Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-19 / 3. szám

Thursday, larmary, 19. 1978.

ILLÉS SAS DOR:

A FEKETERIGÓ

Az ajtó tarva volt. Tóbiás beköszönt, s mivel választ nem kapott, belepett a kis szobába. Az asztalra tette a szatyrot. Fazék volt a szatyorban, kendőbe bugyolalva.

Türelmesen várt egy ideig, ajtófélfának döntött hattal. Néha zilált liajaba túrt az ujjaival. Így fésúl- kődött. Arcán nagy tavaszi szeplök ültek. Gallérját felhajtotta, hideg szél fújt az erdő felől.

A bakterhaztol alig száz méternyire összefüggő nagy erdő kezdődött, néhány fa egészén az udvarig besétált. A többit kivágták, amikor a vasutat építettek. Akkortájt épülhetett a bakterház is, amelynek minden regi lakojara emlékszik Tóbiás. Gyermekkorában Ugyanúgy megbámulta Őket, mint a sebesen száguldó vonatokat. Gyakran hallotta a telefon pityegéset is, es ha szel fújt — es erre mindig fújt egy kis szel —, akkor zümmögtek a telefondrótok, amelyek az órhazat a távoli világgal összekötötték.

Azt a távoli világot azonban nem ismerte Tóbiás. A közeli tanyai iskolába járt gyermekkorában, a negyedik osztály után géplakatos mesterségre fogta az apja, igy lett belőle később traktoros a helyi ter- melöszővetkezekbcn. Most is a tanyán lakik, a szüleinek

Péter bácsi, az őrház mostani lakója nem olyan, mint elődei voltak. Nincs piror zaszlaia, es nem all vigyazzban, ha vonat száguld el a síneken. A bakterház telefonja se csorren azóta, amióta ö lakik itt. Korszerűsítettek a vasutat, uj biztosító berendezést építettek, s nincs mar szükség a regi orhazakra, bakterokra, meg piros zászlókra. Ki se tekint a mozdonyvezető, ha erre vágtát el a vonattal.

Amikor az utolsó bakter elköltözött, egy ideig üresen maradt az örhaz. Csak nemregiben erkezett ide Varga Peter; falusi szekér hozta a cuccát, eifert mindene a kocsiderekban. Az igazgatótól kapott engedélyt a beköltözésre.

— Kipp-kopp! — hallotta, az erdő felöl erkezett az öreg, kopogott falaba. Mindig az erdőben szősz- motol, mintha volna ott valami dolga. Tan valami titka lehet? — gondolja. Ilyenkor beszél magában, most is mozog a szaja.

— Regen vársz? — kérdezi Tóbiást köszönés helyett. — Mi újság?

— Édesanyám küldött egy kis meleget.

— Nem kellett volna.

— Mivel hogy husvet van.

— Lám, eszembe se jutott. Nincs naptaram.

— Minek lenne.

Az öreg az asztalhoz bicegett, kivette a szatyorból a fazekat, és beleszagolt.

— Bableves.

— Csülökkel.

— Regen ettem mar bablevest.

— Fogyassza egészséggel.

Az öreg asztalhoz ült, előszedte egyetlen pléhka- nalat, es meregetni kezdte vele a levest. Szürcsólve evett, cuppogott hozzá.

— A pápai állomás restijében főzött ilyen levest özvegy Gabrisne!... Meg Kecskeméten, egy kiskocsmában ettem hasonlót, de ott kolbászdarabkákat főztek bele.

— Maga aztán bejárta az egész országot. Sok mindent látott...

— Sokat — sóhajtott az öreg. — De meg is bűnhődtem érte — mutatott falábára.

Tóbiás tudta, hogy most sorjában mi következik. A fcllábu vasutas a legapróbb részletekig ismét elmondja a bclesetet. Először akkor hallotta, amikor betévedt hozzájuk a tanyára, es tejet kért. Azóta tartják vele a kapcsolatot. Amikor Tóbiás bemegy a faluba, akkor Peter bácsinak is beszerzi a sót, ecetet, petróleumot, mert nincs villany a bakterhazban.

Peter bácsi havonként csak egyszer megy be a faluba; a nyugdijáért. Kézbesítő nincs, aki kihozná neki, érte kell mennie. Nevezetes nap, olyankor mindig felónt a garatra, és nótazva érkezik haza.

Tóbiás időnként hoz neki egyet s mast, néha fánkot, vagy lekváros buktát. “Vigyél már annak a nyomorultnak, nem eszik az hetekig meleg ételt” — mondogatja az anyja, miközben csomagol neki. Azért küldött most is a bablevesből, mivel hogy husvet van. Pénzé van az öregnek, szép nyugdijat kap a vasúttól, de hat főzni nem tud.

— Az úgy volt, hogy aznap nem is én voltam szolgálatban, hanem a Kamenyak komám. Jo barátom nekem a Kamenyak, földiek vagyunk. Valami nyavalya támadta meg a feleségét, kórházba kellett szállítani. Hát beugrottam helyette. így történt a baj...

Tóbiás behunyta a szemét, és kifelé fülelt. Tisztán hallotta, közeledik a délutáni gyors. Most vágtat at a kis hídon, énekelnek a sínek, elhallgatnak a madarak. A vasutas is elhallgatott. Tobias nem nyitotta ki a szemet, de maga előtt látta az öreg eltorzult arcát. A baleset óta gyűlöli a vonatot.

Vad kavargas jón, mint az égzenges, beleremeg a kis orhaz. Aztán semmi, csak por es szemet kavarog meg egy ideig a nyomában. A.madarak ismét megszólalnak.

— Maga gyorson sose járt? — kérdezte Tobias, amikor kinyitotta a szemet.

— Nem. Előbb tehervonaton,aztán meg személyen. Egész addig...

Most mondja majd a mar minden részleteiben ismert történetet, élete nagy pillanatát, a legnagyobbat es legszórnyübbet, beiiunyhatja Tóbiás ismét a szemét. Pedig nem azért jött ide, hogy ezt hallgassa, a világról szeretne valamit hallani ettől a féllábu embertől, aki beutazta rz egész országot. Varosokról, tájakról, erdőkről és emberekről, utasokról, akik nekivágnak a távolságnak, vagy olyanokról, akik messzi földről érkeznek ide. Restikről, izekről, mi mindenről tudhat ez a volt kalauz! jó volna hallgatni, hunyott szemmel, mert ö sose mozdul ki a faluból, a közeli városban is csak kétszer járt eletében.

Kintről behallatszott egy rigó füttye. Harkály kopogtatta valamelyik fa derekát. A régi bakterok- hoz nem volt bejáratos Tobias. De ismerte őket, találkozott velük a határban. Malacokat neveltek, teheneket tartottak az á birodalmuk volt az egész vasúti töltés. A ház kórül kertészkedtek, az udvaron baromfit neveltek. Ma már nyoma sincs a kertnek, üres az udvar es az ol es csapott fedelű fe'- szer, ahová a teheneket kötötték ki valaha.

Tóbiás azon gondolkodott most nyitott szemmel, .hány ilyen elhagyott Órház lehet az országban, amióta korszerűsítették a vasutat. Es mennyivel kevesebb a tehen es a disznó.

— Mondom, men is voltam szolgálatban, de. Kamenyak komám szolt... Hogyne vállalnám! Sok vagon állt az állomáson, őszi szállítás ideje volt éppen. Két mozdony is tologatta őket, csattogtak az ütközők, mint a cintanyérok. Késő estig tartott a munka. Mar égtek az ivlámpak, amikor Bujdosó, az irányitó odaszólt: “Még azt a két vagont kapcsold szét, komám, oszt befejezzük!...” Ugrok örömmel, menjen mar a szerelvény. Közben megbicsaklik a lábam, elesek, éppen a sinekre, a vonat meg csak jón, kapaszkodók, ordítok, de mar oda is ért. Odalett a lábam. Nem fájt. Csöppet se fajt... Feküdtem hanyatt a kavicson, és neztem a csillagokat. Mintha régen meghalt felesegem szemébe néznék. Aztán ereztem: felmarkolnak, visznek, majd elaludtam. Csak másnap ébredtem fel, próbálom mozgatni a lábujjam, mozog. Hidd el. Ereztem minden ujjam. Pedig akkor mar a labam se volt...

Tóbiás kinyitotta a szemét. Tudta: most elmeseli hogyan kapott falábat, hogyan kezdett el ismét járni. Es azt, hogy az igazgatóságon megkapta az írásos engedélyt, beköltözhet valamelyik üres örhaz- ba. Dolga nem lesz, vonatokat nem kell fogadnia, telefonja is néma a bakterháznak, piros zaszlaja sincs. Élhet nyugodtan, kapja a nyugdijat.

— Miért éppen ezt a bakterházat választotta, Péter bácsi?

— Jartam egyszer ezen a vonalon, nagyon megtetszett nekem ez a vidék... Rókaszinü erdők, kerek napsütött tisztások, aztán távolabb az a kis patak, partján a három jegenyével. Mindig mondogattam, amikor erre robogott a vonat: Hát itt eléldegelnek. Azért választottam a 42-est. Nem mindegy? Mert olyan mindegy ez már, ha belegondol az ember ebbe az életbe...

A szekrényhez bicegett, elővette a zöld üveget, es meghúzta. Pálinka volt benne. Csak a fejevei intett Tóbiás felé: az is meghúzta. Erős törköly volt. A faluban veszi, a szövetkezeti boltban, amikor bemegy a nyugdijáért. Olyankor hoz négy- öt kilo szalonnát, csülköt, füstölt húst, néhány konzervet, töpörtyüt, kolbászt, es két liter palinkat. A tejet Tóbiáséktol kapja. Néha vesz a tanyán csirkét, tojást is.

Amikor mar harmadszor nyúlnak az üvegért, azt mondja Varga Peter:

— Tudom a nevét, A címet is.

— Kiét? — kapta fel a fejét a szeplős traktoros, es a hajába túrt. Kicsit elkábult az italtól. Mindig igy végződik a látogatása. Isznak, és hallgatnak. Vagy fecsegnek szamárságokról.

— A mozdonyvezetőét... Horváth Istvánnak hívjak. Ceglédi.

— Minek kell a neve, meg a cime? Tehet o arról?

— Nem tehet. Tudom én. Mégis kikutattam. Tudni akartam.

Tobias ivott, aztan a világosság fele tartotta az üveget. Már csak egy ujjnyi maradt benne. Legyintett. Mit ér az egész? A masiniszta nem tehet arról, hogy Varga Péter vasutas megcsúszott a sínen. A kerék se tehet arról, hogy alaja került a laba.

Feltekintett, s intett az Öregnek, hogy igya ki a maradékot. Az megitta, majd az üres üveget visszatette a szekrénybe.

A falábat még csak meg lehet szokni, De az egyedüllétet nagyon nehez.

— Az a legrosszabb — nézett fel az ital Tóbiásból.

— Mert napokig nem tud senkihez se szólni az ember. Olyan, akár a kuka. Hiaba van nyelve.

Tóbiás felállt, Összeszedte az üres edényt, vissza- kötÖtte a kendőbe, és a szatyorba helyezte. Az öreg közben vigyázó mozdulattal a tenyerébe söpörte az

(folytatás a 10. oldalon)

— AMERIKAI MAGYAR SZÓ—

_____ 9