkát es szabad időm­ben ezzel foglalkozom. Molinari Berta idejen is ol­vasója voltam a lapnak. Kivánok szép munkájukhoz sok sikert, erőt, egészséget. Üdvözlöm Berkowitz Gizit,a jéhn házaspárt, Misánszki Erzsit,a Weinstock házaspárt, Schlesinger Arankát. Szeretettel emléke­zem Molinári Bertára, Gyarmati Katóra es Gencsi Margitra, akik ertekes emberek voltak. További si­kereket kivanok a szerkesztosegnek. Auxt Istvánná NEW MILFORD, Conn. Szives elnézést kérek, hogy elmaradtam lapom megújításával, de betegeskedem, szemoperáción mentem keresztül és egy ideig nem láttam olvasni. Az újságot nagyon szeretem, mert sokat lehet tanulni belőle. Ennek a sajtónak 1916 óta olvasója vagyok. Köszönöm, hogy férjemről megemlékeztek az In Memoriam-ban augusztusban, Kivánok jó egészséget kedves mindnyájuknak. Julia Imri----J----------------------------------------------------------------­“EN NEM VAGYOK FASISZTA” Válaszolva Weinstock Jenő levelére, kijelentem, hogy nem minden olyan rózsás Magyarországon, mint ahogy azt Weinstock Írja. Nekem van egy jó ismerősöm és volt az óhazában, elment a péküzletbe, hogy vesz valami süteményfélét. Vett is és kért ke­nyeret is, ami azonban meg volt égve. Kérte, adja­nak mast, mire azt feleltek, hogy ha tetszik, megve­heti, ha nem.más nincs és a sütemény sem volt va­lami hires. Tehat milyen a különbség a nyugaton, ahol az ember olyat vásárol, amilyen tetszik. Én nem vagyok fasiszta, de nem vagyok elvtars sem és többféle újságot olvasok, sok emberrel beszélgetek, akik hazalátogatnak. L. S. ELSINORE, Cal. Nagyon jó cikkek vannak a lapban az utóbbi időben. Vágó is kitűnően analizál. Gratu­lálok mindenkinek. P p Rossz utazó vagyok, tétován mászkáltam az utcá­kon, befele hallgatóztam, a jelzesek mozgattak, el­indítottak a zöld “avanti” betűk, megállítottak a piros lámpák. Kitartó, mar-mar kínzó utazási vágya­mat egy emlekkel próbáltam megmagyarázni. Ta­valy átutaztam Velencén és a Szent Márk tér árkád­jai alatt, az egyik boltocska kirakatában faragott kagylót láttam, nem volt rá pénzem, most megke­resem es megveszem. Velence nincs messze Trieszttől, még segítségre is számíthatok, lakik barátom a varosban. Trieszttől husz-egynéhany kilométer Duino, itt térünk rá a Monfalconeba vezető útra. Három térke- pet figyelek. Szabó László gondosan lerajzolta ne­kem az Isonzőcsaták legfontosabb helyeit, kölcsön­adta az 1866-os osztrák—olasz háború áttekintesi térképét, és itt van az autótérkép. Szürke sziklak, dimbes-dombos terep, itt-ott egy bokor, gyér fu. Tudom, hogy butaság, mégis a háború nyomait ke­resem. De sehol semmi. Felvonulási terület lehetett annak idején. Most egymást keresztező széles utak, sztrádák futnak nyugatnak, délnek, északnak. Monfalcone után északnak kanyarodik az ut. A táblákon gyerekkorból visszhangzó nevek: Gorizia, Redipuglia, Marcottini, Sabotino, Podgora, Monte Dei Sei Busi. Ez itt mind a Doberdo. Befordulunk a dombokra vezető foldutra. Kanyargunk, emelke­dünk, éles sziklak, vörosszinü talaj, tücskök, poros füvek, harminc fokos meleg. Megszomjazunk. Nyú­lunk a termoszokért, az egyikben hideg narancslé, a másikban kóla. Jobboldalt gyatra kis erdöcske, még árnyéka sincs, de épületek rejtőznek mögötte. Kikövezett parkolóhely, múzeumok. Az ajtók nyitva, sehol egy lélek, fényképek, fakó zászlók, térképek, gránátok, a vitrinben törött fegy­verek. Elvihetnénk bármit. Körülnézünk, keresünk valakit, átmegyünk egy kis parkon, hengeralaku épülethez érünk. Tetején nagy bronzlap, rajta a kor­nyék domború térképe es a tizenkét isonzoi csata frontvonalai. Jó magasan vagyunk, a dombormű se­gít a tájékozódásban. Doberdo nincs messze. Ami­kor visszamegyünk, barátságos muzeumőrrel talál­kozunk. Könyveket, dokumentumokat szeretnénk, erre elmagyarázza, merre menjünk. Nagy hazat mu­tat a völgyben, az ott a 3. Hadsereg Haza, a snack bar pénztárosánál vehetünk képeslapokat. Földút, or­szágút, Redipuglia. Innen lentről látjuk csak igazan, hogy hol voltunk. A domboldalt amelyen egykor az olasz gyalogosok rohantak fölfele a