Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-16 / 7. szám

Thursday, Feb. 16. 1978. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 Irina Raksa ■ AZ ABLER ELŐTT NŐTT EBT FA A gyermekotthon folyosóján szokatlan dolog történt. Mar ismerősen terjengett a krumplileves illata és az ügyeleteseket is beküldték az ebédlőbe, de senki sem sietett befelé. Minden gyerek az “Igazgató” felirasu üveges ajtó előtt, a folyosó má­sik végében tolongott, amely pedig általában népte- len volt. Szinte rátapadtak az üvegre, bar azon nem lehe­tett átlátni, de azért egyet-mást mégis ki lehetett venni. A folyosón riadt es halk zugás hallatszott. Az ebédlőben az ügyeletesek a bögrékkel csö­rögnek, majd kiosztották a kenyérdarabokat és a kis vajdarabkakat, s ok is rohantak volna a folyosó másik végébe, amikor ott nagy élénkség támadt, valaki felkiáltott: — Alikot hívjátok! Az ötös csoportból. Tatjána mondta. Alikhoz jöttek. Az igazgatónőt, Tatjana Ivanovnát neveztek Tatjánának. Kezeben a kanalakkal az ügyeletes kirohant az ebédlőből, és elorditotta magát: — Meg lenn van a tónál! A tónál van! — Nem ott van — válaszoltak neki. — A lakatos- műhelyben. Én magam láttam — es egyikük maris vágtatott a kijárat felé. Az igazgatói szobában, a zöld papírral leteritett asztal mellett ketten ültek: a rövid h^ju, apró ter­metű igazgatónő — Valiban szeles seviot-férfizakójá- ban olyan volt, mint egy kislány — meg egy fiatal tengerészkapitany. Egyébként csak a homlokába lógó makrancos haja látszott fiatalnak. Üres jobb kabátujja a zsebébe volt gyűrve. A terden tengerész­sapkáját igazgatta: — Odesszából mentettek ki — mondta halkan az asszony. — Negyvenháromban került hozzánk. Az első szállítmánnyal. Egyetlen irata nem volt. Egyet­lenegy sem — mondta lassan, szinte enekelve. — Nem emlékezett sem a keresztnevére, sem a család­nevére. Kicsi volt, es bizonyara többszörös sokk erte. Bombázások, evakuálás. Mi neveztük el Alik­nak. En adtam neki ezt a nevet, s a családneve az enyem. Akkoriban sok munkatársam adta oda a ne­vét. így aztán csupa Rasztvorov, meg Glazkov nevű gyerek el itt — mosolyodott el kesernyésen. — Nos, ennyit a származásáról — az asszony egy tintatartót forgatott a kezében, jobb kezenek az ujjai tinta­foltosak lettek. Mindketten hallgattak, aztan az asszony kissé elpirulva, halkan megkérdezte: — Nem a feketetengeri flottánál szolgált? — Nem. En az Északi-tengeren harcoltam. A mentöílottánál. Amig el nem süllyesztettek ben­nünket. Miért? Talán delinek látszom? Az asszony felrefordult: — Nem, csak az apám ott halt meg negyvenhá­romban. Kint az ablak előtt egy topolya sűrű lombja in­gadozott a szélben, sel-el takarta az udvart, a mellék- épületeket, a raktárakat. — Persze, nehéz a természete — folytatta komoly hangon az igazgatónő. — Zárkózott, hallgatag, befele forduló, de csodalatosán becsületes, igazság- szerető. jó fia lenne. Kezeskedem érte. — Látszott rajta, nagyon kedveli Alikot. — Persze, persze — bólogatott a kapitány. — Meg­ismerkedem vele, de mégis... no, értse meg.en kis­lányt szeretnék. Hiszen nekem lányom volt. A blo­kád alatt halt meg. A feleségem is odaveszett, meg az anyam is — mindezt nyugodtan, valahogy farad­tan mondta. — Tősgyökeres leningrádi vagyok, hát visszajöttem, de nincs maradásom otthon. Értse meg, nem tudok kimenni az udvarra, különösen, ha ott játszanak a gyerekek. Ugrálnak,kergetoznek. A lépcsőn nem bírok felmenni. A lakásomban meg... — a sapkáját igazgatta a térdén. — Igyekeztem minél messzebb kerülni az emlékektől. így rekedtem itt magúknál, szárazföldi harcos lett belőlem — neve­tett. — Vagy ahogy a regi helyettesem mondaná: “Ott rekedtem a hátországban”. Vidám fickó volt a helyettesem. Az asszony letette a tintatartőt: — Mégis azt tanácsolom, azt mondom, ezt a kis­fiút valassza... Persze lehet kislányt is. De előbb is­merkedjen meg a gyerekkel. Válasszon. Kopogtattak. Az üvegajtón kirajzolódtak a lela­pult orrok és az elmosódott gyerekarcok. Az ajtó halkan kinyílt, es egy hat-hétéves formájú kisfiú lepett be. Kopaszra nyírva, lányoknak való flanell- szoknyában, a tekintete feszülten figyelő és röpkö­dő. A futástól lihegett, s egy kissé visszatartotta a Idegzetet. — Jo napot kívánok — sóhajtott fel, és a padlóra meredt. Most mar mindent látott, most már min­dent értett, de félt felpillantani... — Gyere ide. Alik, gyere ide... — hívta az igazga­I II tono. Odalépett az asztalhoz, de nem nézett a vendég­re, ám minden porcikájan ott erezte a kapitány te­kintetét. Odakint elcsendesedtek a társai, homlokukat az üveghez szorították, a lélegzetüket is visszafojtottak. — No, mit látni? — kíváncsiskodtak a hátul állók. — Odament az asztalhoz... ott all — magyarázta valaki. — Bizonyára rá akar ismerni. Közelebbről meg­r . nézi. ' — En azonnal ráismernék az apámra. En aztan azonnal ráismernék. — De az is lehet, hogy nem az apja. Glazkovot is idegenek vittek el. Valaki az orrát fújta: — Én elfogadnám apámnak. Meg akkor is, ha fél­karú. Majd mindent elvégeznék otthon helyette. A kapitány nem tudta, hogyan fogjon hozzá a beszélgetéshez,: tétován megtudálkolta: — No, akkor melyik városból is jöttél, Alik? A kisfiú halkan válaszolt: — Nem tudom. Tenger volt ott. — Hát az utcára emlékszel? — faggatta a kapi­tány, de rögtön meg is bánta a kérdést. Alik szinte megmerevedett, az arca elsapadt. Sze­rette volna, ha minél több dolog az eszébe jut. Hi­szen minden ettől függ. Tálán az egész elete. De az utcára... nem, az utcára nem emlékezett, és hazudni nem tudott. A kapitány nem tudta, hogyan segítsen a gyere­ken, s az igazgatónőre pillantott segélyt kérőén. Am ekkor Alik halkan megszólalt: — Emlékszem, ahogy veled együtt sétáltam a ho­mokban, a vízparton. Olyan csend lett, hogy behallatszott az ajtó másik oldalán tolongó gyerekek suttogása, s az udvarról a falevelek susogása. Az igazgatónő meghatottan és szelíden megkér­dezte: — Es meg mire emlékszel? — Meg a lóra is emlékszem. — Nem merte a ven­dégre emelni a tekintetet. — A piros lóra. Te hoztál nekem egy ilyen... piros lovat. Elhallgatott, gyötrődve kutatott az emlékeiben. Nagy izgalmában meg a tenyere is megizzadt... De aztán mégis eszebe jutott! Eszebejutott, és boldog tekintetet ráemelte a férfira, s egy szuszra.elhadarta: — Arra is'emlekszem, hogy az ablak előtt nőtt egy fa. Egy olyan nagy zöld fa. Állandóan susogott... — rettenetesen örült a visszaemlékezésnek. Számára ez nagyon fontos volt. Es most... most csak vart, mikor nyilatkozik a vendég. Megmondhatja-e, ki o. A meghatott kapitány pedig belenézve a fiú szep­lős kis arcaba, komolyan igy szólt: — Igazad van. Az ablak előtt nőtt egy fa — és ra- mosolygott. — Es a fan tül mi volt? A kisfiú le nem vette boldog tekintetét a kapi­tányról, úgy harsogta: — Az ég. A nap! — Boldog volt, de még nem merte megtenni az első lépést a varva vart ember fe­le. A kapitány lelkesen kérdezgette: — Hát arra emlékszel, amikor úszni tanítottalak? Alik révetegen bámult. Ismét hallani lehetett, mint lökdosik egymást a gyerekek kint a folyoson. — Nem emlékszem — suttogta ijedten. Minden­nek vege. Mindennek egyszer s mindenkorra befel­legzett. De a kapitány átfogta Alik sovány kis vállat, nr'.- ga fele fordította, es erősen megrázta. — És a dalra emlékszel? Arra csak emlékszel,amit együtt énekeltünk? Alik bizonytalanul feltekintett: Sasmadár, repülj az ég feléi A kapitány elfúló hangon folytatta: Odafentröl nezz körül... A kisfiú arca felfenylett. ismét hitt a csodákban. Aztán váratlanul elhúzódott a kapitány mellől, és vékony hangján rázendített: Hallgatnak a vig fiuk már mindörökre, En maradtam csak egyedül... Hatalmas tenyerével a kapitány átfogta a kisfiú vállát, es mély, magabiztos hangon enekelte vele együtt: Sasmadár, sasmadár, hu pajtásom, Szárnyaidon vidd meg a hirt, Jo anyámnak mondd el otthon^ Egyszer fiát kivegzik. Mindenki legnagyobb ámulatára most már ketten enekeltek a gyermekotthon igazgatói szobájában. Egy ügyetlen gyerekhang es egy rekedtes ferfihang. A rövid hajú, apró termetű igazgatónő, a lotyógo seviot-zakoban, nem bírta nézni ókét, az ablakhoz sétált, es könnyein át a kint hajladozó, zöld koro- náju fát bámulta. — Ráismert — szólalt meg egy kisfiú a folyoson. Egy kislány felsóhajtott: — En is azonnal ráismernék az apámra. Az elcsendesülő gyereksereg nesztelenül elvonul, es persze mindegyikük arra gondolt, hogy egyszer majd rájuk is rátalál, értük is eljön az édesapjuk, aki talán szintén kapitány. \ RÉTESHÁZ és CUKRÁSZDA < > 1437 Third Avenue, New York, N. Y. ’ < ^ (A 81-lk Street sarkán) — Telefon: LE 5-84$4 < Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi, Bar- , * Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az orss&f *■ minden részébe. — Este 7.30-ig nyitva "

Next

/
Oldalképek
Tartalom