Amerikai Magyar Szó, 1981. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-18 / 25. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, June 18. 1981.

10.

Móricz Zsigmond

/l ío-ldacj,

XXV.

De én nem sokat beszéltem, hanem búnak eresztettem fejemet.

— Mi vót Forgolányba, mondd el mán. Ugye, valami jány?

— A vót, édesanyám, de mán nem jány, hanem menyasszony, ma vót a kézfogója.

Enni adott, de nem ízlett az étel. Nem is gondoltam vóna, hogy így el tudom sajnálni a fekete szemű kisjányt.

— Én is, fiam — mondta édesanyám —, tizenhét esztendős vótam, mikor férhe adtak. Muszáj vót menni, mert nagy szerencse vót. Mi szegények vótunk otthon Csécsén, meg árva is vótam. Osztán jött egy nemes, a te apád. Még akkor födje is vót, pedig Pereszlényi akkor má kifosztotta. De még vót vagy huszonegyköblös födje. Igaz, sok vót rajta az adósság, mert hat évig vót oda katonának, azalatt felgyűlt... Mikor engemet ide hoztak, olyan árvíz vót, fiam, hogy nem lehetett az ország útján jönni, a Karikázón hoztak, a szántóföldeken, ahol partos vót. Egy hétig tartott a lakodalom, de mán harminchat esztendeje tart a böjtje.

Édesanyám sírni kezdett, én meg hallgattam.

— Jaj, milyen sokon kellett is nekem keresztülmenni — mondta —, mikor édesapám a nagy korelába meg- hótt, úgy emlékszek, mintha ma is látnám. Én akkor kilenc esztendős kisjány vótam. Haluk az emberek, minden háznál, szegény édesapám meg egyházfi vót, de ott olyan kicsi a falu Csécsén, hogy neki kellett harangozni is. Hát ő járt a pappal, Nyilas tiszteletessel, temetni. Ahogy mentek temetni Magos Józsefékhez, alig tudott bemenni a kis házba az ajtón. Nem is ment be, hanem ki kellett hozni a testet az udvarra. Én mint kisjány messziről kísértem édesapámat, Bálint öcsém még csak hároméves vót, a karomon vittem.

Meglátja édesanyám, be megharagudott szegény, hazakergetett bennünket. Édesapámnak is odaszólt, hogy:

— Mihály, ne igyál.

— Ó — azt mondja rá édesapám —, nem árt a, most inni kell. Korela van.

Hazajön a temetésről, kimennek kapálni a mezőre, délután rájött a korelabetegség. Még mondu neki édesanyám:

— Te beteg vagy, Mihály, eredj haza előre, elég lesz a neked.

— Nem vagyok én beteg.

— De csak eredj haza.

Édesapám olyan jókedvű, kedves ember vót. Megcsípi az édesanyám arcát:

— Ha meghalok, férhe menj — azt mondja neki.

— ó, bolond — mondta édesanyám —, elment az eszed, csak eredj mán haza. Csak aggatsz a munkámba, még egy sort kapálok.

Hát édesapám elment csendesen, láttam, hogy egy búzaszálat leszakított, és a kezébe morzsolgatta. Nézte, hogy teljesedik a szeme. Mi még ottmaradtunk, én Bálint öcsémmel játszotum, a vót a dógom, ők meg kapáluk. Este, mikor setétedett, mi is hazamentünk, mert édesanyámnak fejni kellett.

Igende mikor édesapám hazaért, nem tudott bemenni. Vót ott egy forgóláb kapu, ott ment be, ott esett össze a diófánál.

Megyünk haza édesanyámmal, kinyitja a kaput, bemegyünk.

— Mihály, Mihály — kiáltja.

Édesapám nem szólt.

— Ugyan, hon van az az ember, tudja, hogy fejni kell.

Vót egy rúgós tehenünk, azt csak úgy lehetett megfejni, ha valaki tartotta. Béklyóba kellett tenni, úgyhogy az első lábát édesapám mindig felkötötte a fejéhez. Hát nem tudtunk fejni.

De jöttek a kapások haza, akik nekünk vótak kapálni. Jönnek fel a kerten, meglelik a diófa alatt.

Felemelik, bevezették a házba.

Nagyanyám látja, hogy vezetik édesapámat.

— Jaj, mi van veled, Mihály?

— Végem van, nem tudom, mi lett velem.

Lefektették, osztán Csécse kis falu, mingyán végigszaladt a hír.

Másnap vitték az orvosságot neki. Azt mondja szegény.

— Nem kell! Én még nem akarok meghalni.

Addig késztették, hogy vedd be, vedd be, lelkem, meggyógyít, azt mondja tréfásan:

— Látom, szabadulni akarsz tőlem.

— Jaj, lelkem, az életemet odaadnám érted. Csak vedd be.

— Beveszem, ha megmondod, kihez akarsz menni.

Édesanyám meg odaborult rá, és sírt keservesen,

hogy minek bántja. Mer nagyon szerették egymást, de olyan ember is vót a szegény édesapám, szerette azt mindenki, mert mindig tréfára állott a szava. Ó, be jó ember is vót, soha a mi házunknál más szó nem vót, csak: édes lelkem, kedves angyalom.

Hát beveszi szegény az orvosságot, mingyán mondu:

— No, Zsuzsi, most mán osztán végem.

Meg is halt.

Mérget aduk be neki. Olyan fejér orvosság vót a, mint a tej. Még pezsgett is. Akkor azt adták a korc- lásoknak, hogy vagy kihajtja belőle, vagy ha meghal, másra ne ragadjon a betegség.

A

BUDAPESTI

Thermal Hotel Margitsziget

BEMUTATKOZIK ÖNÖKNEK

DE Ml MINDANNYIAN MINDIG SZÍVESEN ÁLLUNK AZ ÖNÖK RENDELKEZÉSÉRE TOVÁBBI FELVILÁGOSÍTÁSSAL SZOBAFOGLALÁSSAL

Szobafoglalás: USA-ban *. UTILl INTERNATIONAL Tel: (212) 757-2981

IBUSZ Tel: (212) 582-7412 és MALÉV irodáiban Tel: (212) 757-6480 TRAVEL GUIDE,CLARK N.J. (201) 381-0260,(212) 964-3480 vagy

DANUBIUS HOTELS H-1138 BUDAPEST, Margitsziget, Tel: 361-313-546

Telex: 22-6850

DANUBIUS HOTELS

Így halt meg a te szegény nagyapád. Ó, be kis egyenes ember vót, olyan, mint a folyóvíz. Olyan, mint az én jó testvérem, Bálint, aki most is ott szenved és küzd Budapesten a Nyilas pap unokájával, akit elvett. Meg a sok gyerekkel.

Szegény öcsém, asse vót nálunk azóu. Eccer elmentem Csécsére, Bálint öcsém akkor még kisfiú vót, velem jött, két nagy ökre vót, micsoda ökrök, itt nem is láttak olyan ökröket, még az uraságnak se vót olyan. Máiét hoztunk meg krumplit, édesanyám szegény adott egy szekervel. Bálint az ökröt hajtotta, mellettek ment, én meg a szekerbe ültem, csápoltam az ökröket, kiabáltam rájuk, hogy netene. Azt mondja Bálint, az is olyan tréfálós ember vót már akkor is, mintha csak szegény édesapámat hallotum vóna.

— Ne kiabálj annyit, megesznek a farkasok.

Mikor ideértünk, nem vót, aki a kaput kinyissa.

Apádat felfújta az orbánc, beteg vót.

Bálint rendbe szedte a ház tájékát, mert dógos vót, mint a tűz, úgy égett a kezén a munka, csak harmadnap ment haza a nagy ökrökkel.

így beszélgettünk édesanyámmal. Nevettünk is, meg sírtunk is.

Azt mondom neki:

— Mondja meg, édesanyám, ha én jánynak születtem vóna, kihez adna maga most engemet feleségül?

— Ó, te félkótyó — azt mondja —, te is olyan vagy, mint nagyapád. Mán te is tréfálok

TIZENÖTÖDIK BESZÉLGETÉS

arról, hogy rugós tehénnek egy az orvossága: el kell adni.

A szép üszőnek meg az, hogy el kell venni

Édesanyám úgy elkényeztette a mi tehenünket, a Hegyest, hogy mán teljességgel nem lehetett vele bírni. Első borja is vót, rúgott, döfött, ugrált, szóval nem lehetett egy öregasszonyra hagyni. És úgy megnőtt, hogy ritkaság. Olyan csontjai vótak, hogy ökörnek lehetett vóna használni, de abba az időbe még nagy szégyön lett vóna tehenen szántani, azt csak a háborúba tanulták meg az asszonyok.

Eccer is jövök haza fejés idején, még ugyan siettem, mert gondolum, hogy szegénynek baja lesz a Hegyessel. Hát azt mondja, nézd el mán, megvérezett. A keze szára csupa vér vót, nem engedte magához közeledni, mingyárt döfött, így is döfte meg.

Rettenetes mérges lettem.

Nekimegyek a tehénnek.

— Hát ezért nevelt fel édesanyám, te átkozott. Ezér etetett a tenyeréből sós darával meg minden jóval.

Azt mondja édesanyám:

— Ne bántsd azt a szegény állatot, üzekedhetnék a mán.

— Még csak most ellett, mán is?

Éccaka osztán kigondolum, hogy eladom a tehenet. Mondtam az édesanyámnak, de ő nagyon sajnállotu, hogy abból ritka szép jószág lesz. Hiszen fiául még, növésben van a még most is.

— Én nem bánom — mondom —, akármi lesz is. Mire nő mán, templom akar lenni? Még a végén be se fér az istállónkba, de még ha eszébe jut, feldöfi az egész házat. Eladom én.

— Most választottuk el a fiát, azér olyan a.

— Nem bánom, még egypár napot várok, majd megkérdem, mék napon lesz vásár a közelébe. Ha meg nem gondolja magát, elhajtom, eladom.

— De a hornyát nem adod el, hadd maradjon a fajtája. Hátha a nem lesz olyan hamis.

Kérdeztem osztán kint a mezőn, hogy hol lesz vásár mostanába. Mondják, hogy Nagypaládon, jövő kedden.

No, Hegyes, addig élsz. Elviszem, de ha más meg nem veszi, mészárosnak adom el. Azt nem mondtam meg senkinek, mér haragszok rá, mer hátha a faluba megveszi valaki... Kénlódjon vele más.

Ismerték a tehenet, hogy milyen szép formájú, mingyán mondta is egy asszony, hogy megvenné azt Sar- kadi Imre bátyám, mer a most keres egy tehenet. Akar venni, mer az üvé mind meddő. Bejárós vót Sarka- diékhoz.

— Jó van — mondtam —, ha elkomendálja, adok magának egy szép ajándékot.

A meg vasárnap szólt Imre bátyámnak, a meg nekem mondta, hogy eladó-e a tehén.

— Áráér.

Nevetett. Majd megnézi.

(folytatjuk)