Amerikai Magyar Szó, 1980. július-december (34. évfolyam, 27-49. szám)
1980-11-20 / 44. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ SZEPIKIDALOM Thursday, Nov. 20. 1980. Móricz Zsigmond /l íaldaa em&esi Regény A szerkesztőségben ültem és dolgoztam. Munkám az, hogy a beérkezett kéziratokat olvasom. Évente ezerre megy a beküldött regények és elbeszélések száma. Mennyi ember van, aki fontosnak, szükségesnek, elkerülhetetlennek látja, hogy elmondja életét. Csodálatos az emberben a közlési vágy. Kopogtatnak a nyitott ajtón, s egy hosszú lábú egyéniség lép be. Csöndesen mosolyog, s megismerem földimet és atyámfiát, Joó Györgyöt, a tiszaháti kisgazdát.- Jó napot kívánok Zsiga bátyámnak - köszön illedelmesen.- Aggyon isten neked is. Hát téged mi szél hord erre, öcsém? Furcsán mosolyog, s nem könnyen leli a szót.- Nagy dologban járok - mondja aztán somolyogva.- Ülj le és beszélj. Bólint, tovább mosolyog, aztán leül s tovább bólogat. Az arca nem olyan, mint a kérő emberé, hanem olyané, aki valami hamisságot forgat a fejében, aki huncutságban jár. Hosszú lábait kiveti kétfelé, mintha a kemence padkáján ülne, csizmáját megforgatja, fejét előre ejti, s bizalmasan hallgat.- Nohát, gyújts rá, s mondd ki, mit hoztál. Kivesz a dobozból egy cigarettát, szakértőén megropogtatja, rágyújt, akkor a szemembe néz ragyogó fekete szemeivel, s az arca élén különös mosoly sütkérezik.- Megmondom, mér gyüttem. Azért gyüttem Zsiga bátyámhoz, hogy elmondanám az életemet, tessék írni belőle egy sziép regényt. Boldog isten, már az emberek nemcsak az írásokat hozzák, hanem mindjárt az egész életüket. Nézem az embert. Sovány, csontos arca barátságos. Milyen jó dolga lehet ennek, hogy Szatmár vármegye legutolsó sarkából nem röstell Budapestre jönni, egy régen elszakadt atyjafiához, hogy bekopogtasson a redakciós szobájába, csak azért, hogy elmesélje neki az életét... Ki lehet ez, és mi lehet a torsa, hogy egyáltalán eszébe jut ilyen furcsaság? Más irányt akarván adni a beszédnek, szólok:- Milyen a búza? Húsvét előtt volt ugyanis az idő, mikor a gazdaembernek egyetlen gondja az szokott lenni, hogy milyen a búzája. Egy kis felhő jelenik meg a homloka csúcsán. Legyint:- Nem érdemes arról beszélni. Becsapott bennünket. Kérem, a búza... az nem egzisztál... Se nem terem, se ára nincs. Nem érdemes a mái életről szót sem vesztegetni ... Nem lehet ma mán megélni. Gondoltam, feljövök Pestre egy kis pénzt keresni, de e se lehet. . . Nincs mán munka Pesten... Azelőtt? Ha azelőtt feljöttem Pestre?.... Mikor má leszállottam a keleti pájaudvaron, mentem a Rákóczi útján? Má megállított egy munkavezető, hogy: „fiatalember, akar-e dógozni?” Hogyne akarnék. „Hát akkor jöjjön velem__’’ Mingyán beállottam a sorba, még most is emlékszek, hogy a Kinyizsi uccájába építettünk egy nagy házat. Karácsonyig dógoztam rajta feszt. . . Azelőtt csak úgy kapkodtak az ember után ... Most? ... Kérem, én mán itt vagyok nyócad napja. Vótam én mán mindenütt a régi ismerősöknél. Mámmind megszűnt a nagy cégek, ahun én otthon vótam. Vótam én mán a méltóságos képviselő úrnál is, asse tud segíteni . . . Nincs munka, gondoltam, eljövök Zsiga bátyámhoz, elmesélem legalább az életemet.- Mennyi főded van?- Nekem Ligeten van három holdam, Uszkába meg öt. Meg a kertem, 900 öles, meg van ezerkétszáz öl hasznave hetetlenem is.- Nyolc-tíz holdból nem tudsz megélni? Pestre kell jönni munkát keresni?- Elég sajnos, most ojan a világ. Nem terem semmi.- Nem tudtok gazdálkodni. Megcsóválja a fejét.- Nem a gazdálkodásba van a hiba, kérem, hanem az időjárásba. Ügy tudunk gazdálkodni, mint a régi öregek, de mit ét, ha má nem terem a főd ... Mán minálunk nincsen eső. Egész nyár elmúlik, hogy tavasztól őszig egy csepp eső nem esik. Mikor én gyerek vótam, ott vót a sok víz. A Batár minden tavasszal elöntötte a réteket. Vót nagy harmatok, vót sok nádas. Olyan kukoricák termettek, hogy elveszett bennük a lovasbetyár... Pedig a kukorica csak akkor terem, ha a borozdába kuruttyol a béka ... Most nincs béka, de még víz sincs. Elvezették az urak a vizet. Nincs má nádas, gyékényes, nincs má vízimadár ... De még a Batár is szárad má kifele, repedezik a feneke a nagy forró nyarakon. De még ahogy hajjuk, meg is szűnik mán az egész folyó, mert a csehek másfelé akarják elvezetni, hamarabb kötik bele a Tiszába, cseh területen, akkor mi ott maradunk egy csepp víz nélkül. Nézem az embert. Kurucfeje csapzottan kókad le. Horgas orra a sovány arcból kiáll, s lógó bajuszáról csepeg a bánat. így menekül el a vízimadár, amikor szárad a mocsár. Ez is felrepült, és elszállott messzeföldre, kering a hazában, másutt akar fészket rakni... Menekül, menekül.- Az adó meg úgy fel van csigázva, hogy nem lehet kibírni ... Most is azér jöttem el, mer elhajtották adóba egy tehenemet meg a két tinót, de egy hét múlva visszahajtotta a végrehajtó, mer nem tudta eladni. Semmi pénzért se veszik meg. Nekem osztán el kell őket tartani, míg ára nem lesz. Se eladni nem szabad, se agyonütni, hanem etetni kell. Széna meg nincs, a fű csak most zsendül. A család nagy. öt gyermekem van, heten vagyunk a kedves feleségemmel, kenyér nincs, krumpli nincs. így gondoltam rá, hogy feljövök erre a Budapestre egy kis pénzt keresni, de mán haza se tudok menni, pedig nem akarok úgy menni haza, mint Telegdi Jóska, nígyszáz kilométerre gyalog. Valami van az ember arcában, ami meglep és meghat. Mindezt a keserves nagy dolgot úgy mondja el, hogy nincs benne se lázadás, se harag. Nincs benne semmi támadás. Úgy beszél, mintha a sors kikerülhetetlen tényeiről beszélne. Ahogy az időjárásról, az elemi csapásokról szól a földmíves- ember. Nem lehet rajta változtatni, tehát egyebet nem tehet, mint tudomásul veszi. A tiszaháti földtúró szegény ember öröklött ősi nyugalma van benne. Kuruc beletörődés az Isten akaratába. Csakugyan jó volna, szép volna, érdemes volna egy ilyen embernek az életét egyszer már pontosan látni. Hirtelen elmúltak a fantázia játékából, a terméketlen és legtöbbször meddő ábrándozásokból született írások. Itt megjelent előttem egy darab élet. Vágy támadt bennem, hogy megismerjem, megértsem és lerögzítsem ezt az életet, amely voltaképpen az egész magyar világnak leghűfib és legbiztosabb, ezeréves alapja: egy paraszt élete.- És mikor tudnád elmondani az életedet? Elmosolyodta magát. Most aztán egészen olyan volt az arca, mint a vedlett kurucé. Apró, fekete szemei, mint a fénylő bogarak gyúltak ki, fehér homlokára csapzott haja sziláján mozdult meg. Nézésének derült és mélységes nyugalma s a szája sarkában lappangó humor ere felragyogott. Kedves és komoly tekintettel pillantott rám:- Akár most mingyárt elmondhatom.- Most rögtön?- Rögtön.- Annyira elgondoltad, annyira készen vagy vele?- Annyira én.- Aztán mért akarod elmondani? Lehajtotta a fejét, s gyermekes szelídséggel mosolygott.- Én nem tudok egyebet mondani, csak azt, hogy én gyerekkoromba, legénykoromba olyan bóldog voltam, de olyan bóldog, hogy azt má ki se lehet gondolni. De akkor más is bóldog volt. Az egy bóldog világ volt... De most mindenki boldogtalan. Mindenki az égvilágon. El van rontva ez az ország, úgy ahogy van, az egész istenség. Hát hogy van ez? ... Mért romlott így el? ... Hátha az emberi nép felébred, és azt mondja, nem jól van ez így, csináljuk másképpen. Ma is úgy kellene lenni, hogy a Joó Györgyök meg a többiek legyenek boldogok otthon a maguk kis falujában. Akkor azok is bóldogok lennének, akik felettesebb életben vágynak... Eccóval, én nem tudom, csak rettenetesen szeretném, ha elmondhatnám az én nagy bóldog életemet. Író. Ez egy író, akinek nincs módja, képessége, hogy megírja, hát mesélni vágyik.- Tehát a boldogságodról akarsz beszélni.- Igenis. Olyan lelkes bizalom volt benne, kezdtem izgalomba jönni, mint mikor egy jó hírnevű könyvet vesz az ember kézbe, és a rá váró gyönyörűségtől előre izzik.- Hát akkor fogjunk hozzá. Tedd be azt az ajtót... így... És most halljuk . .. De figyelmeztetlek, hogy csak igazat mondj, mert én csak az igazságra vagyok kíváncsi. Én még eddig soha hazugságot le nem írtam, hát ha hozzáfognál lódítani, akkor abbahagyjuk.- Én mást nem is tudok mondani, csak az igazat. Az én orcám még nem pirosodott meg. Engem még nem kapott rajta senki hazugságon, mert én azt tartom, aki megmondja az igazat, akár jó, akár rossz, akár szép, akár csúnya, az nyugodtan alhat, és én aludni szeretek éccaka. A többi a jóisten dolga.- Hát akkor beszélj. Első beszélgetés Joó György elmond]» röviden, dióhéjban az egész életét- Én elmondhatom, hogy egész életemben boldog voltam, soha semmi bajom nem volt. Már mikor kilencéves voltam, tizedikbe, meghalt az édesapám. Én már akkor mingyárt kisgazda lettem a háznál, mert a testvérbátyám, Gedeon nem szerette a falusi gazdálkodást, rám hagyta, ő meg csak gép mellett szeretett lenni. Nem szeretett se kapálni, se kaszálni, se semmi mezei munkát, de jött az aratás, akkor ő mindig olyan volt, mint a mocskos inas, mindig ott peckáskodott a gép mellett. Én voltam az édesanyámnak a segétsége. Már kis iskolás koromba is énvelem beszélt meg szegény mindent, hogy mit csináljunk, még a port is, mert édesapám halála után megrohantak bennünket az irégyek, és elperelték negyedfélköb- lös erdőnket. Árva voltam, és tizenhárom éves koromban beállottam a méltóságos Salánky Arvéd úrhoz mint ostoros gyerek. Ott sok cseléd volt, egyik jobban szidott, mint a másik. Este mindig hazamentem aludni. Kihúztam, míg a hó le nem esett, akkor eleresztettek, és azt mondtam, hálistennek, nem megyek többet uradalomba ostorosnak. Otthon maradtam akkor télen, de mikor jött a tavasz, egy fiúcimborám, Files Gyuri, amék ostoros vót velem, de azt meg nem vették fel másik esztendőre Salánkyhoz, azt mondja, menjünk Beregszászba, jó pénzt lehet keresni. Mondom édesanyámnak:- Ó, fiam - azt mondja -, ne vedd a világot nyakadba, van neked miből élni. De én azért elmentem, szökve, hogy édesanyám nem tudta, és csak szombaton, mikor megjöttem Beregszászból, akkor látta, hogy három forint hatvan krajcárral csörgettem be. így aztán nem bánta; akkor egész tavaszon odajártam munkára. Másik esztendőbe egy olyan kisebb gazdálkodó ember hívott, hogy menjek neki kiskocsisnak, szántani feles fődet. Mikor meguntam, hogy ingyen kiskocsisa legyek, mondom, nem fogok én mindig szántogatni másnak, elmegyek inasnak. írtam Gedeon bátyámnak Pestre, a meg szólt a mesterének, ő éppen szabadulóba vót mán, a meg azt mondta, felvesz. El is küldte az útikőtséget, de édesanyám elkezdett sírni, hogy nyóc gyereket hozott a velágra, és utójjára nem lesz asse, aki egy kis vizet adjon neki, én így megsajnáltam szegényt, otthon maradtam. Otthon legénykedtem, szép életem vót, mán jányok után járogattam, sok szeretőm vót, ki elhagyott, kit én, kitől elvertek, ki megcsalt; birtokot elvették, semmitlen maradtam, visszapereltem, megbuktam, akkor gondoltam, megpróbálom én mégis Pestet. Feljöttem 1907 őszén, tizenkilenc éves korban, Budapestre. Mingyán nagy keresetem támad, egy hét alatt keresek egy bornyút. Akkor nálunk odahaza egy kaszásnak fizettek egy forint húszat, közönséges napszámba kilencven krajcárt, itt meg egy forint hatvanat, egy forint nyóevanat adtak, pedig csak tíz órát dógoztam naponta. 7.
