Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-11 / 19. szám
Thursday, May 11 1978. AMERIKAI MAGYAR SZO Tudatom szép édesanyám, Hogy ezt a rossz fölfogást nem követtem és soha sem követem, mindig olyan kenyeret szegek, amiért az erőmmel,idegzetemmel fizettem. Nagyon megfizettem. Olyan jó érzés ez számomra, mint a mi ünnepnapi beszélgetéseink voltak. Csak hát, már nincsenek olyan meghitt, igazi beszélgetések: elmegy az idő kenyérkeresetre, meg a mindenféle — sokszor fölösleges, de beidegződön - elfoglaltságra. Pedig tudom, hogy ezáltal mennyivel szegényebb lettem, esettebb es boldogtalanabb. De nemigen merem én ezt mondani. Kinevet a Dodi meg a barátai, es a hátam mögött mosolyognak, ha valahogyan szóba kerül ilyesmi. Egyszer — véletlenül — meghallottam, hogy -az öreg romantikus” jelzőt adtak, aki nem veszi eszre, hogy ma csak szöges csizmával lehet járni-kelni; az ész és az összeköttetés, a személyes érdek és a diplomáciai stilus a meghatározó. Vagyis, ha az ajtóban fenekbe rúgnak, a küszöbön akkor is mosolyogva lépjél be... Lehet, hogy igazuk van, de az is lehet, hogy fiatalok, és még nem tiporta meg őket a kenyérkereset nehéz életregulája, bár ők mindent ésszel mérnek, e's kevésbé hagyatkoznak az érzelmekre. Úgy mondják közülük sokan, hogy az érzelmek kora lejárt: ez a világ a tudásé, az észe, meg az érvenyesülése, s az eszközökben nemigen szabad válogatni. Amikor ezt hallom, megrettenek. Nem is igen folytatom tovább szép édesanyám, csak még azt mondom el, hogy van négy dédunokája,kettő pedig rövidesen megérkezik. A legidősebb három esztendős múlt. folikaéknál három van belőlük, sajnálom is azt az asszonyt: viszi őket reggel, egyet a hátán, egyet a karján, a másikat meg vezeti, néha azt is fölkapja, aztán a foga köze szorítja a trikóját, es szalad, hogy ne késsen a munkahelyről. Amikor panaszkodik, soha nem mutatom, hogy sajnálattal vagyok iránta, mert eszembe jut a mi gyermekkorunk: a kisebbekre, a nagyobbak vigyáztak, enni meg akkor kaptunk, ha anyám hazakerült. Elvoltunk mindnyájan a szomszédoknál, meg az utcán es azon kivid, hogy a lábunk retkes lett a piszoktol, nemigen akadt más bajunk. (Nem a visz- szakivánás okán emlitem azt az időt, inkább az életviszonyok változására mutatok vele.) Ezt csak gondolom, de nem mondom, mert oly nagyok a kívánságok, hogy ilyen gondolatok kimondása illetlenség. Szidják az élet sanyaruságát, meg a sokfele gondot, és olyan erős az igényűk, hogy csak kapkodom a fejemet. Pedig édesanyám, most nincsen olyan nagy becsülete a sós verítékkel szerzett holminak, mint regen volt. Most — szerencsére — sok minden jár... de, hisz rendjén is volna, ha e járandóság mögött olyan igazi dolgos emberek volKISS DÉNES: ANYÁMRA GONDOLOK Anyámra is kell gondolnom «éha, ki égig növő ködökben topog. Ho harmatos a kinlhagyotl répa, mit ha fölszed, már ujjain ragyog gyűrűk brtliiánsa s fénylő ezüst, o. oillngóbbat sose hordhatott, mert jég-tűzú az és illő, mint a füst. Anyámra is kell gondolnom néha; az éj befészkelt félszemébe már, haja: kint roskadó, őszi széna, nem őrzi rajta színeit a nyár. Anyámra is kell gondolnom néha: napját föl is törheti a sötét madár, s hova lesz akkor életem szép bizonyítéka? nának mindannyian, akik e társadalmi járandóságot oly nagyra értékelnék, mint amilyen nagy ennek az értéké. Sokan kérnek, követelnek — érdem nélkül —, mintha ez természetes lenne. Hogy szégyelltünk mi kérni, milyen megalázónak tartottuk, még akkor is, amikor nagyon szorongatott bennünket a szükség. Ez a szégyenerzet most mintha csökkent és valahogyan — teljesen indokolatlanul — a szemérmesség és a jóérzés is romlott volna. Lehet, hogy ez az igazi, a korszerű, de en elmaradtam ettől, amit nem is bánok. Bár valószínűbb, hogy ebben a kitágult mozgásteret hozó világunkban nehezebb az egyénnek az eligazodás, a létbiztonság gyorsabban következett be,mint annak a fölismerése, hogyan is kell mozogni e kitágult lehetőségű világban. Csak úgy eszembe jutott ez a sokfele hétközna- piság, azért mondtam el, hogy tudósítsam édesanyám: nem baj, hogy a világra hozott és fölnevelt, elboldogultam eddigelé az életben. Minden kis csalódásom a saját bűnöm, vagy balgaságom, bar igyekeztem nagyon abban, hogy szolgáljak, munkámat hasznosnak tartsák, és úgy kopjak ki az életből, hogy ne vessenek rám sok átkot. Azt persze nem tudom — es senki sem tudhatja magáról —, hogy mit hoz meg a maradék idő. Szerencsére azért oldódott életünknek az a régi szigora, hogy csak a huzo lónak jár abrak, s a kidőlt igavonó jobb, ha elemeszti magát, mert csak teher a nyomorúság zsákján. Nemigen szorul senki kegyelemre, van megélhetési lehetőség, s nem az egyes ember jóhiszeműségéből adódóan,hanem egy elet munkája utáni társadalmi járandóság a mai nyugdíj. Nem félek annyira erőm, munkaképessé gém elveszítésétől, mint amilyen riasztó, szorongásos érzés volt ez az édesanyám számára. Majd elfelejtettem: abban igaza volt, hogy a nők sok dolguak és teremtő erejűek. Életem jó es rossz eveiben rendszerint oltalmazóim, védelmezőim voltak, és ha valami köszönni valóm maradna, akkor nekik köszönnek meg sok mindent. Édesanyámnak a világra jöttömet és emberre nevelesemet; masoknak meg, hogy botlásaimban pártfogolták; rosszaságaimban megértők és segítők voltak; útjaim megválasztásában jó irányba kalauzoltak. Kicsit széjjelebb nézve es ma: lelkiismeretűk es erkölcsi erejük, Önfeláldozásuk és önzetlenségük, örök mértékletességeik a társadalom egybefogó erejéhez tartozik. Anyám is nó volt. Szép barna lány, és boldog is volt néha-neha talán, de én már úgy láttam fehér arcát, hogy fáradtságába kerül az élet. őrzöm azt az egyetlen képet, majd továbbadom a dédunokáinak, mert ő is továbbadta magát, és mint no, igy lett az élet fönntartója és megujitója. Simonyi Imre: Anyám Nem volt egy jó napod — Az orsód pergesd, ne a könnyed — Fiadnak jónapot a népek már alig köszönnek. Rég meghalt úrapám — Mondják, hogy olyan osztagot e letarolt hazán két emberfia sem rakott. Ne búsulj hát, szegény — Csák alma hull messzi á fától — Egy köteg költemény mint baljós asztagtűz világot! Antalfy István: * f Ej van, anyain Meg túl sok a holló; feketén robbannak fel a síkban, mintha az emlékezet örvényébe kavarnák önmagukat. Még túl sok a hang, még túl sok az íz, a fanyar. Osszeszakadt kis ház küszöbén megbotlo szeretet, hová tűntél? Es te, anyám, te, a kései zsoltár vigaszait soha nem hiheted mar . t f« En megyek arra, de tűz már nem melegít. Mert ej van, anyam. ______ 9 Ady EncCre: Az anyám és én i 1, Sötét haja szikrakat szórt, Dio-szeme lángban égett. Csípője ringott, a büszke Kreol arca vakított. Szeme, vágya, eper ajka Szive, csókja mindig könnyes. Ilyen volt a legszebb asszony Az en fiatal anyám Csak azért volt ő olyan szép, Hogy o engem megteremjen Hogy ó engem megfoganjon S aztan jöjjön a pokol. Bizarr kontyán ült az átok. Ez az asszony csak azért jött, Hogy szülje a legbizarrabb, A legszomorubb fiút. J* i f 0 szülje az átok sarjat Erre a bús magyar földre, Az uj hangú tehetetlent Pacsirta-álcas sirályt. Fényé sincs ma a szemének Feketéje a hajának Töpörödött, béna asszony Az en edes jö anyam. t f En kergettem a vensegbe: Nem jár tőle olyan távol Senki, mint torz életével Az ő szomorú fia. Nem volt egy jó napod Az orsod pergesd, ne a könnyed Fiadnak jónapot a népek mar alig köszönnek. Reg meghalt urapám Mondják, hogy olyan asztagot e letarolt házán két emberfia sem rakott. Ne busulj hát, szegény f < Csak alma hull messzi a fatol Egy köteg költemény mint baljós asztagtűz világol! * 1 ’..........
