Amerikai Magyar Szó, 1977. július-december (31. évfolyam, 27-50. szám)

1977-11-24 / 45. szám

BMBW* Thursday, Nov. 24. 1977. AMERIKAI MAGYAR SZÓ BOGDANFI SÁNDOR: HAMUTARTÓ A kirakatot nézte a tanár, hosszan, figyelmesen, de nem látott semmit. Néhány lépést tett, megállt a másik kirakat előtt, tekintete rátapadt a csillogó tárgyakra, de nem lá­tott semmit. Pista odavágta a hamutartót. A cserepek szét­szóródtak a szobában, s a tanar úgy erezte, hogy egy szilánk a szivébe szűrődött, most is ott van, s ottmarad örökre. Az ember el, dolgozik, szeretne alkotni, valami­nek a melyere hatolni, valamit gyökerében megvál­toztatni, közben a sajat fia odavágja a hamutartót, az ő kedvenc hamutartóját. Annától kapta a hamutartót születésnapjára tiz evvel ezelőtt. Ott találta az íróasztalán az egyete­men, egy szál piros szegfűvel, de egy szelet papír­ral, rajta egyetlen szó: Szeretlek. Igen, az volt a döntő pillanat, akkor elszánhatta volna magat a zuhanásra, a szédületes mélység ismeretlenjébe, belevethette volna magat a nagy kaland forgatagába: , szakítva a kötelekkel, a család­dal: Máriával és Pistivel. Érett megfontolásból vagy gyávaságból hőkölt meg a nagy ugrástól? Ma sem tudja. Lassan vonszolta magát a járókelők között, itt- I ott ráköszontek, de nem látott senkit, meg-meglök- tek, de nem erzett semmit. Negyvenöt eves volt akkor, Anna, az asszisztens- nője huszonhat. Viszonyuk nem egeszen egy évig tartott. Titokban találkoztak, olykor elutaztak együtt, olykor megszorítottak egymás kezet a laboratóriumban. Szerette Annát, most is szereti, pedig azt sem tudja, merre sodorta a sorsa. — Azt hittem, erős férfi vagy, tevedtem. Ezek voltak Anna utolso szavai. Halkan mondta, szemrehányás nélkül. Önmagának mondta. Lehajtott fejjel hallgatta akkor Anna súlyos ité- I letét, de nem válaszolt. Csak nagy-nagy szegyen marta. Mit kellett volna válaszolnia? Anna nincs többe. Eltűnt. Szépségevei és gyen­gédségével, megértő figyelmességével, munkája irán­ti csodálatával, segítő és simogató kezevel egyetem­ben kivonult az életéből, s a tanár tudta, hogy ezzel lemondott arról, amit az emberek általában Örömnek, élvezetnek, boldogságnak neveznek. Tiz év alatt nemegyszer villant fel előtte Anna ar­ca, hol az utcán, hol a fehér papírlapon, hol az epru- vette üvegfalán. A szobájában dolgozott ma délután, amikor fel­figyelt Pisti hangjára. Mária csitította, de Pisti csak j kiabált: “Mindenkinek van autója, csak nekünk | nincs!” “Hallgass, apád dolgozik.” “A barataim mar bejártak a világot, én meg egyszer voltam külföl­dön, akkor is csak Pesten. Hat élet ez?” “Engem ne okolj fiacskám. Az én életem talán jobb? Se mozi, se színház, se társaság. Csak ül itthon és ir. Sok hasznom van nekem abból, hogy a tanulmányait lefordítják angolra, oroszra, franciára. Nekünk sem telik egy kis vikendházra sem, pedig az már minden rühesnek van. Apád tehetetlen, ez az igazság.” Felállt az íróasztaltól, feltolta szemüveget a homlo­kára, és átment a másik szobába. — Mondd, fiam, mit követelődzői te tulajdon­képpen? — kerdezte erélyesen. — Szegyelld magad! — Te szégyelld magad! — ugrott fel Pisti, vérvö­rös arccal. Szeméből harag villámlott. Felkapta a hamutartót, odavágta, aztán nagy lépesekkel kiro­hant, becsapta az ajtót maga mögött. A keramiacserepek élettelenül hevertek a szőnye­gen. Maria egy ideig meg állt a szoba középén, majd o is a fiú után sietett. A tanár tanácstalanul meredt maga ele. Be kellene csomagolni a legszuksegesebb holmit, s egy boronddel távozni valahova, ahol csend van, ahol tud dolgozni, ahol nem alázzák meg, ahol nem törik darabokra kedvenc hamutartóját. Elbújni a csúfság elöl, a mohóság elöl, a sértések es a mél­tánytalanság elöl. Az előszobában leakasztotta a fogasról a kabát­ját, kalapját, s elindult, mert úgy érezte, hogy egy pillanatig sem bírja ki itt a levegőt. A felvonó tükrében vette észre, hogy szemüvege még mindig a homlokán van. Zsebébe süllyesztette a szemüvegét, megigazította a nyakkendőjét, köz­ben a felvonó leért. A sétálók közé vegyült az utcán, de a szive táján szorítást érzett. Meg kellett allnia a kirakatok