Amerikai Magyar Szó, 1977. július-december (31. évfolyam, 27-50. szám)
1977-12-22 / 49. szám
Thursday, Dec. 22. 1977. AMERIKAI MAGYAR SZO__ MÓRA FERENC: Szép karácsony szép zöld fája... Nyolcéves voltain, a harmadik elemibe jártam, es először leptem a kozszereples térére. A közszereplés tere az óreg templomunk volt. Úri divatot kezdtek a varosunkban. Karácsonyfát állították föl s szentélyben az oltár mellett, s kerestek valami alkalmas kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felköszöntse. No, szegény gyereket akkor se kellett Felegyhazanak Szegedtől kölcsönkérni, futotta a kiskunoknak a maguk emberségéből is. De a bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak, kevesen a kiválaszthatok. r Az egyik selypített, a másikát nagyon kamaszollot- tak, a harmadikat csak segédlettel lehetett volna a karácsonyfa ala allitani. Tudniillik olyan körültekintő személlyel, aki az orrocskáját rendben tartsa, ami azonban megsem szokásos ilyen ünnepi alkalommal. A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedtségtől elállt a szavuk, ami ugyan bajuszosabb ünnepi szónokkal is megesik, de azok nem fakadnak sírva, hanem köhögéssel segítenek magukon. Utoljára bennem osszpontosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sapadt kis arcom volt, es fésűt nem allo vad fekete hajam, s csengett a hangom, mint valami úri kisasszonyé. — Aztán nem félsz majd, kisfiú? — emelte fel az allam valamelyik tanító ur. — Nem felek cn, csak a kutyáktól — mondtam önérzetesen, s kicsit halkabbra vettem a szót — meg a baktcroktol. Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik a templomba, s kezembe adtak a köszöntő verset, amit Feher tanitó ur irt, Isten nyugtassa a halo porában, Szép, hosszú vers volt, a két első sorát meg akkor is el tudom mondani, ha majd odafont a nagy vizsgán találkozom a tanító úrral. Szép karácsony szép zöld faja. Mondsza csak, honnan jövel? Sok ilyen sose hallott furcsa szó volt benne, mint a mondsza meg a jövel, sezekkel ríhattam megleg- jobban a Daru utcai nemzetet a próbaszavalásokon. Akkor tapasztaltam először, hogy szonok mindig akkor éri el a legnagyobb hatást, ha olyat mond, amit maga sem ért meg. Minden program szerint ment, meg az idő is előírásosan viselte magat. Karácsony böjtje reggelen akkora jegcsapok lógtak a tetőnkről, hogy a feldobott sapkámmal le bírtam törni a hegyüket. Azóta se szopogattam jegcsapban olyan ioiziit. Olyan rothadt zsindclvzainatu volt, amilyent semmifele cukrász nem tud produkálni. Amellett a torkot is edzette es nagy önbizalmat csepegtetett belem. Kezdő' szónoknak nagyon ajánlhatom, a jegcsap-szopogta- tastol elmúlik minden lampalaz. Azt nem vettem észre az utón, hogy fáznék, mert szegény édesanyám ram adta a nagvkendójet, cso- mórakotve hatul a derekamon. Csak azért hullott a könnyem, mert az orromat, meg az allamat harap- dosta a hideg. De hát ez nem szúrt szemet senkinek, télen minden rendes orr cineget fog. A tanítóké, tanítónőké is azt fogott, akik az iskola sarkán toporogva varakoztak rám. Egészen masert akadt meg rajtam a Honthy Berta kisasszony áldott szeme. — Attól felek - mosolvodott el, mikor meglátott —. hogy ez a kisgyerek egy kicsit túlozza a ’ ! * ; rongyosságot. Mégiscsak kellene ra valami kabátot adni. Mindenki igazat adott neki, de hát hol vegyenek most egy gazdátlan kabátot. Az volt a terv, hogy az ünnep után majd Szente tanito ur elvisz a Stross szomszéd boltjába, es ott főlruhaznak a Jézus nevében, de azt előbb meg kell szolgálni. Szerencsére, az iskolaszolga ott ment el mellettünk, sietett a templomba, perzsagalleros ünneplőben. Nagyon mogorva öreg férfiú volt, de azért most beharmatozták az égi magasok a lelket. — En odaadhatnám a gyerkocenek addig a bekecsemet — mondta cgv kicsit vontatva, mintha csu- dálna onmagat. — No, ezt megfizeti az Isten, Karoly bácsi — repkedett Berta kisasszony, s mindjárt nekifogott kigombolni a jő embert a bekecsből. — Jaj, kérem, én nem ezt gondoltam — hokolt vissza ijedten az öregember —, hanem a hetkoznap- lot. Már hozom is kérem. Hat nem lehet mondani, hogy nem hozta volna, mert csakugyan kihozta a hetkoznaplot. Azt, amiben sopreni, fűteni, lámpát pucolni szokott. Ram is adtak, es bizonyosan nagyon jól állhatott, mert mindenki mosolygott rám, aki meglátó'« benne, Csakugyan egészen eltakarta a rongyosságomat, alul csak a csizmacskam hegye látszott ki belőle, a kezem pedig egyáltalán ki sem látszott a kezem feje a könyökéig erhetett. Arra is emlékszem, hogy nagyon finom petroleumszaga volt az első úri kabátnak, amit viseltem, egeszen mas, mint az otthoni petróleumé — ma is mindig erzem ezt a finom szagot, valahányszor diszmagyart latok. A zsúfolt templomot se felejtem el soha, ahova alig tudtunk utat törni: elül az úri rendek, aztan a subás, ködmönös kiskunok, a berlinerkendos öregasszony, a sötét oltárokon csillogó viaszgyertvak szaga összekeveredve a karácsonyi frustokcvel, a mezesfokhagymaeval — olyan nagy volt minden, es cn olyan kicsike! Igen,ez Osza tanito urnák is szöget ütött a fejébe, mikorra beviaskodtuk magunkat a szentélyebe, es közölte aggodalmát Agocs fötiszte- lendö úrral . — Székre kellene allitani ezt a húvelykmatyit. hiszen így egeszen elvesz! Szólítottak is a harangozot, de az vallvonogatas- sal felelt a sekrestveajtőbol. Emberhalál lesz abból, ha o megpróbálja székkel törni at ezt a tömeget! — Föl kell tenni a kőpad kara a gyereket! — mondta valaki, s már akkor föl is nyalábolt valaki, s ráálütott a marvanykorlatra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól., Egyszerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel — ó, nem leszek én soha többet olyan nagy, mint akkor voltam a felegvhazi, öreg templomban. Egy magasságban volt a fejem a piros ruhás Mariacskaeval, aki a legsötétebb oltáron lakott uveghazaban, es mégis oda sütött ram a mosolygása cs mégis ratnsimitotta a kezet a szivemre, amely nyugtalanul vert ebben a szedulos magasban, es azóta is ott tartja nehézárakban, es tudom, hogy el se veszi onnan a halálos orak párnájáig. Sokaignagyon sokáig álltam ott. mert meg kellett várni amig a polgármester ur megjön, a karácsonyi gyertyacskak meggyújtása is nehezen ment, mert Fekete harangozó sohase próbált meg ilyent elete- ben, es olyan fohászokat morgott közben, amiket tálán nem is talaltak illendőnek a kerubinok es en mar kezdtem zsibbadni a inarvanypadkan. De végre minden gyertyán kinyílt a lángvirág, es Szente tanito ur megrántotta rajtam az úri kabátot: — Csak bátrán, Fercsikem! Hat mert ne lettem volna bátor. Csengett) uzorr a szavam az emberfejek felett, mintáz angyaloké a bethlehemi mezokon: Szép karácsony szép zöld faja. Mondsza csak, honnan jövel? Itt az instrukció szerint szetvetettem a két karomat, es a hosszú lclogo kabátujjak akkorát lcbben- tek, mintha valóságos szárnyaim nőttek volna. Ez olyan öröm volt nekem, hogyha kellett, ha nem. minden strófa után röppentem egyet. Ki is gesztikuláltam magam az egesz eletre, de szereztem is olyan sikert a Fehér tanito ur költészetének, hogv meg Mihalv arkangyal is abbahagyta a szószék oldalán a satantaposást, es .szalutált a lángl ardiaval. — Ember vág)', Fercsike — ielezte Szente tanitó ur annak a pillanatnak az elérkeztét. mikor a szonokot minden elfogadható oldaláról údvözlik,— Most mar lejöhetsz, add ide a kezed! Persze csak a kabatujjat adhattam oda, amelvnek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott, de azért nem a kézzel volt baj, hanem a labbal. A labak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben. — Gyere hat, nem hallod? — rántottá meg a tanitó ur mosolyogva a kabatujjat. — A nagyságos ur akar megsimogatni. Eg\' nagyságos ur voltakkor az egész varosban, a követ, az pedig akkor Hollo Laios volt. Felejthetetlen szép ferfiarca mar akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a terdemet, cs a hangja mar simogatott. — Gyere, kis pajtas, majd leveszlek. — Nem... nem ereszt a labam — motyogtam pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert csakugyan úgy ereztem, mintha a labam hozzanott volna a koboz. — Mi a macska? Nem ereszt a lábad? — nevetett Hollo, s erősen magához rántott. Az egyik lábam elszabadult, de abban a percben el is jajditottam magamat, .cs pedig jó kiadósán. — Jaj, jaj, jaj. ne bántson! A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez, es — Berta kisasszonytol hallottam később — vereha- gvottan emelkedett föl. — Szent Isten, ennek a kisgyereknek odafagyott a laba a koboz. A másikat mar óvatosan engeszteltek föl. mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakaras kiderítette, talpatlan csizmacskaban leptem a kozszereples terere. s ezért nem tudtam róla többet elmozdulni. Ami jeget, havat fölszedtem útközben. az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azutan megfagyott, és hozzatapasztott a koboz. — Sebaj, kikerül a maga foltjából — nyomogatta labam Sor doktor úr. ahogv ott feküdtem ósszc- szoritott szájjal a követünk óleben. Tudta a doktor ur, hogv a keiivérsútogctő asszony fia vagyok, hiszen én vittem hozzájuk minden petiteken a kenyeret. azon melegen, ahogv a kemencéből kiszedtük, es különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények doktora volt a kis kopasz ember. Hanem azért azt mondta, hogy jó lenne clszalajtani Deskoert. a városi előfogatosert. Es igv ültem életemben először úri hinton. ainelv csak le'pesben haladhatott a borruhas kis-kunok és berlincr-kcndó’s asszonyok sokadalmaban. akik eltűnődtek a templomtéren, meg a világi dolgok vál- tozandóságán. Sokan meg akkor is tőrúlgettek a szemüket a meghatottságtól es dicsértek a szép úri kitalálást, különösen a női nemen levők, egv-két öreg szüle azonban elegedetleníil reszkettette a fejet, hogy az urak mar a templomból is panorámát csinálnak, es szavalatot tartanak az oltár előtt. (folytatás a 10. oldalon) ____9
