Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-09 / 10. szám

Thursday, March 9. 1978.

AMERIKAI MAGYAR SZO

TARDI GABOR

A folyó vége

— Elmegyek, anyam.

Az apró termetű, feketebe öltözött öregasszony nem felelt, csak nagy kezeit forgatta lassan egymáson, mint aki nagyon gondosan készül mosakodni. Fénytelen, szürke szeme sötét veremből figyelte a lányt. .

Erzsébet alacsony volt, izmos testű, huszonötödik evének középén járt. Kitérdelt bársony nadrágban, elnyűtt pulóverben állt az anyja előtt. Rövid nyakat kissé előre döntötte, fogait összeszoritotta. Tekintete az összefonódott nagy kezekre tapadt, melyek még mindig mozogtak. Nézte, nezte, amig bele nem szédült, akkor megfordult, feltepte az ajtót es becsapta maga mögött; egy tenyérnyi üveglap kiesett a keretből, s egy rövid másodperc alatt ezer apró harang csendült. Az öregasszony sóhajtott, lehajolt és gondosan markaba gyűjtötte a szilánkokat.

Erzsébet a kukoricaföld felé indult. Útközben felvette a kapát, melyet néhány perccel ezelőtt hajított el.

Meggyorsította léptéit. Bokaja kétszer is megbicsaklott a csomós homokbuckákon. A sor vegere erve megszorította a szerszám nyelét es teljes erejével belevágott a földbe. Aztán mégegyszer es meg- egyszer. Amikor mar úgy erezte, újabb kapavagas es arccal bukik a földre, akkor kínok közt főiegyenesedett, és elnezett a melléig erő növények fölött.

Tanyájuk a kukoricaföld végében állt. Fehérre meszelt, vályogfalu ház, csaknem az ablakok pereméig ereszkedő nádfedéllel. Körülötte néhány akac- fa állt, mintha előőrsei lennének a háttérben húzódó erdőnek.

Apja egyre rosszabbul van. Hetek óta nem tud felkelni az ágyból. Kórházról hallani sem akar. Arról, hogy beköltözzenek a faluba, meg kevesbe. Hiába mondja neki, hogy nem bírja tovább, o itt megőrül, az öreg csak keskeny ajkát szorítja konokul, s égó szeme az ablakon túlra, a földekre kalandozik.

I

Az anyja meg... Az anyja meg csak hallgat es forgatja a kezeit.

A múlt hónapban volt a faluban, az apja papírjait intézte. Egészén belefeledkezett a sok ház, a sok ember nézésébe, váratlanul este lett, ó bátorságot merített, és belepett a Nefelejcs cukrászdába.

Apró asztalok mellett apró piros székek sorakoztak. A sarokban zongora állt, mellette dob. A két zenész viragmintás ingben játszott.

Erzsébet megtorpant az ajtóban, mar majdnem visszafordult, amikor a kiskótényes felszolgálónö kihúzott mellette egy széket.

— Parancsoljon, foglaljon helyet. Mit hozhatok?

— Süteményt... Csokoládétortát kerek.

Ült, eszegetett. Körülötte egyre többen lettek, a zaj is erősödött, mintha egy körhinta kezdene el forogni, egyre sebesebben.

Egy ittas fiatalember tántorgott hozza. Homlokába fésült haja zsíros volt es borzas, erős orrát úgy mozgatta, mintha dófködni akarna vele a lányt.

— jössz-e táncolni?

Erzsébet csak nézte, válaszolni is elfelejtett.

— No, jössz-e?

Erzsébet megrázta a fejet.

— Nem tudok.

Nevetett egy rövidet. A fiatalember felrantotta a vállát és tovább támolygott egy másik asztalhoz. A lány nézett utána. Nem tetszett neki a fiú, mégis

sajnálta, hogy elmegy. Azért még beszélgethettek volna egy kicsit.

Később egy napbarnított börü férfi lepett hozza. Sötét nadrágot e's világos inget viselt. Magas homloka, nagy fekete szeme volt. Arca föntről lefele kes- kenyedett, az allára mar alig maradt belőle valami.

— Szabad egy tancra? — nagyon kellemes hangja volt.

— Nem tudok táncolni — mondta a lány, es körmei az asztal alsó lapját karcolták.

— Az nem baj, itt senki sem tud. No, jöjjön.

Fel kellett állnia, el kellett indulnia. Szegyenkezve

forgott a zenekar előtt. A férfi folyton beszelt hozzá, alig győzött válaszolni. Amikor szünet következett, visszakise'rte es engedélyt kért, hogy ö is leülhessen.

Bemutatkozott. Elmondta, hogy a városban lakik, egy szerelövállalatnál dolgozik, es kiszálláson van itt. Holnap reggel utazik vissza. De ha a lány akarja, hétvegeken vissza tudna jönni.

Erzsébet elszomorodott. Hogy jöhetne ő hétvégeken a faluba? Most is nagy lelkiismeretfurdalása van, hogy ilyen haszontalanul tölti az időt. Odahaza a beteg apja, az aggódó anyja, a sok tennivaló, ö meg itt mulat.

— El kell mennem — mondta.

— El? Hova el? Ilyen korán

— Messze lakom. Tanyán.

— Majd elkísérem.

— Azt nem!

— Ahogy akarja.

Hallgattak. Erzsébet mondani szeretett volna valamit, de nem tudta, mit. Végül a férfi szólalt meg.

— A szüleivel él a tanyán?

— Igen... — Erzsébet megrémült.

— De apám nagyon erős ember!

Ismét csönd következett.

— Es jól érzi magát odakinn, az isten hata mögött?

A lány megnyalta a szája szélét.

— Jól — mondta.

— Es nem is szeretne máshol élni? Varosban? Tudom, nem könnyű megszökni, de higgye el, könnyebb ott az elet.

— Tudom — mondta Erzsébet.

— Es... ha úgy adódna egyszer.ott tudna hagyni a tanyát?

— Nem tudom.

A férfi elnézte a vele szemben kuporgó lányt. Kemény, egyenes tekintetét, konok kis szájat. Nyakát kissé előre döntötte, mintha figyelne valamire. Ez különösen megtetszett neki. Tenyerét rátette a kezere.

Erzsébet úgy érezte, hogy menten lángra gyullad. Mindenki őket nézi, és holnap reggelre már az egész környék tudni fogja szégyenét. De megmozdulni mégsem tudott,csak a szemét fordította felre, az ablakon túlra.

Aztán a sötét utcákon lépkedtek. Erzsébet varta, hogy történjek valami, de ugyanakkor felt is tőle. Egy helyen megálltak, s ?. férti a két kézénél fogva magához húzta. F)e nem csókolta meg, hanem halkan súgta:

— Harmincnégy eves vagyok, szép házam van a városban. Gyere velem, elveszlek feleségűi.

Erzsébet remegett, nem tudott megszólalni.

— Jövő szombaton a cukrászdában leszek. Addig

gondold meg a dolgot. És most elmegyek.

Megszorította a lány kezét, megfordult es hosszú léptékké! eltávolodott. _

Azon az éjszakán Erzsébet nem aludt. Nyitott szemmel feküdt ágyában, s képzeleteben nem volt egyedül. A férfi jelenlétét apja sípoló, fel-felhorkanó, beteges lélegzetvétele sem tudta eltörölni.

És most eljött a szombat délután, ö itt áll a kukoricatábla közepén, a kapa nyelere támaszkodva. Gyűlölettel nézte a homokos földet. Aztán hirtelen elhatározással a ház felé indult. Váratlanul egy régi kép villant ele a múltból.

Ö még kislány volt, apjával sétáltak az erdőben. Messzire elkalandoztak. Egyszerre meredek parthoz értek. Az ékalaku völgyben folyó vágtatott, Erzsébet azóta sokszor megállt mellette, s mindig szelíden csörgő pataknak látta. Ámultán állt ott, és tudta, hogy a folyo ismeri a titkokat.

— Honnan jón?

— Nagyon messziről — válaszolta az apja, s összehúzott szemmel figyelte a fészkelődé habokat.

— A városból?

— Messzebbről. A nagyvilágból.

— Elmegyünk az elejére?

Az apja nem felelt, továbbra is a folyót nézte.

— Elmegyünk hát?

Akkor az apja nagyon lassan megrázta a fejet.

— De én el akarok menni! — kiáltott Erzsébet és lepett egyet a viz felé.

A part szegélye homokos volt. a lába megcsúszott, előrebukott. Forogtak a fák, forgott a folyó. Végül eles fajdalmát erzett a terdében.

Aztán arra emlékezett, hogy apja karjai között van, es szállnak a fák között. Apja izzadt arcát látta, lihegését hallotta, s közben arra gondolt, hogy egyszer úgy is elmegy a folyó elejére, ha máskor nem, amikor az apja bemegy a faluba, a vasboltba.

Egy kora reggel indult útnak. Lázasan gázolt a harmatszállta fűben. Amikor elerte a folyót,elbizonytalankodott. Nekivágjon? Félt egy kicsit. De aztán elindult felfelé.

Órákig gyalogolt. A viz tekergett, csavargóit es egyre keskenyebb lett. Erzsébet komolyan aggódott érte, hogy egyszercsak annyira lesoványodik, hogy semmi sem marad belőle. Végül mar a kavicsos mederben lépkedett, s a félcipőjét sem lepte el a viz.

És egyszerre csak eltűnt a szeme elöl. Egy szikla alá bujt be,elócsalhatatlanul.

Erzsébet nekikeseredett. Elhomályosuló szemmel nézte a láthatatlanná vált vizsávot. Aztán rátört a fáradtság. Megfordult. Miközben hazafele tartott, bizonytalanul érezni kezdte: nem is nagyon kivan- ssi már, hol van a folyo vége.

A kapát a ház oldalának támasztotta, es belepett a házba. Anyját a konyhaasztal mellett találta. Szundikált. Egy ideig hallgatta pihegés'et, aztan befordult a szobába.

Apja az ágyban feküdt, mozdulatlan arccal, megmegrebbenó, fénytelen tekintettel.

— Kislányom, hoznál egy hosszulepest?

— Hozom, apám.

____ 9

^ RÉTESHÁZ és CUKRÁSZDA «

, 1437 Third Avenue, New York, N. Y. <

(A 81-ik Street sarkán) — Telefon: LE 5-8484 <

* MlRnonok, születésnapi torták, lakodalmi, Baiw (

* JWitzvah-torták. — Postán száüitunk az ország

minden részébe. — Este 7.30-ig nyitva *J

^ ^ ^ ^ f. A A A C É ^ ^ ^ ^ ^