Amerikai Magyar Szó, 1976. július-december (30. évfolyam, 27-51. szám)
1976-08-26 / 33. szám
Thursday, Aug. 26. 1976. 6-----------------------------------------------AMERIKAI MAGYAR SZÓ Tóth-Máthé Miklós Városligeti sétaja közben, egy végtelennek tűnő másodperc alatt, Kiss Vince nyugalmazott levéltáros rádöbbent a világmindenség keletkezesének a titkára. Villámként hasított bele a roppant felfedezés, es úgy erezte, abban a pillanatban meghal. Hiszen amin hosszú évszázadok megannyi tudósa hiaba töprengett, o egy gyufasercintesnyi idő alatt megfejtette. — Hihetetlen — dünnyögte —, egyszerűen megfoghatatlan, hogy jó'ttem rá. Úgy látszik, kiválasztott vagyok! Otthon lihegve esett be az ajtón, kibomlott gyap- jusálja alkalmi zászlóként ünnepélyesen lebegett, úszott utána, ahogy a szobába rontott. — Fiacskám, óriási, amit mondani akarok...! — kiáltotta, es ekkor vette észre Ruzicskánét, a szomszédasszonyt, aki sunyi szemekkel, mint egy álmos kotlós gubbasztott a fotelban. No persze, ki terpeszkedhetne itt eppen most, mint ez a boszorkány! Ez előtt kiáltsa ki a titkot? Hiszen fel se fogná. Csak vigyorogna fogatlan szájával es azt hiresztelne, hogy a szomszéd űr becsavarodott. — Akkor én megyek is, Ilonkám — állt fel Ruzicskáné, sandán kiváncsi pillantást vetve Kiss Vincére. — Köszönöm a tojásokat, majd holnap megadom. — Úgy rontasz be, akár egy kamasz — korholta az asszony, Ruzicskáné tavozasa után. — Es csupa sár a cipód! Tegnap takarítottam, persze ez téged nem erdekel. — Ilonkám, most egészen másról van szó... — fogta meg a felesege kezet Kiss Vince. — Üljünk le es akkor elmondom, hogy... — Olyan hideg a kezed, mint a jég. Miért nem viseled a kesztyűt? Vagy már elhagytad? Megvettük azt a drága bélelt kesztyűt es te elhagytad! — Itt van az a rohadt kesztyű — lökte az asztalra Kiss Vince —, de kónyorgók, hallgass már végig...! — Most miért kiabálsz? Azt hiszed, ordibálassal mindent el lehet intézni? Bevágtatsz ide sáros labbal, megbotránkoztatva Ruzicskánét is, aztan meg neked áll feljebb! Nem tudom, mi lehet az a sürgős dolog, amit el akarsz mondani, de bezzeg az csöppet sem volt neked sürgős, hogy néhány szál gyujtóssal többet vágj, alig tudtam befűteni. Kiss Vince elkeseredett duhvel bámulta az asz- szonyt. Ezzel élt o negyven évig? Ezzel a házisar- kánnyal? Ezzel a földhözragadt teknóccel? Es ezzel akarja megosztani a nagy és szentseges titkot?! Nevetséges! Vacsora után elment hazulról. Balazs Kálmánhoz még diákköri barátság fűzte, úgy tervezte, hogy felfedezései neki mondja el először. — Gyere csak — nyitott ajtót Balazs —, eppen rólad beszélgettünk. Itt van Toni is. Arról van szó, öregem, hogy jo lenne egy kollektiv totoba belefogni. Na, mit szólsz hozzá? — Rendben van — sóhajtott megadoan Kiss Vince, látva, hogy egyelőre várnia kell a kinyilatkoztatással. — Ha ti is úgy gondoljátok, én nem bánom... Aztan ultizni kezdtek, és mivel Kiss Vincének egész jó lapjárása volt, aznap este elfeledkezett a titokról. Csak távozáskor jutott újra eszebe. — Te, Kálmán - hívta félre Balázst, mert Nagy T onivol TlPm oá-irto h- /-*. r-r 1 *-• * --------- -- 1- * tyában. — Kálmánkám, szeretnék valamit mondani... valami nagyon fontosat... — Nem lehetne inkább holnap — hunyorgott Balazs —, ma mar minden ertelmes dologra használhatatlan vagyok. — Nem! Ez nem túr halasztást! Arról van szó ugyanis... — Mit pusmogtok? — lepett közelebb Nagy Toni. — En nem hallhatom? Kiss Vince a két öreget nezte. A két régóta ismert arc egyszerre távolinak es idegennek tetszett, mint kapcsos albumok melyére rejtett múlt századi fotográfiák. Ezeknek hozakodjon elő a világmindenség titkával? Ennek az álmosan pislogó Balázsnak, aki tálán soha életeben nem nézett föl a csillagokra, es egy jól elkeszitett k’órómpörkoltet mindennel többre becsül? Vagy talán Nagy TÓninak, aki otthon távcsövei gukkerezi a szemközti házban vetkőző nőket? Nem, ez lehetetlen! Ezt igazán nem gondolhatta komolyan! — Na, mit akartai mondani? — ásított Balázs. — Ma a tyúkokkal keltem, öregem, kimentem kicsit szétnézni a telekre... Pazar szilvatermes Ígérkezik, majd nyáron kijoáztök. Ahogy teltek a napok, Kiss Vince egyre szótla- nabb lett. Elhatározta, hogy var egy alkalmas személyre, akivel nyugodt lelkiismerettel, akár egy gyerek a vajas kenyerét, megfelezheti a tudását. De ki legyen az? Gondolatban sorra vette az ismerőseit, és egyre keserűbben ismerte be, hogy senki sincs, akivel közölni lehetne a titkot. Mert tálán mondja el Molnárnak, annak a nagyképű fajankó- nak, aki magát polihisztornak képzeli és mindent jobban tud mindenkinél? Csak legyintene es lenne bor a pofáján, azt hazudni, hogy ö ezt már régen tudta! Vagy közölje Szabóval, azzal a póffeteg újgazdaggal, aki a zenelo vécekefeig mar mindennel megszedte magat? Hogyne! Még ó is gyarapítsa egy titokkal? Azt lesheti! Esetleg arulja el Kovácsnak, aki mindenen röhög és kizárólag a disznó viccek érdeklik? Feketének, akit gyűlölt, Szűcsnek, akitől kirázta a hideg?! Nem! Nem és nem! Sokszor jutott eszébe, hogy megírja, de mindig elhessentgette magától ezt a gondolatot, mert attól tartott, ellopják. Nem ö lenne az első, akivel ilyesmi megesik. Es talán el se hinnék, hogy valóban az ő agyából pattant ki ez a felfedezés. Amikor annyi hires csillagász, filozófus van, akkor eppen o, Kiss Vince nyugalmazott levéltáros... Nem, jobb ezt magában tudni. Addig legalább biztonságban van. Egyre ritkábban mozdult ki hazulról, a baratait elkerülte. A feleségével csak a legszükségesebb dolgokról beszelt, amit egyáltalán nem volt nehéz megszokni. — Mi van veled? — faggatta többször is az asszony. — Megpenészedsz, ha állandóan itthon kuksolsz. Néha lemehetnel bevásárolni, bar amilyen mamlasz vagy, beéred azzal, amit eléd tesznek. De legalább addig is levegőn császkálsz. Kiss Vince nem vitatkozott, hanem attól kezdve mindennap lement vásárolni. Szotlan komorsággal rakosgatta kosaraba az árut, és közben tűnődve figyelte a körülötte nyüzsgő embereket. Bogárkáim — gondolta —, csak tömjétek a bendó’---- - i- 1 • ' —— tudtok, szegénykéim. Sokszor úgy érezte, hatalmas terhet vonszol magával, szinte görnyedtté teszi és a föld fele huzza. Csak nem gondolni ra, nem meditálni felette — intette magát, de tudta, hogy nem bírja sokáig, valakivel most mar mindenképpen meg kéne osztani, mert különben beleroppan a ki nem mondott titokba. Egyik bevasárlóutján elgondolkozva lépett le a járdáról, és ekkor valaki a karjánál fogva visszarántotta. — Vigyázzon! Autó rohant el ott, ahol néhány pillanattal előbb állt. — Köszönöm — tekintett hálásan az öreg utcaseprőre —, maga megmentette az életemet. — Nem történt volna semmi — legyintett az öreg —, de hat, tetszik tudni, jobb azért mégis megelőzni a bajt. Viharkabatja zsebéből gyűrött cigarettáscsoma- got húzott eló', megkínálta Kiss Vincét. — Tessek rágyújtani az jo ilyenkor az ijedségre. Kiss Vince rágyújtott, és az első szippantás után határozott is. Ennek a derék utcaseprőnek mondja el a titkot. Ennek a barázdált arcú Öregnek, aki — ha jól látja —, egyidős lehet vele. Ezt az embert ajándékozza meg olyan felfedezéssel, aminek a birtokában sok nagyképü tudós boldogan ülne a babé- rain. — Barátom — mondta —, én most valami nagy dolgot fogok elárulni magának. Emberségből teszem, az emberségért. Arról van szó ugyanis, hogy rájöttem valamire, de a felfedezésemet még soha senkivel sem közöltem. Most úgy döntöttem, hogy magának elmondom. Az öreg bólintott, mint aki természetesnek veszi az egeszet. Széles lapatjara támaszkodva érdeklődve figyelt. — Arról van szó, barátom — folytatta Kiss vince —, hogy van ez a föld, amin élűnk... — A lapátba tessék hamuzni — szólt közbe az utcaseprő —, en is mindig oda szoktam. — jó — hamuzott a lapátba Kiss Vince. — Szóval ott tartottunk, hogy itt van ez a föld, amin élünk, de ez csak egy porszemnyi, sőt még annál is kisebb része a világmindenségnek. Biztosan felnézett már nyáron a csillagszeplős égre, es eltöprengett azon, hogy ez az egész milyen végtelen. Namármost én a múltkor rájöttem arra, hogy a világegyetem milyen uton-módon keletkezett. Hát egyszerűen arról van sző, hogy ez az egész... olyan... na, hogy is fejezzem ki... szóval... Megrémült és kétsegbeesve lesett a lapátra támaszkodó utcaseprőre. Mintha tőle várna segítséget a folytatáshoz. Percek múlva szinte hitetlenkedve jelentette ki: — Elfelejtettem, öreg... ne haragudjon... — Hat jár igy néha az ember — biccentett megértőén az utcaseprő —, a minap én is el akartam valamit mondani az asszonynak, aztán mire hazaértem, kiment az eszemből. — Elfelejtettem! — kiáltott fel boldogan Kiss Vince. — Értse meg bátyám, elfelejtettem, mint valami kincset, ahelyett, hogy meg kiesett a fejemből, akar a lyukas pénztárcából a forintos. — Ha meg nem nagyon banja — mondta az öreg -, akkor talán jobb is. Van úgy az ember, hogy szeretné elfelejteni dolgokat, mert csak rágódik rajtuk. Aztán csak a feje lesz nehezebb. (folytatás a 8. oldalon)