golyózápor­ban, lefaragta a kegyelet és az építészét egyetlen hatalmas márvanylépcsövé alakította. Százezernél több katona nyugszik itt, ezer és ezer név a bronz- táblákon^ fölöttük köbe vésve a “presente”, vagvis a névsorolvasás “jelen” kiáltása. És hatvanezer isme­retlen katona. Az osztrak-magyar temető vaskapuja zarva, got- betus felirat, sehol senki. Bemegyünk a “civilek” temetőjébe, segítséget keresni. De csak n'ehanv öz­vegy ápolgatja a sírokat. Hatul, a kolumbarium mel­lett vaslétrát találunk, odatoljuk a magas téglakerí­téshez, felmászunk rá, átnézünk a fűboritotta csend­be. Egyforma szögletes kövek regimentje. Néhány nevet kibetűzünk: Kovács, Steffel, Bajusz Janos. Lefele tart a nap, nyugtalankodni kezdek. Látni akarom Görzőt, mai névén Goriziat, az Isonzo-csa- ták fontos varosat. Nyugatról közeledünk, a folyó jobb pártján, ahonnan az olaszok ostromoltak a gor- zi hidföket és ahonnan végül benyomultak a város­ba. Vashídon megyünk át, az Isonzó itt szétterül, kavicsos zátonyok terelik a vizet, lustán folvik, de a partok hömpölygő áradatokra emlékeznek. A varosban alig latszik valami az osztrák-magyar időkből, legfeljebb néhány jellegzetes épület, az ut­cák újak, fényesek, szélesek. Végigmegyünk a hősi halált halt Aostai Herceg utcáján, érintjük a Cador- na utat, némi kérdezősködés, dombnak föl, völgy­nek le es a házak közül hirtelen egy hidra érünk. Ki­szállunk. Igen, ennek kell lennie, ez az a hid. A fo­lyó lassú és mély, olajzöld tükrén felhők állnak, me­redek partja legalább nyolc méter. A hidfőnel, az egykori futóárkok helyén, üres ház, rozoga deszka­kerítéssel, odébb zöldség- es gyümölcskereskedes. Nyugatra zöld dombsor, kúpos magaslatok, rajtuk védték a gfírzi hídfőt, visszaverték az olasz rohamo­kat — 1916. augusztus nyolcig, amikor a védelem összeomlott. Körülnézek. Erre futhattak, itt buktak fel az ül­dözök tüzében, itt ugrottak fejveszetten a folyóba, itt vetették hasra magukat,ritt még visszalottek, itt eldobták a puskát, itt emelték magasra a kezüket. A győztes olaszok húszezer foglyot ejtettek, köztük volt az apam is, a székesfehervari 69. gyalogezred népfölkelóje, civilben festő, a romai szabadiskola egykori növendéke, olaszul beszélő, tapasztalt front­harcos. — Be vagyunk kerítve — irta naplójában apám —, nem tehetünk mast, meg kell adnunk ma­gunkat... Spadoni hadnagy a 69-esektő! lehozta a kavemába az állásból az embereket... A nehéz gráná­tok közvetlen közeibe csaptak le, büdös ekrazitfüst töltötte be a völgyet. A zászloalj-parancsnokság élel­miszerraktárát feltörték, nekirontottak a benne le­vő ladaknak, zsákoknak, hordták kifelé a húskon­zervet, tiszti kétszersültet, csaikákban a rumot... Pa­rancs jött, hogy a fegyverekből a závárzatot szedjük ki és dobjuk el... A hidat gépfegyverekkel lövik az olaszok, kaszálják a népet, Görzbe már nem lehet visszajutni. , f , t Igen, ezen a hídon kaszáltak a népét. Es ott a dombok alatt, Piume mellett, a bersaglierik es cara- binierik összeterelték az embereket, kevés tisztet es sok közhonvédet, elindították ókét a hadifogság, a szégyen, a megkönnyebbülés irányába. Figyelem, hogyan vonul az ut szélére szorítva a hosszú menet, hogyan baktatnak a szomjas, ehes, tépett, poros katonák. Állok az Isonzó hidján, a nyári alkonyaiban, öt­vennyolc evesen, reménytelenül. Feszülten figye­lem a menetet. Latom, hogy harminchat éves apam egy pillanatra visszafordul, néz valamit, de engem, természetesen, nem vesz eszre. Csütörtökön átmentem Velencebe. Kutattam a Szent Mark tér arkadjai alatt, kerestem a kis üzle­tet, a kagylót, a ráfaragott mitológiai jelenettel. Ve'­nusz születésével vagy Heraklesz halálával. Semmit sem találtam. .............. t/Cté. ..i RÉTESHÁZ ÉS CUKRÁSZDA I «437 THIRD AVENUE, NEW YORK, N. Y. | (A 81-lk Stmt sarkán) — Telefon: LE 5-S4M. | Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi. Bar. I Mltevah-torták. — Postán szállítunk az ország minden részébe. — Este 7.30-lg nyitva U í —:-----------=== 1 ------------11

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom