Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)

1978-08-31 / 33. szám

Thursday, Aug. 31. 1978. ILLÉS SÁNDOR • AZ ÖREGASSZONY SZERENCSÉJE Akkor látta meg, amikor a vezető csengetett, s az első ajtó nagy robajjal becsapódott. Hátulról meg­lökték, de ő nem mozdult, nekifeszitette gyenge kezét az ülés támlájának. Az autóbusz egyre foko­zódó gyorsasággal száguldott, néha hirtelen Ívben kikerült valamit, s ilyenkor egymásra buktak az utasok. De Zsófi néni, özvegy Jankura Adamne nem mozdult. Visszafojtott Idegzettel meredt a lába ele. Szeme kitágult, orrcimpaja idegesen remegett es gyorsab­ban vert a szive. Egy kis pénztárca hevert a laba előtt, az olajos padlón, barna bőr pénztárca, ami­lyent a retiküló’kben hordanak a nők. Most eshetett ki. Zsófi néni várja, hogy valaki felkiált majd, hisz­térikus jajdulassal: “Jaj, a pénzem!” De senki! Mar a harmadik megállót hagyja el a nehézkes testű kék autóbusz, az uj utasok lökdösik a hátat, egy fiatal- embera helyét is felkínálta: “Tessék, néni, üljön le!” Özvegy Jankura Adámne nyugdíjas azonban nem mozdul. Nem hagyja a pénztárcát, mert, ha o leül, vagy. előre lép, akkor más is észreveszi. Nem, most már nem adja. O, hányszor álmodott o arról, hogy pénzt talál. Ropogós százas bankokat számolgatott álmában, és ez olyan csodalatos es szép érzés, volt. Most hagyja itt ezt a pénztárcát? Soha. Inkább lökdössék, tapossák, gázolják, nem törődik vele. Hol is járnak? A körutat mondja be a vezető, itt sokan leszallnak. Mocorognak az utasok, előrefura- kodnak. A mellette álló tagbaszakadt férfi leül az üres helyre, es Zsófi néni ekkor gyors elhatározás­sal, nagy elszántsággal lehajol. Előre elkészített zsebkendőjét a pénztárcára ejti, s azzal együtt fel­emeli. A szive úgy kalapál közben, hogy majd kiveri az oldalbordáját. Szeme előtt kék es zöld karikák ugrálnák. Szaja kiszárad, cserepes, mintha lazas volna. “Iste­nem, csak most segíts!” — fohászkodik magaban, es engedi már, hogy lökjek, sodorjak, toljak az első ajtó felé. Nincs ereje megkapaszkodni, de nem is akar. Inkább menekül innen, minél távolabb a tett színhelyétől. Görcsösen szorongatja a kendőbe bu- gyolalt kis pénztárcát, szinte fájnak az ujjai a szorí­tástól. Nem! Az öve! Nem adja! Megérdemli! Senki nem kereste. Ha felsírt volna valaki, egy szomorú asszonyi hang, vagy egy ijedt szemű kislány, akkor ö sietett volna átnyújtani: “Itt van lelkem, most lát­tam meg. Még jo, hogy megláttam... Tudja, milye­nek az emberek!” De hát nincs károsult. Neki szük­sége van ra. O, mi mindent vásárolhat. Jolanka kis­lányának megveszi azt a szép szőke hajasbabat.amit a'kirakatban látott... Már az ajtó előtt áll, s mikor az pattanva feltarul, szokatlan fürgeséggel lép le. All mozdulatlanul, ne- kitamaszkodik a villanyoszlopnak. Megvárja, mig az autóbusz tovább döcög, úgy billeg, mint egy kö­vér, nagy koca. Fellelegzik. Senki nem vette észre. Most már az öve a pénz. Körültekint, akkor latja, hogy nem is jo helyen szállt le. Meg két megállót kellett volna mennie. Csak a Kálvin téren van, s o a Gellert téren lakik. Nem baj, majd átsétál a hídon, közben itt a környé­kén megnézegeti a kirakatokat. Milyen élvezet ez, amikor pénze van. Nyolcszáz forint öregségit kap, a megboldogult. Jankura után meg kétszázát. Igaz, a lányánál lakik, de annak is csak kifizeti a kosztot. Ne mondjak, hogy a nyakán élöskodik. A veje igy is folyton dór- móg, néha hetekig nem szól hozza. Lám, most vehetne magának kesztyűt, vagy meg­vehetne azt a pepita selyemsalat, az jól menne fe­kete ruhájához. Megállt egy illatszerbolt előtt. Kölni is kellene. S rúzst is vásárolhatna, hiszen nem olyan Öreg ö. Ol­vasta az újságban, hogy francia illatszercikkek ér­keztek. A hajasbabát pedig nem veszi meg Jolanka kislányának. Nem az ő unokája az, a veje hozta első házasságából. Különben is, nem vesz senkinek sem­mit. Meg se mondja, hogy pénzt talalt. Nem kell sen­kinek se tudni erről. Eldugja, fehérneműje köze rej­ti, s lassan kiszedegeti, amikor kell neki valami. Meg­vásárolja a divatlapot is, úgy szereti a ruhákat néze­getni. Megtorpant es melyet lélegzett, beszivta a kave izgató illatat. A presszóból csapódott az utcára a ka- véillat, nem is tudott Zsófi néni tovább menni. Megiszik egy duplát. Habbal. Utana kér egy geszte­nyepürét. Milyen régóta vágyik utana. Egyszer szolt is a lányának, vegyenek készen masszát, de az meg csak nem is válaszolt. Elere rakják azok is a garast, mert uj szobabútort akarnak vásárolni. No, de ezután másképp lesz. / Határozott mozdulattal nyitott be a cukrászdá­ba. Kicsit megilletódött, van már három esztendeje annak, hogy utoljára cukrászdában járt. Akkor is csak forintos fagylaltot evett, tölcsérben. Leült, megrendelte a kávét, majd a pürét. Szinte elbódult az illatfelhőben. A presszógép prüszkölt, fújt, a rádióban zene szolt halkan, olyan ez, mint egy csodálatos álom. Földi paradicsom. Hátradőlt a széken. Az ö lánykoraban meg nem itták ilyen szemérmetlenül a kávét. Nem is volt di­vatban, csak a tejeskáve, de a leányok egyedül be se mereszkedtek a cukrászdába. Ö sejárt. soha ilyen helyekre, de neki nem is igen futotta, mert árva lány volt. Csak amikor már Jankura Adam seged ur csapta neki a szelet. Milyen csodalatos név: Jankura Adam cipészsegéd. Egyszer, emlékszik, nemcsak ká­vét ittak, két kis pohár császárkoriét is rendelt a gá­láns segéd ur. — Lelkecskem — szolt csendesen, de átszellemült hangon Zsófi néni a kiszolgálóhoz, aki eppen az asztala mellett haladt el —, leikecském, kaphatnék egy kicsi császár körtét? A lány megállt, meg se botrankozott. — Meggyünk van, asszonyom, es tojás! Parancsol! — Meggyet! — nyögte ki özvegy Jankuráne. Sokáig szagolgatta, aztán behunyta a szemet, s felhajtotta. Zsongani kezdett a vere. Olyan volt az ital, mint a tűz, nyargalt benne, szilajkodott. Micso­da illata van. Eppen olyan, mint azé a regi italé, a hatvan évvel ezelőtt ivott csaszárkörtéé. . Emlékszik, Jankura a kezere tette a kezet es erez­te erdes ujjanak súlyát. Az ujjat a dikics vagdosta össze. Nem szolt semmit a segéd ur, csak rátétté a kezét az Ö kezere, s hallgatott hosszan. Akkor tudta 9 meg az árva Zsófi, hogy belőle rövidesen Jankuráné ' lesz. Hányszor visszaidézte mar azt a régi vasarnap dél­utánt. Huny ott szemmel,nagy szomorúságok között, az ura sírjánál, álmatlan éjszakákon, esős őszi délu­tánokon. De soha még ilyen közel nem került hoz­zá az a régi, derűs pillanat. Fény villant a nehez ezüsttálcán, kint, a ligetben fúvószenekar muzsikált, verebek csiviteltek. Es Jankura csendesen rátétté ke­zet az o kezere. A kassza meg csilingelt, csengett, ahogy blokkoltak a kontyos kisasszonyok. Ó, kiszti- hand madam, kezét csokolom!... Istenem, hatvan ev!... — Kerem — szolt rekedten —, kaphatok meg? — Parancsoljon. Ez még erősebb, mar zsibog a lába. A rádióban is hangosabb a zene, pattogobb a ritmus. Nem, a lányának egy szót se szol. Az utolsó fillérig megtart­ja a pénzt. Eldugja, elrejti a fehérneműje köze, s minden héten kivesz egy húszast. Eljön ide, ebbe a cukrászdába, s meggylikőrt rendel. Mellé egy duplát. A vejet meg, vigye az ördög. Majd megmondja ö ne­ki, nem fél ö senkitől. Hiszen leadja a konyhára a négyszáz forintot, csak hatot tart meg maganak. Ne nézzek ót ingyenelónek. Megfizeti, amit meg­eszik. Ha volna szivük, akkor megkérdeznek néha, hogy mit főzzenek. A kedvebe jarnanak. De majd ő szól. Nem hagyja annyiban. Holnap, vagy talán még ma. Vacsora után feláll, s azt mondja: “Holnap gom­bás szeletet főzzél, Jolanka”. S azzal kimegy. Mosolygott s bátornak, erősnek erezte magat. — Kisasszony, legyen szives, meg eggyel. Aztán fizetek. Hozzon egy szódat is. Milyen jó, csípős, hideg a szoda is. Azt se ivott mar évek óta. Holnap hozat fel két üveggel. — Harmincnégy nyolcvan -r- tette eléje a cédulát a kisasszony, a marványasztalra. Zsófi néni elővette a táskájából a kendőbe csavart pénztárcát, kinyitotta, s elakadt a lelegzete. Üres volt. Hirtelen kiszaladt belőle minden erő, Jankura Adám szőke, kövér arca is megnyúlt, elszállt az a re­gi vasárnap délután. Csak a keserűség maradt meg a szájában, egyre jobban érezte. Az asztalon feldőlt a pohár. A maradék szóda rafolyt a ruhájalra. OSzkŰR MOSOLYGOTT S FUTVA ITTHAGYOTT A halál hírnök vendég volt ma nálam, Nem kaszás ördög, szárnyas ifjú volt Ágyamhoz ült, megveregette vállam, öcsémnek néztem, hogy felém hajolt. "Az élet végén”, szólt, "túl véges harcon Múltba-jövőbe látunk, mely örök.” Hűs keszkenővel törülgette arcom. Amit a láz könnyekkel öntözött. "Ott béke van, nincs kín, se könny, se bánat. Nem bőg az ágyú bús országhatáron.” Szavára sóhaj hagyta el a számat S lecsöndesült csapongó vérnyomásom. "Pihenj, pihenj, bátyám. Még él az élet S örülj. Ha minden ízed elfogyott, Akkor bizonnyal eljövök majd érted ..." Fölállt. Mosolygott s futva itt hagyott. ..AMERIKAI MAGYAR SZÓ___

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom