Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-03 / 5. szám
Thursday, Feb. 3. 1977. AMERIKAI MAGYAR SZO A BÖLCS DON QUTjOTE ÁLMA Az este hüyós volt, mint a Szajna pártján. Siettem, hogy e regi Don Quijote-val találkozhassam. Meg akartam hallani, hogy mit is mondott annakidején. Manapság minden elfajzott. Főleg a szegény megmaradt szegénynek. A gazdag pedig nem ad semmit a világnak. Rohanni kellett, mert feltem, hogy elkésem. En a XX. sz. paripáján, o az öreg Rosinanten. Száguldottam a sötét fasorok alatt, akár egy regi francia regényben. Siettem a moziba. Talán mire odaérek, már az Argamarilla várbörtönében befejezi, a nagy lovag életregényei. Igen, Cervantest, az b Don Quijote-iát akartam látni, hallani! Micsoda bölcs volt! Mi mindent megjósolt! Igaz, elindult, hogy visszaállítsa a régi lovagvilag dicsőséget, hogy tiszteletet es felismerést adjon a szegénynek. Hogy elismertesse a világgal, nincs szebb, mint dolgozni és megérdemelten élni. Nem azt a lovagi életet akarta, ahol a dozsőles, semmi- teves az isten. Ennél többet akart! Szabadsagot, eletet a népnek,,. Ma mar tudjak a századok, hogy akik utana iottek, egyszer kibontottak a zászlót. Akkor volt ideal. A föld, amit a nép akart, de nem tudott magának megszerezni. Azután keresett egy másik eszményt is. Szerelmét, lovagi-eszme- nyét. Dulcineat! jóllehet akkoriban Dulcinea eppen Toboso-ban, a kis faluban és a falu végen hurkát es kolbászt foltott az uraknak (ahogy maga*régi irodalomtanárom is megirta!). Nem valami kikent- kifent urikisasszony volt az álma, hanem egy szegény munkaskezu lány. En meg tovább álmodoztam a hiren, sorsán es munkáján, ami Cervantes-t illeti. Szegény Spanyol- ország! Mert a világ később is megelégedett azzal, hogy pld. a Paris-i Montmarte es Sacre-Ceur mellett üdvüket adtak egymásnak az irok, költők. Hat nem mindegy, hogy szent vagy céda! Bizony nem mindegy, hogy szegény vagy gazdag! Hogy ehes, vagy jóllakott. Az ö szivében valóságos eszmény volt a szegény egyszerű Dulcinea. Testén es lelkén keresztül akart rajongani az elérhetetlen ideálért, a szabadságért. Ami mégiscsak eljön egyszer... Aztán tovább néztem a filmet, lőtt a rosszindulatú Sors! Don Quijote megpróbálta a lehetetlent. El akarta fogadtatni az b általa alakított ideált es eszményeket. Ha kell szembeszállni a világgal. Amit sokan akarunk, azt egyszer amugyis elérjük... Megrohanta tehat a vándor lovagokat. Kényszeríteni kivánta őket az életideal fele, ami egyszer elkövetkezik az évszázadok során. Kesó ejjel — figyeltem a filmet — eme boldogságában, hogy teljesiti küldetését, leborult a Holdvilág előtt. De a Hold, a szemtelen, tovább haladt. Don Quijote Cervantest az Íróját tagadta volna meg, ha ő nem fordul a Holdhoz. Milyen érdekes lehetett, amikor a pusztában, hideg szel sivalkodásában, Don Quijote széttárt kezekkel térdepelt a Hold előtt! A mai ifjúság nem borul le, mert nem kenyszeri- tettek. A nő előttük olyan, mint a mulo nap. Mindig megkapható. , Cervantes inasképpen gondolta, amikor megirta Don Quijote történetet. Mert a nemzetek megméretnek majd es megiteltetnek, hogy nem találtak meg sohasem a megoldást. A királyok pedig eltűnnek majd, mert bálványokat már megszűntek tisztelni. Igen! A világ megitéltetik, hogy nem ültették el a komoly gondolatokat az ifjúság lelkeben. Ez a keserű pohár egyszer visszaloccsan majd a királyok fejére is. Ez a modern világ nem ismeri a tisztességes sze- retes művészétét. Erre esküdött többek között es ezt akarta visszaállítani. Ezeket akarta Don Quijote, semmi mast! Mar regen is, amikor Dante végigment Ravenna utcáin, nemcsak ujjal mutattak rá, hanem kővel is megdobáltak:...“íme az ember, aki a poklokat megjárta!...” Mert Dante látni akarta a szenvedést, ami az Elet után következik azok számara, akik a bűnt elkövették a nép számára. Dante igy kiáltott fel:...Majd megdobálnak benneteket is a késői századok, hogy nem hisztek az Igazságnak! — En különb vagyok a többinél! — mondta Don Quijote. Manapság senki sem akar különb lenni, csak több pénzt akar szerezni önmagának. Erre mondjuk mi ma, hogy a kultúra elmulóban van és ion helyette egy jobb és más, amikor mindenki egyformaál él a földön. Még valami azonban hátra volt. Megütközni a realitással. Elöreszegezett dárdával rohant a szélmalmoknak. Mert, ha nem, akkor élete tartalmat- lanna válnék. Vajon manapsag hányán ütköznek meg a