Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-13 / 15. szám
A pitymallat vegigmosdatta a tárgyakat az udvaron. A kazlakat körülölelte a virradat, túl a soveny- keritesen rózsaszín ujjakkal babrált a hajnal. A ház előtt az eperfa lombján mozgolódtak a falevelek, némelyikről egy fáradt harmatcsepp hullott ala. Az apró kis ablak úgy bámult ki a sötét tornácra, mint aki egész ejjel egy pillanatra se hunyta le a szemet. Bent, a házbeli alvókat meg tarka palásttal takargattak be az almok. Madarak voltak az álompalástra hímezve, puha röpt'ú, lágy, selymes madarak, melyek nagyviragu réteken at hurcolták magukkal az álmodozók lelkét. A szegenyemberek boldog aluvasaval aludt a család. Azzal az éjszakába menekülő riadt igyekezettel, mint akik csak akkor élnék, mikor almodnak, mert másképp nem bírnák el a napok nyomorúságait. De verebek bújtak ki a nádtető alól, végigberzen- kedték az ereszt, hangos csiripelessel röpködtek végig a tornácdeszkat, hogy beleremegett az ablakot elborító homály. E nagy zenebonára kinyílt a gazda szeme az ablak melletti agyon. Néhányszor belepislogott az ablakba, s mintha tovatűnő álmai után kapaszkodna, kinyújtotta mind a két kezét, hogy megropogtak tőle a csontjai. Nem volt meg gondolata, csak úgy, örökkön benne élő ösztönből hajolt az asszonyra, aki háttal feküdt felé. De ahogy szilajon keresztülnyargalt nyakan aver, belenyilallt öntudatába utóbbi életenek .káromkodó átka, erre elrém'űlt borzalommal ugrott fel az ágyról: — Huh! a mai nap lesz a házra az árveres... Reszketett a keze, ahogy felöltözött. Mikor lépett kifelé az ajtón, valami ostoba alázattal esett össze hatalmas teste a küszöb előtt, tán az apjának hajtotta meg fejét, aki az életet ugyanitt lépkedte el reggelente e szent helyen. Tán az apja életének szolt e szent köszöntés, tán az ő élete volt beletemetve ebbe mind a mai napig, hiszen, déltájon itt lesz az árverés... Csizmája üresen kongott át a pitvaron, es a háta mögött nyitva hagyott ajtón sietve loholt be az udvarról a reggel. — Mi lesz hát, hogy is lesz hat, ha nem lesz haza? — csikordult rajta keresztül a kérdés. Zsebbe dugott kézzel megállt a tornácon, keserű volt a nyála, mint az üröm, és csak úgy, blindre be- lekópött a virradatba. De mégis, ahogy utána nézett, megvillant előtte a balta éle a sarokban. Mégis valami a homályban, a szürkeségben, amit nem hurcol el magaval a menekülő sötétség. Szeme sokáig ragadt a hidegfényű vasra, tehetetlen topogássa! ólálkodott a tornácon, várta, hogy virrad, tán semmit se várt, csak gyermekké süllyedt reménykedéssel kapaszkodott bele mindenbe, ami nem emberi, a nagy-nagy veszedelem előtt... Az utcán egy urasagi csősz trappolt el egy lovon, bekiabált a szokott udvarokba: — Totiba repcevágni, napszámba! Újra es újra ismétlődött ez a kiabálás végig a falun, utána megmozdultak az eperfák ágairól a kaszák, szép volt a reggel, szent volt a reggel, diadalmas harsonával száguldott végig a falun az Élet. Nagy István, a napszámos és gazda, mintha ez volna az orvosság az árverés ellen, nagyranőtt bizodalommal az eperfához ballagott, hogy kimegy a tóti határba, oda nem mennek utána a végrehajtók... De az asszony, az ő benne bizó, szerető asszonya idehaza lehull majd az urak előtt a porba, es sir... De a fia, de a két fia hiaba fogja meg az anyjuk szoknyája ráncát, hiába szakad bele kicsi szivük a nevtelen reniuletbe, csak megütik a dobot, tán itt az eperfa alatt, és senki se törli le az asszonya fájó könnyűit, es nem lesz, aki átölelje a két fiókát... — Hej! Az istenit!... — káromkodott szívből iszonyúan, és a kaszát úgy vágta vissza a gally közé, hogy mélyen belefájdult a fa húsa. Észre se vette, hogy tisztára kivirradt, addig tén- fergett alá s fel az udvaron. Kínjában lehetetlen terveket agyait ki egymás után, hogy egészen belefőtt a feje, de a tervek halottak voltak, egy-kettőre összeomlottak, nem volt egy igazi ut, nem volt mod, hogy megtartsa feje fölött a háztetőt. Gondolt arra, hogy megalázza magát egeszen a földig az urak előtt, tán sir is, elsírja rettentő fájdalmát a ház miatt. Elénekel majd sorjában minden zsoltárt, ott a küszöbön, amelyet apja az ő bölcsőjénél és a nagyapja az apja bölcsőjénél úgy téli estéken elenekelt volt. Megkéri igen szépen őket, es mindent iger újra a banknak, hogy fizet, óh, ő fizet, hiszen hogyne fizetne. Istenem, hogy ne fizetne. Csak a házat, a feleségét s a gyermekei álmát egy ideig meg hagyjak meg... Arra eszmélt, hogy ott all a diófa alatt a kert elején, es hangos szóval készíti elő a beszédet, amelyet elmond majd az urak előtt... Biztos, hogy lehajol a beszéd alatt, mert igen sajgott a dereka. A kelő nap fényé keresztülnyargalt a diófa lombjai alatt, a sugarak ujja már túlnyúlt a falun, ki tudja meddig? Ni, mintha sírna a napnak az arca,roppant darabokban hull vissza róla a könny: a fény... Vagy messze tengerekben fürdött az éjjel, és szent rohanásában lerázta magáról a rátapadt vizeket? Ejh!... hát nincs menekülés az árveréstől?... Hát nincs?... Ököllel belevágott a fa derekába, hogy megremegtek font az ébredező lombok. A felesége jött a ház felöl, az alvástól pirosán, mint a kacagó élet állott meg mellette, az ura vállára tette a kezét, és azt mondta: — Hát nem mentél napszámra, Pista? Nagy István várta ezt a kérdést, de úgy is felt tőle, mint élete minden bűnétől. Eltitkolta feleségétől ezt az árverést, bízott abban,hogy most is pénzt szerez, mint már egyszer, es újra megy minden a maga utján. Nem bírta nézni az asszonya szemet, elfordult, és úgy mondta: — Nem mentem, mert máma lesz a házra az ár- veres... Szava úgy hangzott, mintha megholt ember hazajáró szelleme beszelne, az asszony pedig erre a hírre a diófának támaszkodott és sápadt lett, mint a halál. — Megpróbáltál pénzt szerezni valakitől? — Meg. — Nézted a keresztapámat is? — Azt is. Csönd. Csak két elkinzott lelek dacolasa száguldozza keresztül-kasul a falut, a világot, ahonnan segitsegere nyújtaná valaki áldott kezét, aki nem engedné fejük felöl leemelni a háztetőt. — A doktor urnái voltál? — Voltam. — Nem ad? — Azt mondja: nincs. Az asszony rátapad a fa derekára, mintha mindenképpen szeretne beleolvadni a maga kólón világában élő teremtménybe, hogy olvasztaná fel a fa vérével sajat vérét, s igy, a nap ele szabadon nyújthatná eletre ivelo lombkarjait. Nagy István odább ténfergett, e's ráborult a sövény keritesre, a szeme égett, mintha rég kihunyt parazsak szítanak ki belőle a tüzet, fejét befurta a délignyitó tarka virágai közé, s felsírt görcsös, gyilkos zokogással. Mintha sírásával szeretné magából kigombolni agyonvert lelkét, sirt, szilajon, vadul. Sirt regen elföldelt parasztsirással. A két fiú nyargalt keresztül az udvaron. Meztelen talpuk alatt hangos riadót vert az udvar, a kert ajtajánál lármázva tülekedtek, hogy melyik is ér a kertbe hamarabb? Az asszony újra az urához lépett, iszonyodás fa- csarodott az arcára, ahogy mondta: — Hat, mondjad, Pista, estére már nem lesz a mienk ez a ház? Az ember idegen mélységekből feltörő daccal válaszolt: — Hát nem lesz! — Mehetünk a szél alá ezekkel a gyerekekkel? — Hat mehetünk! Tan az utolso könnye volt, ami újra elborította a szemet, de elborította. — Jaj, fenntartó Isten, jaj, fenntartó Isten! — kiabálta az asszony, szájára szorította kötője alját, es berohant a hazba. A két gyerek csodálkozva nézett utána. Del felé úgy volt, hogy levett sapkaval kiáll az udvar közepére, ahol legégetőbben perzsel a nap, es imádkozik folyton, szakadatlan, amig az Isten leszáll segíteni valami csodaképp. Persze, ha Ö is segit magán... jaj, nagyon kéri az urakat, vagy valami, de segit valahogy. Elmondja: hogy is? Igen, nagyon szépen elmond valamit, hogy itt van az asszony meg a gyerekek... különösen Palkó, a nagyobbik... aki olyan okos. Hat igy vivődött Nagy István, hol a tornácon, hol kint az udvar középén. Az eresz felborzult árnyéka mar végighüzódott a csepegőn, Palkó, a naS^abó- Pál ÚJ KRAJCÁR 8 __________________________________AMERIKAI MAGYAR SZÓ _______________Thu^.A^aim
