Amerikai Magyar Szó, 1980. július-december (34. évfolyam, 27-49. szám)

1980-11-27 / 45. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ TÁRCA-IRODALOM-TUDOMÁNY Thursday, Nov. 27. 1980. 5. A SZATURNUSZ REJTELMEI NÉGYLÁBÚ BARÁTAINKRÓL Szeretem őket! Szeretnünk kell az állatokat mar csak Őnos érdekből is, hiszen belőlük élünk. Ha nem jutnánk húshoz, tejhez, tojáshoz, mi lenne ve­lünk? Bánjunk tehát velük jól saját létlink fenntartá­sa erdekeben — és az irgalom nevében. De nemcsak a hasznos állatokról óhajtanék szólni, hanem azokról a többnyire haszontalan édes kis ku­tyákról, macskákról is, amelyek olyan sok szórakoz­tató orat szereznek nekünk. Életem folyamán három kutyám volt. Sajnos az egyik, egy teliver, az igazi kutyák minden nemes tulajdonságával megáldott pidi, nem élte túl, ami­kor életünk úgy fordult, hogy külföldre kellett köl­töznünk és nem vihettük ót magunkkal. Gazdájához ragaszkodó, hűséges kis állat volt ez a puli, aídnek elete es halala a gazdája és senki más! Belehalt hát a valasba. A másik, pontosan az ellenkezője, egy édes, vic- ce^szemtelen kis foxi, aki a tultenyésztés révén min­den kutyatulajdonságat elvesztette már, mindenki­hez egyformán kedves, aranyos, hűtlen kis dög, aki mindenkivel elmen volna, aki labdát vagy cukrot kinal neki; talán észre sem vette volna, hogy már nem mellettünk totyog. Dehát nekünk eppen az ő jellemtelensegere volt szükségünk, csak igy lakhat­tunk vele szállodában és utazhattunk vele keresztül- kas’il Európán. Ez a kutya sohasem ugatott — talán nem is tudta mar, hogy kell — mindenkit farkcso- válva fogadott, aki bejött hozzánk, tökéletes modo­rú kulturlény volt, aki nagyszerűen beleillett ván­dorló életünkbe. Pimasz, edes hülye kiskutyám! Jaj, de nagyon szerettem! Tizenhét évig volt a társam jóban-rossz- ban és amikor elérkeztünk szenvedéseitől való meg­váltására az elkerülhetetlen tűhöz, keservesen meg­sirattam. Hányszor jutott eszembe akkor is, azóta is, hogy vannak esetek, amikor jobb kutyának len­ni... Nagyon szerettem a kis kalapácsfejut — de soha eszembe sem jutott, hogy csokolözzam vele, ahogy ma divatban van. Soha nem engedtem meg neki, hogy végignyalja az arcomat, de különösen azt nem tűrtem volna, hogy a kislányom arcaba belenyaljon. Szerintem semmilyen tűlzott közelség az állatokkal nem megengedhető — és nem is egészséges, bár­mennyire szeretjük őket. Ne együnk velük egv tá­nyérból, ne csókolozzunk velük, ne vigyük ókét az agyunkba. Kutyának, macskának minderre nincs is szüksége, jó bánásmód kell neki, semmi más. Minden egyebet az ember talalt ki a maga szamára — és mulatságára. Helyes táplálásukról, ápolásukról es — ha szükség van ra — orvosi kezelésükről kell gondoskodnunk — ez minden, játék és séták mellé. Rémes látvány számomra, amikor gorillabébiket valóságos csecsemőként pelenkáznak, vagy ha azt kell látnom, hogy a Homo Sapiens nyakán egy ma­jom lóg... Természetesen a legmesszebbmenöen elitélem amatőröknek vadállatokkal való szórakozását, de meg jobban veszedelmes csúszómászók tartósat az emberközelében. Könnyelmű játék az, ami már sok szerencsétlenséget okozott kisgyermekekkel. Ne beszéljük be magunknak, hogy az állat olyan, mint mi,még akkor sem, ha tudjuk, hogy biológiai ha­sonlóság van köztünk és köztük. AliB. Az egész emberiség érdek­lődéssel kiséri a Voyager I. nevű mübolygó útját a vi­lágűr legtávolabbi térségéi fele, melynek folyamán az elmúlt hetekben viszony­lag csekélynek tekinthető, 77.000 mérföldnyi közel­ségbe jutott a Szaturnusz planétához. A mubolygón lévő te­levíziós fényképező napon­ta 200 felvételt készít a Szatumuszról, melyek a fény sebességével száguld- va vissza a földi felvevő készülékhez, 90 perc alatt teszik meg a 950 millió mérföldnyi utat. A szakértőket izgalom­ba tartja a fényképek ut­ján történt felfedezés a nagy bolygó küllőiről, amelyek helyenként átmetszik a gyűrűket. A műbolygó ugyanakkor 2.500 mérföldre megközelítette a Szaturnusz Titán nevű holdját, amely arról nevezetes, hogy ez az egyet­len égitest, amelynek eddigi ismereteink szerint levegőburkolata van, tehát elméletileg képes élőlé­nyek fenntartására. A S ZILVALE KVÁRÍZE Szabadságom utolso két napján leszedem a fáról a szilvát s megfőzöm lekvárnak. És mig a gáztűz­hely mellett állva kavargatom a legnagyobb faze­kunkban illatos gőzt pofőgo dercet, gyerekkorom nagy lekvárfőzései jutnak eszembe. A nvolcvan- százkilonvi kimagozott szilva, az udvaron a kat­lan fölött a rezüst, az akasztófára emlékeztető lek- varkavaro, a messzi környékét belibego kellemes fanyar illat, a kostolónak kimért édeseidére, majd, már elalvás előtt, a kihűlő üst szelén megkemé- nyédó vastag lekvár ize. A lekvárt lassú tűzön sokáig kell főzni, állandó­an kavargatva, különben egykettőre odakap. Kavarom a lekvárt es tovább tűnődöm. Kispol- eletmodról, vitáinkról. Arról,mi mindent kiáltottunk ki az elmúlt evekben kispolgárinak, ki mindenkit bélyegeztünk kispolgárnak. Háziasz- szonyt, aki vasarnap délelőtt ebédet főzött, ahe­lyett, hogy matinéra járna es vendéglőbe vinne csa­ládját. Kismamát, aki a gyermeket otthon szeretné nevelni, pedig, legalábbis elvben, bölcsödébe is ad­hatna. Szakmunkást, aki a munkaidő letelte után a szomszédban televiziót, mosógépét, kávéfőzőt javított, azaz, ne mentegessük, maszekolt. Fiatal házaspárt, aki együtt akart maradni a szülőkkel, nem gondolva születendő gyermekeikre, akik az öreg szülék özonvizelotti nézetei révén a kettős ne­velés átkos hatásának lesznek majd kiteve. Kis­polgár volt vitáinkban a magán erőből magán-há­zat epitó, a hétvégékén kertjében bütykölő család­fő^ kézimunkázó nagylány, a régi szvetterbol újat kötő nagymama es nemre es korra való tekintet nélkül mindenki, aki például lecsót, uborkát, gyü­mölcsöt tett el télire, szilvalekvart főzött be. Hogv e barátaink révén közelebb kerültünk-e a szocialista életmódhoz, nem tudom, azt viszont igen, hogy sok emberben sikerült megkeseríteni a mihamarabbi boldogulásért vállalt tisztesseges többletmunka, a nagycsalád apró örömeiből faka­dó emberi melegség vagy, esetünkben, a saját fözé­gáriságról, sü edesmurcos szilvalekvár izét. Természetesen azóta rájöttünk hogy annal ke­vesebb lakást kell építeni az államnak, mennél töb­bet epitenek magánerőből, hogy a családdal együtt elő nagyszülő nemcsak ósdi nézeteit terjeszti, de magára vállalhatja a bölcsödéből feröhelyhiánv miatt kimaradt gyerekek gondozását is, s hogy a megtermett szilva befozese nem egyertelműen a kistulajdonosi mentalitás jele, hanem, s ezt egy rádióműsorban hallottam, a takarékossag dicséren­dő megnyilvánulása. Szóval, nem idegen a szocia­lizmustól. Szerencsére a szocializmus nemcsak egyforma lakások, egykaptafara szervezett vasarnap délelőtti matinék, zsúfolt menzák,üzemi étkezdek. Más, több ennél. Kell, hogy legyenek sajátos hangulatai, illatai, izei. Nyilván vannak is. Csak a nagy hord­erejű társadalmi kérdések megoldása a késhegyig menő viták kozepett, valahogy erről mintha meg­feledkeztünk volna... Anyámtól tudom, a lekvár akkor jó, ha a kavaró megáll benne. Elengedem a fakanalat,alig mozdul Kimerek a fazékból egy kiskanállal. Amig kihűl, tovább morfondírozom. A telket, amelyen a szilvafak állnak, allami vállalattal létesí­tett munkaviszonyomból eredő jövedelmemből vet­tem. A fakat magam ültettem, magam gondozom, idegen munkaerőt a kertbe be nem engedek, lé­vén a kertben tevés-veves szinte egyetlen munka utáni kikapcsolódásom. A szilvát szabadságom ide­jén szedtem le, főztem be.Tehát a lekvár, amit fő­zök belőle, nem lehet maszek tevékenység termeke. Hogy megnyomorítottak bennünket a rossz be­idegződések! Félve kóstolom meg. Nem, nem olyan, mint gyerekkorom szilvalekvára, olyan nem is lehet. Azt a lekvárt anyam főzte. De jó. Zamatos. ízes. Az idén édes a szilva. Es, legalábbis felénk,sok van belőle. PCTROVÁCZ ISTVÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom