Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-28 / 17. szám

iiiursday, April, 28. 1977. AMERIKAI MAGYAR SZO Szapudi András/ Otthon tisztaságszag és rideg rend fogadta. Apró, fénytelen szemű öregasszony az anyja. — Hát megjöttél? — kérdezte mozdulatlan arccal, mintha legutóbb reggel látta volna a fiát. Pedig Törő legalább fél éve nem járt itthon. A dikóra dobta az aktatáskát, maga is melléje zöttyent. Egy ideig hallgatott, hagyta, hogy a ház zugaiból elószivárgó emlékek körülvegyék. Aztán az anyja kezére pillantott, és elfordította a fejét. Iszonyú keze volt az anyjának. Megfeszítette bika­nyakát, mert vadul fojtogatta valami. — Hogy van mindig? — kérdezte aztán. Az anyja valami vászonholmit foltozgatott, gö- bös ujjai keservesen küszködtek a tíivel. — Megvagyok — mondta, és nyomatekkal tette hozzá: — Hál’ Istennek. — Nem szenved hiányt valamiben? Az öregasszony kezében megállt a munka. — Rám ne legyen gondod — mondta elutasítóan. Tor'ö lesütötte a szemét. — Nem azért mondom... — dünnyogte zavartan. —Nekem kevés köll, tudhatod. Igen kevés. Törő homlokát veritek lepte el. — Mondja meg, ha hiányzik valami — ordított váratlanul. — Miért nem mondja meg?! — Mondtam: velem ne törődj! Én ellátom ma­gam. Aztán Józsi bátyád is átjön néha. Jo szívvel segít, ha olyan munka akad, amihez ember köll. De nemigen akad már itt olyan munka. — Józsi bácsi.... — Az. Törő ökle a levegőben. — Miért nem ir, ha szúltsége van rám? — üvöltöt­te. — Talán nem tud irni?! Az öregasszony merev arca fölengedett. — Dehogy nem, fiam — szólt majdnem melegen. — írok én mindig. Magam elé gondolom a papirt, kezembe a tollat, es megírok mindent. Aztán a levéllel elballagok a postára, gondolatban bélyeget ragasztok ra, es gondolatban föladom. Mert én már csak igy tudok levelezni veled, fiam. Az ujjaim... A varmivalót ölébe ejtette és fölmutatta a kezét. — És a tü? — háborgott Törö. — Ahhoz jók az ujjai? — Az más — mondta az anyja. — Varrni muszáj. Akár tetszik az ujjaimnak, akár nem. Törő sóhajtott, fölállt. Elindult kifelé, de közben észrevette apja bekeretezett fényképét a falon. Az ajtókeret mellett függött, alatta szenteltviztartö és rózsafüzér. Apja egy asztal mellett állt katonaruhá­ban, kifent kackiás bajusszal, s valami csinnadrattás helykeseggel a tekinteteben. Regebben sokszor faggatta az anyját: “Milyen ember volt az apam?”"jó ember volt, szokta mon­dani az anyja, mert kerülte a verekedést. Engem sem bántott soha, még akkor se, ha részeg volt.” Eltűnt a Donnál. A bevonulás előtti napon nya­kába vette a fiat, es úgy masírozott át a kocsmába. Ez az egyetlen emléke az apjáról. Pedig amikor háborúba vittek, Törő már kilenc-tizéves lehetett. A hátsó udvarba ment, és nekiállt fát vágni. Fölfürészelt, fölapritott vagy két hétre való tüzelőt, majd kitakarította az ólat, megrendezte a fészert, kapat, ásót élesített. Aztán telemérte a vályút vízzel, es tetőtől talpig megmosakodott. Szalonnás rántot­tat vacsorázott házikenyérrel. — jó a bolti is — mondta az anyjának. — Miért nyüvi magát még a dagasztással is? — Mert van miből dagasztani — mondta az anyja. Vacsora után kisétált a kertbe. Az alkony lehele­té hűvös volt, a távoli mezőkön köd sarkadt. Törő jo érzéssel gondolt a közeledő éjszakára, mert iga­zán jól aludni csak itthon tudott. Aztán a hanyiakra gondolt. Cserzett arcú bará­taira. Sok emberrel beszélt a tervről, fiatalokkal, öregekkel egyaránt. De a Hány mélyén élő barátai­nak nem szólt róla. Törö terveit a hanyiak olyan borzadállyal hallgattak volna, mint a bigott katoli­kusok az istenkáromlást. Szerette okét. Nem akarta hogy meggyülöljek. “Kígyót melengettek a szivükön” gondolta. “De talán majd megbékélnek, ha meglátják a kukoricá­sokat.” “Azok soha”, szólalt meg benne egy szo­morú hang. “Mindegy, akkor is megcsináljuk” — válaszolt dacosan. — Vendi te vagy? A szomszéd kertből szólítottak. — Én — mondta hirtelen tamadt örömmel. Még föl sem fogta, hogy Molnár Zsuzsi szólította, de már megzendült a vére. — Gyere át, mondani akarok valamit — szolt a fiatalasszony izgatottan, és szapora léptekkel el­indult a kerítés mentén. Törö átment. A kertajtöban találkozott Zsuzsi­val, aki olyan hirtelen lépett eléje, hogy a combja hozzáért az övéhez. — Szervusz, Vendi — akaszkodott mindjárt a karjába, mint régen, amikor udvarolt neki. — Hogy vagy? — szólt Törő rekedten, és magához ölelte az asszonyt. — Rosszul, nagyon rosszul, sohasem voltam ilyen rosszul... Törö ugyanazt az izgalmat erezte, mint tizenhét eves korában egy búcsűhétfön. Akkor csókolta meg először Zsuzsit, az első lányt életében. — Valami baj van? — kérdezte. — Baj?! Szégyen, gyalazat... Ilyen meg Cserbesen nem történt... — Nocsak! — Gyere be, elmondom. El kell mondanom ne­ked, Vendi — húzta maga után a kerti ösvényen. — Hol az urad? — kérdezte Törő, miután betette maga mögött a konyhaajtót. Molnár Zsuzsi ciganyos, csupamozgás arca egy pillanatra eltorzult. — A börtönben — mondta. — Késeit? — Bár csak késeit volna! Ült a stokedlin, feje a tenyerében, telt mellei az asztalra omoltak. Kemény kis mellei voltak, emlékezett Törö. Mint egy-egy illatos alma. Nem szolt. Zsuzsi, mint aló valamiről megfeledkezett, föl­ugrott, es egy üveg bort hozott az asztalra. Melléje két fényes poharat tett. Az egyiket teletöltötte vörös borral, a másikat félig. — Isten hozott, Törő Vendi — mondta halkan és fölemelte a félig telt poharat. — Egészségedre! — Törő egy hajtásra kiitta a bort, es azt mondta: — Ez jólesett. Igen-igen jólesett. Zsuzsi ismét teletöltötte a poharat. Törő cigaret­tára gyújtott. — Nem hallottad a faluban, hogy mit csinált az uram? — Nem — mondta Törö. Az asszony megrázta sűrű, fekete haját. — El akarok mondani mindent — szólt keserves arccal, — Hat akkor beszélj! — mondta Törő, és nézte az asszonyt. — Tudod, hogy négy éve halt meg az anyám, és ra két esztendőre a nővérem, rákban. Törö bólintott. — A nővérem kislánya akkor tizenegy éves volt, és én magamhoz vettem. Nekem is jó volt, mert nincs gyerekem, neki is, mert az apja nemigen törő­dött volna vele. Amilyen ember az is... Hát idevet­tem, es olyan ő nekem, mintha én szültem volna. Most kezdte el a nyolcadikat. Már nagylány. Szép, melles. Fölállt, fényképek után kutatott az asztalfiók­ban. — Ilyen — mutatott egy képet. Törő a tenyerébe vette. — Mint te voltál tiz évvel ezelőtt — szólt egy kis meghatódottsággal. Zsuzsi szeme megpárásodott. — Jókedvű, szeretetre méltó gyerek volt mindig — mondta. — Szófogadó, kedveskedő. Aztán egyszer csak megváltozott. Úgy a nyár közepe táján tűnt fel nekem, hogy folyton ideges, ingerült, nem törő­dik a holmijával, csapkod, felesel. “Mi történt ve­led? — faggattam. — Valami bajod van? Bántott valaki?” Ha igy kérdezgettem, Összeszedte magat, és nevetve bizonygatta, hogy ő ugyan semmit sem változott, és kutyabaja. De nem bírta sokáig a szín­lelést. Egy este megint furcsán viselkedett, mindun­talan könnyekre fakadt, és arra kért, ne menjek másnap dolgozni. Mert én az állami gazdaság ker­tészetébe járok, a férjem, a Feri pedig az erdészet­hez. Elképedtem. “Micsoda beszéd ez, te lány!? Miért ne menjek dolgozni, mi?!” Giziké hallgatott. “Legalább megmagyaráznád ezt a zavaros beszé­det!” — kiáltottam rá mérgesen. Erre ö leborult az ágyra, és zokogott. Gondolhatod, mennyire meg­ijedtem. Csititgattam, simogattam, vizet itattam ve­le. Amikor aztán megcsendesedett, leültem melleje az agyra. “Innen addig nem mozdulunk, amig el nem mondod, mi bánt!” Megrázta a fejet. “Inkább el­emésztem magam!” Akkor mar sejtettem, hogy nagy baj van. Elgyengültem a félelemtől, de erőt vettem magamon. így szóltam: “Giziké, én az anyad vagyok. Szegény nővérem az égben most azért imádkozik, hogy jöjjön meg az eszed, es mondi el szépen mindent. Mert segíteni csak akkor tu­dok.” A húgom ezután megvallotta, hogy nincs nyugta a férjemtől... Es minden alkalommal megfenyegette, hogy megöli, ha nekem elárulja. Gondold el. Mint­ha villám vágott volna fejbe. Azt hiszem, egy ideig nem is voltam magamnak Aztán föltapászkodtam, és azt mondtam Gizikének, készüljön, mert a reggeli busszal bemegyünk a városba. Ott aztán megkeres­tem az unokafivéremet, aki rendőrtiszt, és kértem, hogy tartoztassa le az uramat. “Most mutasd meg, hogy az unokatestvérem vagy” — mondtam neki. Masnap civilben öltözött rendőrök mentek az ura­mért a munkahelyére. Mindent beismert. A húgomat el kellett vinnem szembesítésre. Iszonyú volt. Törő sajnalta az asszonyt. Zsuzsi egy madzaggal összekötözött csomagot emelt ki a sarokból. — Elküldte a szennyesét — mondta. — Volt pofá­ja... Ki se bontom, elküldöm a nővérének. Törő kivette a kezéből a csomagot, és visszahaji- totta a sarokba. Ölébe vonta az asszonyt, és meg­csókolta. Aztán simogatni kezdte. Zsuzsi párás szemekkel nézett fa. — Most ne — mondta. — Olyan nem jól vagyok... De a feje a férfi mellére hajlott. Aztán fölállt, sóhaj­_______.(folytatás a 10. oldalon) , 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom