Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)

1978-10-05 / 38. szám

Thursday, Oct. 5. 1978.

12

AMERIKAI MAGYAR SZO

KARINTHY FERENC

VTXTCC1VA1U

BEFEJEZŐ RÉSZ

Hovatovább az emigráns szervezetek is fölfigyelhettek az akcióra. Gyanús figurák jelentek meg a téren, mutogattak feléje, csúfolták, kinevették, oda is kiabálták magyarul, hogy bérenc, gyászvitez, segg- nyalo. Ügyet se vetett rájuk. Sőt pénteken felbukkant egy ellentüntetö, az övénél sokkal silányabb kivitelit táblával, rajta koronás címer és valami gyalázkodó szöveg, hogy le a vörös diktatúrával, szabad választásokat vagy ilyesmi, ó jószerével el sem olvasta, nem zavartatta magát, folytatta, amit elkezdett.

Másnap a Times rövid cikket közölt az esetről. Vukovárit, bar név nélkül, különös szerzetnek — “an oddball” — irta le, akiről nem világos, vajon a sajat szakállára, túlbuzgóságból ment-e ki a sarokra, vagy pedig mégis hivatalos vagy félhivatalos megbízatással, talán a közvélemény szondázására, a szóban forgó nagy államkölcsön előtt. Noha nem zárható ki az se, hogy csupán vicc az egész “practical joke”. Tévedett azonban a lap, amikor vitáról, ösz- szetüzésről beszélt a két csoport között, mert ilyesmire tudjuk, főként Vukovári higgadtsága folytan, nem került sor.

Szombaton letelt az ideje, haza kellett utaznia. Tett meg egy utolso tiszteletkört, aztan vissza hoteljába, szétszedte a táblákat, a papirost összegöngyölte, elcsomagolta, hadd maradjon meg emlékül, ki a repülőtérre. Azzal a jóleső érzéssel szállt föl a gépre, hogy nem töltötte teljesen hiába idejét ebben a sok vihart megélt országban, ahol az első polgári forradalom diadalmaskodott, s melynek népe, tagadhatatlan, hősiesen szállt szembe a fasiszta barbársággal. Még egy bücsupillantás a magasból a kanyargós Temzére, élénkzöld parkokra, golfpályákra, füstölgő gyarkemenyekre, s páraba-felhőbe veszett a határtalan nagyváros.

Vukovári agglegény volt, az özvegy nővérével élt. Amikor megérkezése után eldicsekedett neki, hogy mit csinált, az idős asszony összecsapta kezét:

— Hát te voltál az a marha? Gondolhattam volna.

— Honnan tudsz te erről?

— Honnan, bemondta a rádió.

— Mikor? A pesti rádió?

— Pesti rádió, ugyan, menj már, mit mond be a pesti rádió?... Micsoda ökörséget műveltei megint, mi lesz ebből, szentisten!

Vukovári rögtön kitalálta, hogy nővére, e javíthatatlan klerikális teremtés, ismét a Szabad Európát hallgatta, ami az ó jelenlétében persze tilos és el- kepzelhetetlen. Tehát mozog már az ellenség is, varhato volt. No, annyi baj, nem ijedünk meg tőle.

Hétfőn bement dolgozni. Üzenet fogadta, hogy a főnöke hivatja sürgősen.

— Mondja, mi ez a londoni história?

— Miféle história?

— Ez a botránya.

— Botrány?

— Tüntetés, vagy micsoda.

Meglepte, hogy mar ide is eljutott a hire. Mosolyogva felelte:

— Egy kis borsot törtünk az orruk alá.

— Hát tudja, ezek a maga dolgai mindig.

— Hogyhogy mindig?

— Nézze, az utszéli kritizalgatásait, örökös különcségeit eddig még lenyeltük. Főleg a múltbeli mozgalmi érdemei és a kora miatt. A nyugati útját is javasoltuk, kiengedik, devizát kap, satöbbi. Es akkor ezt teszi?

A főnök nála jóval fiatalabb volt, uj ember, kétségtelen szakmai hozzáértéssel. Vukovári azonban nem kedvelte, hideg, rámenős bürokratának tartotta, akiből eppen a regi harcosok lángoló hite hiányzott. Próbálta megmagyarázni neki, hogy megvesztegethetetlen igazságkeresése es ez a mostani londoni akciója ugyanabból ered. Ám az jószerével meg se hallgatta, közbevágott:

— Ekkora blamazs! Es még en szignáltam az utle- vélkerelmét!

— De hát mi ebben a blamázs, az istenért? Szerintem, ellenkezőleg, pozitív kezdeményezés, amiért inkább elismerés jár, bár nem azért tettem.

— Értse meg már: ott és abban a formában ez közönséges provokáció.

— Provokáció? Nem azt Írtam ki a táblára, le a népköztársasággal vagy vesszen vagy tudom is en, hanem, hogy éljen és virágozzék.

— jó, jó, várhatja, mig újból kiengedik Nyugatra.

— Fonók, én nem tárgyalok tovább magával. A felsőbb szerveknél majd, meglátja...

— Hat mit gondol, honnan vagyok en informálva a külföldi stiklijéröl? Törődnék is vele amúgy, tőlem akár az Eiffel-tornyot is szétszedheti! De engem szúrnak le a maga abszurd ötletei miatt, eppen, hogy felülről , nem megy bele abba a kopasz fejébe?

Vukovári megelégelte ezt a hangot, fölállt, távozott. Mérgét azonban magába nem fojthatta, kollégáinak pöfögte el. Azok már hallhattak valamit, óvatos csönddel fogadták elbeszélését, nem reagáltak, csak bólogattak. Nem nagyon szerettek őt, szókimondásával sokukat megsértette, amellett denunci- ansnak, beépített spiclinek tartották. Ezt a mostani ügyet is úgy tekintettek, mint a tulnyalás kirívóan gusztustalan példáját.

Noha Vukovári már elmúlt hatvanéves, a Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetettjeként nyugdíjazni csupán a saját kérelmére lehet. Neki pedig esze ágaban se volt ilyesmit kérni.

Annál inkább megdöbbentette, hogy a következő elsején Írásban értesítettek: a szocpol csoportból, melynél idestova húsz esztendeje tevékenykedett, áthelyezik az iktatóba, illetve annak vezetője lesz.

Eddig szociális es napközi otthonok működtetése, felügyelete volt a dolga, idős elhagyatott magánosok segélyezése, beteglátogatás, házigondozás és hasonlók. Sok nyomorúsággal találkozott: enyhítésükben, a teendők megszervezesében, a fontosság sorrend megalapításában, a valódi és színlelt sérelmek megkülönböztetéseben rengeteg tapasztalatot szerzett, ehhez türelem, megértés, tapintat, olykor keménység és mélységes együttérzés szükségeltetik. S kinn volt a terepen, folyton jött-ment a kerületben, ismerte minden utcáját, sikátorát, zugát, úgyszólván minden házat és lakását. Az iktató viszont szűk, levegőtlen helyiség, parányi ablakkal a bulso udvarra, délben is lámpát gyújtottak. Es csak össze- zsinegelt iratcsomók, sehol egy eleven lélek, csücsülhetett és spemplizhetett naphosszat a dohos savanyu papirszagban.

Vukovári természetesen tiltakozott, magyarázatot követelt. Főnöke azonban külföldön tartózkodott, helyettese pedig csak annyit tudott, hogy igy rendelkeztek, az indokolást nem ismerte. Azt tanácsolta neki, egyelőre foglalja el uj helyét, és majd az osztályvezető visszatértekor tisztázzák a kérdést. O, aki oly sokszor szállt síkra a munkahelyi fegyelemért, és biralta kollégái lazaságait, pillanatnyilag csakugyan nem tehetett mást, de eltökélte, hogy valamennyi törvényes eszközzel koromszakadtáig harcol igazáért.

Follebbezésére azt a választ kapta, immár az összehívott bizottságtól: magas korára való tekintettel intézkedtek, hogy megkíméljék a fáradságos fut- kározástól, strapától, lépcsómaszástól, idegességtől rumlis ügyfelektől. Az iktató különben is nagyon fontos hely, oda erős, gyakorlott ember kell, ez szolgálati érdek, es vezető beosztásba kerül, habár a fizetésében nincs változás. Vukovári egyszer csak azon kapta magát, az asztalt csapkodja, es kivörösödve ordít: csöppet se fárasztotta a korábbi munkája, ez a legnagyobb disznóság, kitolás! Erre azok nemi hümmoges után kibóktek: panaszok voltak ellene, s példaként fölemlítették Daidlinger bácsi esetét. Ez a Daidlinger papa, régen gombakereskedő vagy ilyesmi, az egyik otthon lakója, vén hülye es megátalkodott bajkeverő, viszálykelto, közismert figura a kerületben, folytonosan beadványokkal és jelentésekkel és följelentésekkel zaklatja a hatóságokat. Vukovári aztán jól elkapta, elküldte melegebb éghajlatra, hát akkor őt is bepanaszolta, mint durva és erőszakos, megengedhetetlen kifejezéseket használó basáskodót — ezt a piszlicsár kis ügyet szedték elő. O mar nem törődött semmivel, kiborult, üvöltözött:

— Tudom, hogy mi van emögott, pontosan tudom! Fegyelmit kerek, teljes kivizsgálást! Es ha az uraknak nem tetszik a szocialista államrend, es akik kiállnak mellette, azért vannak még barátaim ebben az országban!

Nem szívesen vett igénybe protekciót, ellenkezett az elveivel, ezúttal mégis rákényszerült. Csak hát hamarosan kiderült, a régiek közül nincsenek már annyian a porondon, ahogyan hitte, mozgalmi társai, az ifik es gödiek többnyire kiöregedtek, nyugdíjban, elhaltak, eltűntek. Egyetlen jo embere volt még vezető tisztségben, miniszter, rögtön, soron kívül fogadta ót. Türelmesen végighallgatta, s megígérte, hogy segít, utánanéz.- Bar megmondom, Ede, tablaval kimenni, mint egy óradijban folbérelt reklámbábu, én ezt nem te etem volna.- Te is igy beszelsz?- Mi szükség erre? Hiszen hatalmon vagyunk. Ezért küzdöttünk egykor... Emlékszel, amikor a sztrájkot szerveztük a fásoknál?

Még elfecsegtek pár percig a nagy időkről, am a mi-tisztért aztán elszólitották. ígéretét azonban meg- ta, tóttá, már néhány nap múlva telefonálhatott erre.

Két dolgot kell megtárgyalnunk, Ede. Az,elsö, alap tsan tájékozódtam, az áthelyezésed nincs ősz-