előtt, hogy leplezze gyengeségét. Melyen lélegzett s újra meg újra felidézte a kínos jelenetet: a fia dühös arcát s felesege hideg pillantását. Hátha igazuk van? Tagadhatatlan, gondolta, hogy keveset nyújt a családjának: élelmet, lakast es öltö­zéket csupán, viszont az embernek sok minden más is kell: nekik autó és vikendház, utazás, mozi és társaság, neki meg nyugalom a munkájához, persze. S egyikük sem tudja maradéktalanul megadni a má­siknak azt, amire vágyik. Nem okolhatja öket,hiszen azonos a sorsuk: elé­gedetlenek, lázadnak, s azért nem tudnak változtat­ni a helyzeten, mert két évtizeden at együtt alakí­tották ki ezt a légkört, s talán azért is, mert szere­tik egymást. Szeretik egymást? A maguk módján: igen. De úgy, hogy kapjanak valamit egymástól: nyugalmat, kí­méletet, autót és egyebeket. Bún ez? Maga előtt látta őket a kirakatban: Máriát tétlen, szókén, amint szoptatja a szuszogó Pistit. Micsoda földöntúli örömet hozott az a kisbaba. A kép lassan szertefoszlott. Mar csak Maria hofeher mellét látta, aztan az is eltűnt. Nem, nem vádolhatja őket, hisz hűtlen volt hoz­zájuk, majdnem megszökött tőlük. De tálán nem is tőlük akart megszökni, hanem a szolgálattol, a megpróbáltatástól. Minden szolgálat nehéz, mégha szeretjük is azokat, akiket szolgálunk. Miért oly nehéz elviselni ókét, szeretteinket? De hátha épp ez az igazi 'elet, a hus-ver valóság: a szen­vedés boldogsága, a megaláztatás iszonyatos szépsé­gé. Hatha? Elhessegette kinzo gondolatait. Tekintete kitisz­tult, most már világosan látta a kirakatban a női pulóvereket, kombinekat es melltartókat. Keser­nyésen elmosolyodott, gyorsan továbbállt a másik kirakathoz, s megbámulta a legújabb gyártmányú mosógépeket, hűtőszekrényeket és vízmelegítőket. Késő este ért haza. Az előszobában megcsapta a fülledt lakás szaga. Bent szólt a rádió. Mária, a felesége mosolygó arccal fogadta. ­— Nézd, Pistike vett neked egy hamutartót. Épp olyan, mint a régi volt. A fiú i$ előjött a szobájából. Nyílt tekintettel nezett apja szemebe. — Sajnálom, apa. Bocsánatot kerek. Nézte őket némán. Hogy hasonlítanak egymás­ra! Szépek,erősek, kegyetlenek. Nem lehet meg­szökni tőluk. Felvette az asztalról az otromba, csúf hamutar­tót. Lassan, nagyon lassan megforgatta. Anna arcat, illatát, melegét kereste benne, hiába. — Épp olyan, mint az én régi kedvenc hamutartóm.. Köszönöm fiam — motyogta s bevonult a szobájába. AJÁNLJUK AZ ÜNNEPEKRE f I CSOKOLÁDÉ TORTA Fél font vajat, 8 tojás sárgáját egyharmad font cukorral félóráig keverünk, 4 szelet cso­koládét kevés vizzel szétfőzünk, ha kihűlt, a többihez öntjük. Pár percig keverjük, azután még 8 tojás kemény habját, 5 kanál sütőben pirított és őrölt mogyorót vagy diót, fél csé­sze morzsát keverünk bele, azután tortafor­mában megsütjük. DIÓ TORTA 10 ounce cukor, ugyanannyi dió, 8 tojás sár­gáját á cukorral habosra elkeverjük. A na­gyon finomra törött diót hozzá vegyitjük s 5 tojás felvert habját könnyedén elkeverjük benne. Lassú tűznél megsütjük és ha kihűlt, vaníliás tejszínhabbal megtöltjük és kívül is behúzzuk vele. HABOS TURÓSPITE Veszünk 3 oz. vajat, fél font lisztet, 5 to­jást, 9 oz. cukrot, 1 kávéskanál sütőport, fél font túrót. A 3 oz. vajból, a lisztből, cukorból, 1 tojás sárgájából, a sütőporból vizzel vagy tejjel lágy tésztát gyűrűnk. Kinyújtjuk, tep­sibe tesszük és szép rózsaszínre sütjük. Mikor a tészta félig megsült, rátesszük a már előző­leg 4 tojás sárgájával és 1 és fél oz. cukorral izesitett túrót, s végül a tetejére tesszük az 5 tojás keményre vert habját, melybe beleke­verünk 1 fél oz. cukrot. Újból sütőbe tesszük, s addig sütjük, mig a tetején lévő hab hal- ványrózsaszin lesz. Ptfsn-COBVIN H0N6UUNBOOKS, EECOBÖS WIKRA 1590 Sécónd Avel (82-83 SE közi) Nzw York, N. Y. 10028 — (212) 879-8893 Sokezer magyar könyv, újság, hanglemez er, hangszalag. FORINT CSEKK, IKKA, Comtu- rist , Tuzex befizetohely. Látogassa meg boltunkat New Yorkban a magyar negyed közepén. Postán is szállítunk a világ minden tajára. Uj magyar katalógust novemberben L. díjmentesen küldünk ! _ 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom