Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-10 / 6. szám
Az asszony odatette főni a kukoricát, megpiszkálta a tűzet, aztan lekuporodott melle. Őszutó volt, jólesett meszesedó csontjainak a meleg. Mostanában meg az ágyában, a vastag dunna alatt is sokáig hűvös keze-lába es csak hosszú idő után érzi úgy, hogy teste minden porcikáját átjárja a ver es nyugodtan elszenderedhet. A fiát varta, Pestről. Meg hét elején kapta tóle a képeslapot: “Draga mama,születésnapja alkalmá bol sok-sok erőt és egészséget kíván Péter es Andrea. Szombaton érkezünk!” Megrakta a tűzet es kapkodva nekilátott az ünnepi lakoma elkészítésének. Tyúkot vágott, csirkét rántott ki, még süteményt is sütött, noha a fia nem rajong az édességekért, mégis csak az jarja ünnepélyes alkalomkor. A kukoricafózés az utolsó pillanatban jutott eszebe, meglepetésnek szánta, vacsora utáni csemegének. Bar a csövek elég ó'regek, azért talán megpuhulnak lassú tűzön. Hunyorogva figyelte a sparhelt vaskarikái közül ki-kicsapó lángnyelveket. Amikor már vörös fényben lebegett az egesz tűzhely, akkor felre fordította megkínzott szürke szemét és kinézett az ablakon. Odakint olomszinü alkonyba merültek a kiszáradó félben levő gyümölcsfák, a megkopaszodott kukoricatábla és a kert közepén roskadozó kerekes kút, amely gőgös magányban terpesztett egy karcsú kerti csap mellett. A kerítésig nem látott el, de tudta, hogy foghíjas. A jömultkorában is átcsörtetett a szomszéd kutyája és keresztül-kasul futkosott a veteményesben. Csak el ne felejtsen szólni Péternek, hogy egy vasárnap délelőtt munkálja meg. Lassan leeresztette szemhéját, látni vélte kisfiát ötévesen, egy szent Karácsony estén, amint mezítláb ugrabugrál a fenyőfa körül, s közben selypítve fújja: “Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró.” Aztán egyszerre abbahagyja, kissé összehúzza a szemet, úgy kérdi: — Mama, miért nincs nekem apukám? Mar nem emlékezett rá, hogy mit felelt annak idején. De az emlék még ma is oly erővel támadta meg, beleszédült. Gócsörtós ujjait összefonta, úgy suttogta maga elé: — jössz-e már, drága fiam? A fazékban rotyogni kezdett a viz. A gőz felfújta a fedőt és a konyhát lassan betöltötte a kukoricaillat. Gondolatai ismét a múltba tévedtek. Péter tízesztendős volt, amikor megismerte Kapa Menyhértet. A férfi szinten özvegyen maradt és a szomszédos faluban lakott. Egy közős ismerősüknél találkoztak először, ahová az asszony bort vitt eladni. Volt egy kis szőlője, annak a levét arulta. — Hat ilyen rossz lórét sem ittam meg az idén — mondta évődve a férfi. — Ha rossz, akkor mer’ issza? — Azért, hogy jobban essen otthon a sajátom. — Hat akkor csak igya a sajátját! — kiáltotta dühöset és elkapta előle a poharat. A férfi jókat nevetett ó meg pirongva lötykölte kezében a bort. Aztán gc-ndolt egyet és hirtelen felhajtotta. így ki zdődött. Később a férfi megtudta, hogy maganyo és egyedül neveli a gyerekét. Érdeklődni kezdett iránta. De az asszony el volt foglalva a mindennapok gondjával, bajaval. Az ismerősök mondták neki: — Tehetős, munkabíró ember, és férfinak sem utolsó. Higgye meg, jobb kettesben, mint egyedül. Harmincéves volt ekkor, s a férjé halála óta nem engedett magához férfit. Erezte, ez a végső alkalom, hogy sorsát egy tartalmasabb élet felé terelje. Menyhért aztan egyre sűrűbben kopogtatott be, felhasogatta a tüzelőt, megjavította a tyúkketrecet, elvegezte a ház körül adódó apró-cseprő ferfimun- kat. Az asszony ezt nehány jo szóval, egy-egy ebeddel es borral hálálta meg. S közben — szinte észrevétlenül — egyre jobban megkedvelte a harsány hangú, életvidám embert. Néha azon kapta magát, hogy hiányzik neki. Nélkülözi lépteinek csosszaná- sat, teli szájú nevetését, az állandó tréfálkozásait. A férfinak komoly tervei voltak. Rendbe akarta hozni a házat, és állatokat akart és mindent akart. Es az asszony, hosszú idő után, először érezte boldognak magat. Csak a gyerek szivébe nem tudta belopni magát Kapa Menyhért. Hiaba faragott neki puskát, hiaba segített sárkányt eregetni, Péter nem volt kepes feloldódni a számára idegen férfi mellett. Egy este igy bujt anyjához: — Mama, azt szeretném, ha Menyus bácsi nem jönne többé hozzánk. És masnap az asszony ugyanezeket a szavakat mondta Kapa Menyhértnek. A férfi nehezen értette meg. — De hat miért? — kérdezgette makacsul —, legalább azt mondja meg, hogy miért változtatott ilyen hirtelen a szándékán? Az asszony sokáig nem szolt. — A gyerek... — mondta végül. — Mit akar a gyerekkel? Megvan az jól. — Nem szereti magát, Menyhért. Csönd lett. Hosszú, önérzettiprő, szégyenforralo hallgatás. — Hát aztan?! Majd megszeret...Vagy megszökik, vagy megszokik! Ahogy a népek mondjak. — Éppen ezt nem akarom — mondta az asszony. En azt szeretnem, hogy a gyermekem boldog legyen. — Lari-fari! A gyereknek is szükségé van apára! Majd, ha felnő, megérti. — Nem úgy van az... — Bizonytalankodott. — Nem egeszen úgy van az. Nezze Menyhért, en csak azt tudom mondani, amit az előbb már mondtam. De ne bántodjon meg ezen, el... A férfi közbevágott... — Rendben van. Eg áldja... Kifordult a házból és az asszony már nem mondhatta, hogy néhány ev múlva visszavárja; akkor majd békés lelkiismerettel élhetik öregségük lassú napjait. Később belátta, hogy hiaba is mondta volna, hiaba mondott volna barmit is, a változást hordozó, roncsoló időn kifogni nem lehet. Az ablakon tűi már homályba süllyedt a kert. Idebent, a sparhelt felett a lángok egyre lustábban tamadtak a fazekat. Az asszony sóhajtott egy nehezet es felállt. Nyújtózkodnia kellett, hogy elérje a mennyezetről az összesodort drotszálon fúggeszke- dó villany körtet, Babrált a foglalattal, mígnem fény szóródott a konyhára. Akkor ismét sóhajtott, most inkább a fizikai fáradtságtól, aztán megpiszkálta a tűzet, igazított egyet a fazékon és az ablakhoz bóklászott. Homlokát nekiszoritotta az üvegnek, úgy kémlelt kifelé, hátha meglátja a kertkapu Thursday, Feb. 10.1977. elé úszó autólámpákat. Majd hallgatódzott, de csak a falu ezerszer kifigyelt neszei jutottak el a füléhez. Lassú, bizonytalan léptekkel ment vissza a tűz mellé. Óvatosan leereszkedett a kis sámlira, hogy tovább utaztassa képzeletet a múltba, el-elidó'zve egy fényesebb állomásnál. Megpróbálta felidézni azt a feszítőén büszke érzést, amit a fia ballagásakor érzett. Akkor, azon a tavaszi délelöttön kristályosodott ki benne teljesseggel az a tudat, hogy küzdelme, melyet éveken at vívott a sorssal, nem volt hiábavaló, életének igenis egy tartalmas szakasza zárult le. Nézte, nézte Pétért, amint ott áll az apjától rámaradt sötét ruhájában, es egy copfos, szőke hajú lánytól átveszi a batyut; felszeg mosollyal, mintha nem volna biztos benne, hogy őt illeti. A változások evei következtek. Péter Pestre kérőit egy kollégiumba, és ő egyedül maradt. Félévenként ha látták egymást. Közvetve jutottak el hozzá az egyetemi évek sikerei, igy ezek a sikerek nem voltak annyira kézzelfoghatók, mint amikor éjszakákon át mellette tanult a konyhában. A diplomaosztásnál azért ott volt. Büszke szívvel figyelte, amint finom arcú, értelmes tekintetű emberek szorongatják mosolyogva a fia kezet. De az igazi Öröm otthon várt rá, amikor a falubeliek a füle hallatára mondogatták:mérnök lett a Péter gyerekből Motorzajt hallott. Fölemelkedett. Fülelt. A zaj erősödött, majd kivehető lett egy traktor fáradt trombitálása. Követte figyelmével, amig a hangot el nem nyelte a távolság. Fia házasságát vegyes érzelmekkel fogadta. Egyrészt örült neki, másrészt elszomoritotta a tudat, hogy újabb szálak szakadtak szét kettőjük között. De nem volt mit tenni, ez a világ rendje. Eleinte sűrűn lejártak hozzá Andreával. Hamar megkedvelte a fiatalasszonyt. Együtt főztek, együtt mosogattak, csaknem barátnőkké valtak. Aztán egyre ritkábban jöttek. Napjai szüntelen várakozással teltek, búcsuzastól a viszontlátásig. Mondjak, ez is a világ rendje. Utóljára augusztus húszadikán voltak nála, de siettek vissza, mert meg akarták nézni a tűzijátékot. Megzörgették az ablakot. Az asszony felkapaszkodott es az ajtóhoz sietett. Feri bácsi, az öreg postás állt a küszöbön. — Jo estét, Margitka! Expressz küldemény Pestről! — kiáltotta pattogós hangon. Az asszony csodálkozva szemlélte az öregember kezeben a nagy, barna csomagot. — Isten hozta nálam. Biztos, hogy nekem hozta, Ferenc? — Magának hát! Nézze itt van a neve is: Fehérvári Péterné. — Hát akkor lépjen beljebb. Kivette az ember kézéből a csomagot, az asztalra helyezte es bontogatni kezdte. Lassan, módszeresen vetkóztette a küldeményt. Meg egy ilyen csudaszép vázát!... ámult az öreg, amikor végre megpillanthatta. A karcsú vaza vakító, dévaj csillogása megkönnyeztette sapadt fényekhez szokott szemeiket. — Alighanem kristályból — velte Feri bácsi — olomkristálybol van. Meger ez meg tálán ezer forintot is. Az asszony hunyorogva nezte a csillogó holmit. Felemelte, forgatta, majd észrevette az álján lapuló feher kártyát. Szemüveg után tapogatott. “Drága mama, fogadja szeretettel hatvanötödik születésnapja alkalmából: fia es lánya. (Sajnos, előre nem lathato okok miatt nem tudjuk meglátogatni.)” Csalódottan ejtette az asztalra a papirszeletet. (folytatás a 10. oldalon) Q _____AMERIKAI MARVÁR ____ TÓTH GÁBOR/ 4 Az ólomkristály váza
