Amerikai Magyar Szó, 1979. július-december (33. évfolyam, 27-49. szám)
1979-08-30 / 32. szám
Thursday, Aug. 30. 1979. SZÜLŐFÖLDÜNK 13 EDES ANYANYELVŰNK Az ENSZ legfrisebb becslése szerint közel tizenhét millióra tehető a magyar anyanyelvűek szama. Ebből itthon él tiz és fél millió: a többiek szerte a világban. A szomszédos országokban élő magyarság helyzetét, anyanyelvi művelődésének feltételeit és e feltételek lehetőségét nagyjaban-egészeben sejtjük, ismerjük. Annál kevesebb adattal rendelkezik a nagyközönség a Nyugaton élő magyarságról. Nem ele'ggé ismert például, hogy legtöbbjük ragaszkodik az óhazahoz, hogy százezrek naponta megküzdenek azért, hogy anyanyelvűket átadhassak gyermekeiknek, unokáik- nak,mégpedig olyan nyelvi közegben, ahol a magyar szó valóban idegenül hangzik. Dr. Sinor Dénes, az Egyesült Államokban elő professzor mutatott ra arra, hogy a szenátus által 1976-ban jóváhagyott törvény (Bilingual Education Act) Amerikában minden magyar gyermek számára biztosítja a magyar nyelvű oktatást. “A pénz-kérdés ezzel megszűnt.” Any- nyian tanulhatják az angol mellett alsó-, közép-, de akár felső szinten is a magyart, ahányan éppen akarjak. A lehetőséggel egyre többen élnék, igaz, maga Sinor állapította meg, nem elegen. De érdemes megjegyezni, hogy más tájakon is örömteli a fejlődési tendencia: Ausztráliában, Svédországban, Angliában, az NSZK-ban es még számtalan helyen. Kanada két tartományában, On tarlóban és Albertában például érettségi tantárgyként is oktatják a magyar nyelvet. “A magyar nyelv tanítása — olvasom újra a III. Anyanyelvi Konferencia egyik felszólalójának szavait — kanadai egyetemeken és főiskolákon is folyik. Az 1975/76. iskolai évben a következő felsőoktatási intézmények hirdették mega magyar nyelvet: Vancouver Community College; Carleton University, Ottawa; McGill University, Montreal.” A példa hosszan sorolható és elemezhető volna annak bizonyságául, hogy a kétnyelvűség állapotában elő valóban távolba szakadt magyarok mikent ragaszkodnak anyanyelvükhöz, s hogy e ragaszkodásnak mik a mozgató rugói, hogy esélyeik a megmaradásra miként alakulnak épp mostanáig, amikor az etnikai tudat szerte a világon megint virágkorát éli. Nem arról van szó, mintha a távolban elő milliók csak magyarul akarnának tanulni, művelődni. Idegen nyelvi közegben az élet parancsa az, hogy minél tökéletesebben ismerjék azt a nyelvet, amelyik állam polgáraiként élnek, de a belső szükséglet, a lélek egyensúlya viszont azt kívánja, hogy ne veszítsek el a meglévőt. “A régi szórványságok ismert során okulva hátat fordítottunk az elkülönülés es elhatárolás politikájának — hangsúlyozta a Belgiumban élő Tasnady T. Álmos — ráléptünk a közlekedés és a tartós kapcsolatok kiépítésének utjara, mert szembe kell néznünk azzal a törvényszerűséggel, hogy a magyar nyelv es kultúra más nyelvű környezetben nem maradhat meg a forrással, a gyökerekkel való éltető kapcsolat nélkül.” Erre az éltető kapcsolatra törekszünk mi is, ezt bátorítjuk sokféle módon. Az országtól elszakadot- tak lelki, szellemi szükségletét ápoljuk hazai nyári táborok szervezésevei, kint oktato tanárok továbbképzésével, kis és nagy iskolások többhetes foglalkoztatásával. Miért tesszük? Fölösleges a kérdés, hiszen az együve tartozás erzese nem kívánalom függvénye, hanem egy állapoté. Azt adjuk, amit adhatunk és még csak nem is kérünk cserébe semmit. Igaz, jól tudjuk, mert nem egyszer tapasztaltuk, hogy az elfogulatlanok, s a fiatalok majdnem kivétel nélkül megbízólevéllel nem rendelkező önkéntes nagyköveteink szerte a világon. A legtöbb esetben jó hírünket öregbítik minden kontinensen: szószólói kultúránknak, irodalmunknak, iparunknak: létünk hirdetői. Egymás között magyarul örülnek, a nagyobb közösség tagjaiként viszont angolul, németül, spanyolul, svédül, hollandul érvelnek mindannyiunkért. Jo követeink vannak szerte a világban, olyan magyarok, akiket elteta forrás es a gyökér, akik az élet parancsolta ketnyelvuseg allapotaban az óhazához való ragaszkodó hűségről tesznek gyakori tanúbizonyságot. Köteles Pál mesélő tájak Az álmosdí három év “Gazda leszek — irta szomorúan 1815 áprilisában Szatmárcsékéról. — A komy, amelyben lakom, elvan dugva szem elöl, szép, de vad, s felette magányos...” A csekei porta és a magany: ez jutott örökségül Kölcsey Ferencnek. A szerelmes madár szabadsága helyett a babona, a vakhit, a lélektelen szépség hétköznapjai. De a kalamust mégsem ejtette ki a kézéből. így nemesedhetett példává az utókor számára Szatmárcseke. Hanem a csekei házat, ahonnan a Himnusz sorai felzengtek, hiába keresnénk. Nem áll mar. És lebontották a debreceni Fuveszkert-utcai otthont is. Bihar peremére, kicsiny faluba kell utaznunk, hogy megérezzünk valamit a vidéki elet fogságában vergődő Kölcsey vívódásából. A név költői, — poétához illik. Álmosd. Az almosdi ház — hallgassuk csak a vallomását — álmokat őriz. A vastag falu, hűvös, nádtetős kúriában három esztendőt töltött Kölcsey Ferenc. “1812- ben vettem által jószágainkat s abban az évben egesz 1814-iki tavaszig Álmosdon laktam...” Az országos hir, a költői koszorú meg elérhetetlen messzeségben. Az ifjú gazda verssorokat ró. “Minden oram csuggesztö maganyom, Néma csenden búnak szentelem...” Hallgat-e rá, figyel-e rá valaki? Egy-egy ritka levél hozza-viszi a poéta sóhaját, a külvilág hangját. És megtörténik a csoda: Döb- rentei Gábor, az Erdélyi Muzeum szerkesztője verseket kér az almosdi kúria lakójától. A versekhez vallomás csatolódik: “írtam, mióta csak érezni és gondolkozni kezdettem: mert hogy is ne írjon az, kinek szive oly sokszor van tele, s oly ritkán talál keblet, hova kiömölhessen?” A ritka keblek közé tartozik Szemere Pál, az iro- barát, es a szigorú széphalmi vezér, Kazinczy Ferenc “Uram Bátyám”... Előtte nincs titok: “...szenvedek én, mint senki itt körüliem nem szenved; egy szó, egy tekintet, egy távoli sejdités lever engem, s nemsokára elemésztödöm én. Tizenkilencedik évemet töltőm, midőn Debrecent elhagynám, ismeretlen a világgal, ismeretlen önmagámmal, csak azon körben álmodozhattam, melyet könyveim között vontam magamnak...” Az udvari szobában sötét színű faragott iróasz- i talt találunk — tán ez az asztal tartotta a hátát a verseknek, a leveleknek... Talán... Mert Kölcsey Samuel almosdi kastélyában találtak ra egy-két évtizede. A költőé volt, tartja a néphit. Hiszen a történelem háborgása annyiszor vetette ide-oda a gazdagabb es szegényebb rokonokhoz a Kölcsey-butorokat, j hogy hová tart ozásuk kinyomozhatatlan. Hat a kis falitéka? Ez aztán minden bizonnyal a költőt szolgálta. Hiszen ki más olvasott a múlt század elején Álmosdon? Vajon milyen könyvek kínálkoztak Kölcsey kezebe? Emlékház és könyvtár ma a Kőlcsey-kuria... De amikor megnyitjátok az ajtaját — vagy ahogy az egykori poéta lakó irta: a verőcét — gondoljatok arra is, hogy az idő, akár örökre is, eltemethette volna az emléket. Legalábbis az emlékek egy részét. Amikor a Hajdu-Bihar megyei tanács — hagyomány- mentő szándékkal — megvásárolta a házat, a megyei főépítész végigkopogtatta a falakat. Egyszerre megállt. Próbaképp kibontották a falat, s ekkor szurkos, égett korom illata csapott elő. Rátaláltak a csak leírásokból ismert szabadtűzhelyes konyhára. A kibontott fal mögött a padka ma is őrzi a százötven esztendős meszelés fehéret, s a deszkán a mecses- égette, megüszkösödött foltokat. Annak a mécsesnek a lángja Kölcsey Ferencnek is világított. Kosa Csaba A JÖVŐ ÉVI TERMÉSÉRT Csúcsidőszak van Kaposvárott a Növényvédelmi és Agrokémiai Állomás laboratóriumában. Az állomás évente százezer hektár területre kiterjedően vizsgálja a mezőgazdasági üzemek talaját. A laboratórium dolgozói ebben az időszakban hetenként ezer talajmintát elemeznek.