Valósaggal, hogy megerősödjenek es az életet végig kibírjak? Ekkor csattant a börtön ajtaja. Ott állt az Inkvizíció papja! Lefelé mutatott, ahol Cervantes állt az o Don Quijote-javal a kezei között. A költő esetlenül meghajolt, réméivé, hogy nemsokára már senki sem hajlong előttük. — Cervantes, Miguel! A költő újból meghajolt es hóna alatt szorongatta a papirosokat. — A Szent Inkvizíció búnősnek talált teged, Cervantes! — Megírtad a jelenkor bűneit, de utat mutattál a jovonek is! Te ellene vagy a rendszernek, Cervantes! Es Cervantes felfele haladt a lépcsőkön. Fel a magasba. A dicsőségbe, ahova a modern emberek nem mindegyike juthat el. Késó éjszaka volt már. Don Quijote alakja lassan eltávolodott az éjszakában. Megértettem, mit is akart? A filmnek vége! Tálán lesznek majd, akik mégis olvasnak a sorai között. A sors iróniája, hogy Cervantes nem volt magyar! Mert ezzel is megelőztük volna a Nyugatot. Kálmán András “LEARN HUNGARIAN” Banhldi—Jöltay—Szabó kiváló nyelvkönyve angolul beszélők részére, akik magyarul akarnak tanulni Finom papíron, rajzokkal, képekkel. 530 eldai Ára $ 5.50 és 25 cent postaköltség Megrendelhető a MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALÁBAN 130 East 16th Street, New York, X, Y. 18603 De jó az öregség Eddig hittem és vallottam, hogy az öregség előnyei nagyonis vitathatók. Sőt: nincsenek is előnyei. Ma azonban belémnyilaltatott egy (öcsit az öregség derűjéből egy nagyon okos, idős barátom, aki hajdanában jó módban és a Gellert hegynek fügét is megtermő déli oldalába epitett tornyos villájában élt. A pontyot csak vörös borban főzette, a töltött káposztát pedig pezsgőben. De szellemileg is dús életet élt valamikor, hogy úgy mondjam: az elet es irodalom ütőerén tartotta a kezet. Pompás cikkekben szállt sikra Darwin elmélete mellett az egykori “Vanvoltlesz” cimü hetilapban, minden hires nőt ismert Nizzától Alaszkáig. Egyszóval: irt, élt és szeretett. Majd jött az uj világ, amikor az értékét a munka jelentette, s ö az uj életben aranypénzein legurult a magaslatról, s eltelt fölötte néhány évtized. Ma éppen vele találkoztam össze. Tapintatlanul iött ki számon a gondolat: — Öregem, nem lehet valami elsőrangú dolog az Öregség! — Nagyonis remek dolog megöregedni! — pattant a hetyke valasz. — Három előnye is van. Pontosan három. f — Éspedig? — Az első előnye, hogy negyvenen túl rájön az ember az élet értelmére. Egy reggel felkel, odalép az ablakhoz, hirtelen minden megvilágosodik, mindent megert,erted? Nem lehet ezt szóban kifejezni. A bőrén érzi és érti meg az ember... A második előnye, hogy rajon az ember az etel izére. Minden készítési módnak megvan a maga iz-árnyalata. En nagy konyhaigenyes voltam valamikor* de az ételt igazan elvezni csali azóta tudom, amióta l>eléptem az öregség küszöbén... S most jón a harmadik előnye: felfedezi fiam az öreg ember a csői izét. Az ölelés árnyalatait. Nem kapkodva, ablakokon ki-, kerítéseken átugorva, hanem átelve. Érted? Nincs két őszibarack, aminek egyforma lenne a magva és az ize. Ebben a korban az ember kiválasztja az igényének legmegfelelőbbet és olyanokat érez, amilyeneket azelőtt soha. Az igazán nem érdektelen felvilágosítások után megkért, még ma este keressem fel a lakasan, megmutatja készülő új müvét, “A nyakkendő monográfiáját”, utána elmegyünk valahova ebédelni es ha nincs kifogásom ellene, egy nó is lesz velünk. Es ma este felkerestem. A Kacsa utcában lakik albérleti szobában, amelynél. egyetlen ablaka sötét udvarra nyílik, ahol száz százalékos rokkant seprők es gyanús csempeedények csendélete bűzlik. Itt, ezen az ablakon nézett ki az öreg és fedezte fel az élet értelmét? A vendéglőben főzeléket evett feltéttel, ami megkövesedett itatóspapirhoz hasonlított, s a főzelékben egesz naprendszerek usztak összecsomosodott rántásból. Elvezet volt nézni, ahogy evett, ahogy átélte az étel felfedezett új izét. Majd bejött egy nő, öreg, ráncos, kalapia nem tökéletesen fedte száraz, ősz hajat, Ízléstelen ruhájában a szabálytalan irányokba szétfolvó idült idomaival tökéletes svájci tehennek festett. Öreg barátom megtörölte fözelékes száját, s odaadoan, nagyot sóhajtva hajtotta száját a petyhudt-eres, Mirelité csirkelábhoz hasonló jéghideg női kézre. De jó az öregség! — Ez sugárzott mindkettőjükből. De biztosan jó is lehet. Csak én még nem érem fel esszel. Node,majd eljön annak is az ideje. Dénes Géza Q
