Amerikai Magyar Szó, 1976. július-december (30. évfolyam, 27-51. szám)
1976-08-19 / 32. szám
Thursday, Aug. 19. 1976. RÁCZ KÁROLY: Qózsi háborúja Józsi néha az anyjára pillantott. Volt-e egyáltalán valaha fiatal? Megaszalódott, reszketeg. Hajának szürkesége még jobban fakitja arcának amúgy is fakó borét. A látható jeleken kívül meg a süketsége is véniti. Józsi tekintete időnként a tűzhely lángjára révedt, amit az anyja reszketeg keze táplált szorgosan. A frissen berakott gallyak ropogva égték. Arra gondolt, micsoda nagy ropogo tüzeket látott ö. Akkor azt hitte, megég a világ. De lám, nem egett meg egészen. Itt van az ő csendes kis faluja, ebben semmi sem égett meg. Itt van az ó hajléka, olyan mint volt. A tűzhelyben jó tűz ég. Ott bombák reccsenése tetézte az irdatlan nagy tüzek ropogását. Még most is látja maga előtt, amint lángoló ruháju emberek ugrálnák ki az ablakokból, a semmibe kapaszkodó kezükkel. Ujjaik belevésodtek a tenyerűkbe. De volt, aki nem a semmibe kapaszkodott. Egy asszony a feje fölé tartotta gyermekét, s úgy látszott, a csöppnyi ejtőernyő — a gyermeke — szépén lebegteti őt lefelé, ő legalábbis ezt kívánta. De sohasem tudta meg, mi lett a sorsuk. Arra ott nem volt idő. Lapulni kellett vagy futni. Lőni, lapulni, futni. A fegyver jó társa a rémületnek. Olykor nem olt életet, csak lyuggatja a levegőt, mégis oltalmaz. Persze nem mindig es nem mindenkit. Szerencse kell. A háborúban csak az marad meg, akinek szerencséje is van. Mar jócskán bent voltak Németországban. Itt gyorsan peregtek az események. Mégis volt egy nap, ami olyan csenddel kezdődött, mintha béke lett volna. A kiadott parancs is azt mutatta, változás áll be. Ilyen vagy olyan, de változás. Össze kell szedni a varosban a hullákat. A katonákat engedték emberré válni hogy az embertelenség nyomait enyhítsék, öt is beosztották egy rajba. A teherkocsi, amelyik eléjük gördült, szelíden duruzsolt... — Ne gondolkozz rajta... — szólt ekkor az anyja tétova mosollyal, a süketek bizonytalan hangján. Persze, fogalma se volt, min gondolkozik Józsi. Ó csak az arckifejezésebol Ítélt. — Ez a háború. Józsi bólogatott, mosoly derült az arcán. Közelebb ült az anyjához, vállára tette a kezét. Ez is egyfajta beszed. Meg alig mondott valamit, mióta hazajött. Anyja süketsége még az átélt háborúnál is iszonyúbb. Ul mellette, vagy előtte, s ha meg akarja vele értetni magát, bele kell hajolnia egészen a fülébe, s ordítania kell, bömbölni, hogy rezeg bele az ablak üvege. Az anyja makacsul csak a fülét tartja, a szájmozgásra nem akar ügyelni. Ha azt a hallókészülékét akkor megszerezhette volna! Ha kivehette volna a német hulla füléből, most az anyja hallana vele. O jól tudja, egy anyanak boldogság hallania a fiát, de minden mást hallani is boldogság. Már az maga boldogság, ha nem kell ordítoznia az embernek, mégis halljak. A boldogság sokféle. Ott van mindenben, csak esetleg nem is gondolunk rá, hogy ott van. Talán egyszer majd kiderül, az is boldogság volt, hogy itt ülhetett az ő mélysüket anyja mellett, mikor hazatért a háborúból. ( Alig-alig látszott ki a fűből. Ö először lóvedek- szilánknak hitte, de aztán észrevette, zsinór vezet hozzá az ing nyakából. Ekkor már sejtett valamit. Mikor aztán kérdésére a hadapród megmondta,-—AMERIKAI MAGYAR SZÓ hogy az egy hallókészülék rögtön az o süket anyjára gondolt. Minek az már a hullának? Ki akarta gombolni a halott ingét, hogy megszerezze a remek szerkezetet, de egyszerre határtalanul ügyetlen lett a keze. Az egész háborúban nem érzett akkora izgalmat. Meg arra sem volt eleg ereje, hogy letépje a gombot. Szét akarta hasítani az inget. Nem tépödött. Elövette a bicskáját. Meg kellett küzdenie a penge kinyitásával is. A bajtársa,akivel együtt dolgozott, többször megkérdezte, mit akar. Hallotta ö azt, de neki akkor már nem volt ideje válaszolni. Kinek van akkor ideje, amikor elete legnagyobb szerencséjébe kapaszkodik? A hadapród hangja csattant rajuk. — Meddig tókölödtók még?! -j- Mire észrevette az ö kezében a bicskát, belemarkolt a zubbonya nyakába, jól megrázta, majd düllöngette elóre-hátra. — Mit művelsz te itt?! — Ő hebegett a hallókészülékről, a hadapród ekkor adott még egy újabb lendületet, ö rábukott a nemetre. — Te hullarabló! Es 'ó akkor úgy elkezdett zokogni, mintha az öreg német, akinek dermedt arca most az ó arcához simult, az apja lett volna. A bajtársa cibálta fel onnan. “Az én jóságos süket anyámnak vinnem... szerette volna mondani. De a lélek hangját soha nem tudta átvenni a szaja. Rámeredt a hadapródra, könnyes, torz arccal csak ennyit nyószörgött: — Az anyamnak, az anyamnak... — Nocsak! Az anyádnak! — A hadaprod kéményén nézett rá, aztán gunyoros lett a tekintete. — Mar azt hittem, a szeretődnek. Mert az egészen más lett volna... Kiderült a tekintete, röhincsélt. A gondolatat nagyon jónak találta. — Süket az anyám! — bömbölte ő szögletes szájjal. Arra gondolt, ezzel megmagyarázott mindent. Látni kezdte saját magát, amint ordítozik az anyja fülébe, mig bele nem rendül az agy veleje, mig arca bele nem feketedik, mig az anyja szemében torz szörnyetegnek nem tűnik. Tálán még fél is tőle ilyenkor. A hadaprodot mar semmibe vette, először életeben semmibe vett egy parancsnokot. A hulla ingét sikerült a bicskával felnyisszantania. — Te is süket vagy! Süket és hülye!... Teszed el végre azt a bicskát?! Mintha rúgást is érzett volna egyidejűleg. De ebben ma sem biztos, rugott-e a hadapród valóban. Meglehet, nem. Ez is, az is meglehet. Tálán bele kellett volna döfnie akkor a pengét a hadapródba. De ó sohasem gyakorolta az akaratot. O mindig csak a mások akaratát szenvedte. így volt rendelve az elete. Ám ezekben a pillanatokban minden más volt. Tudta, most attól az egyetlen szerencséjétől fosztják meg, amit ebben a háborúban nyerhetne. Megtette volna. Igen meg. Az akarata azonban egy kissé megkésett. A bajtársa egy gondolatnyi idő alatt kicsavarta kezéből a bicskát. Bekattintotta és eltette a sajat zsebebe. — Fogjad! — ripakodott ra. Amint megfogta a hulla lábat, abban a pillanatban megvilágosodott előtte, a bajtarsa közbelépése nélkül ő is könnyen teherautóra kerülhetett volna. A nemet tehát fenn volt a teherkocsin, a halló- készülékévé! együtt. A hadapród pedig többe nem tágított a kocsi mellól... És délben folytatódott a háború. Méghozzá olyan háború, amihez foghatót az a város addig iiem élt meg. Mennyire hiábavalónak tunt mar az egesz délelőtti munka! Néhány másodpercnyi volt csak a város eget tépő iajkiáltása. A bombák döreje erősödött, majd egyetlen idegtépő morajban állandósult. A jajok es üvöltések ezt az irgalmatlan hangot mar nem bírták áthasitani. Mikor a bombázók elhúztak fölüle, a város hosz- szu ideig béna és süket maradt. Nem jajongani, de lélegzeni 8* elfelejtett. Ó is csak kapkodta a levegőt. Szive a füleben dobolt. Ezt az egy hangot hallotta... Maga a szönyegbombázas az ö számára nevetségesen kisszerű volt. De az a helyzet még más volt. Maga is kívánt effélét, jól jött. Neki épp .egy ilyen fordulat kellett. Céljának ez felelt meg leginkább. Fogta a rövidnyelü tábori ásóját, s mintha sosem tanítottak volna, mikor kell a katonának rejtőzni, lapulni, hasravágódni, vagy óvóhelyet rögtönözni, semmire nem gondolva, sehol meg nem torpanva, elkezdett futni a tömegsírok felé. Egy cseppet sem csodálkozott, hogy őt közben semmi baj nem érte. Sértetlen testtel pillantotta meg a sírokat. Ott a katonake, ott a civileke, ott... Ott légvédelmi ütegek lyuggatták szitává az eget. Hogy hány, azt nem volt ideje megfigyelni. Az ő szemében a sírok voltak a legfontosabbak. Úgy tűnt, amelyikre ö pályázik, az még nyitott... — Csináljátok! — pillantott az égen csillogó gépekre. — Fedezzetek! — mondta magában. — Átkozottul vártalak ma benneteket... Még ma sem tiszta előtte milyen erő, vagy ösztön keityszeritette egy pillanattal később arra, hogy visszavaltozzon katonává. Hasravágódott. Ezen már sokat töprengett azóta, de hasztalan. Ahogy feküdt, erezte hátán, s testenek egyeb re’szein is a vissza- hullo rögök dobolását. Vastag port lélegzett be. Amikor — talán órák múltán — felkelt, már nem voltak ágyuk, nem volt porfelleg. Nem voltak dörejek, morgások, villanások. Semmi nem volt. Sírok se, csak irtózatos bombatölcsérek. Ennyi volt, s na, meg olyan csend, es olyan béke, hogy a világ belefért volna. Csak o nem fért bele. Rohangált, nyüszített, ásójával verte a főidet. Aztán, a városban is semmi. Ember nélkül nem füst a füst, nem tűz a tűz, nem üszög az üszög, és nem rom a rom. Mindezeket az emberi fájdalmak hangjai avatják rommá, tűzze, üszöggé. Jaj neked ember, jaj neked varos, ha már jajgatni, vagy üvöl- teni se bírsz! Alit meredten. Végre, sokára motorok kezdtek morogni, majd dörögni. Feltűnt egy tank, aztán egy második, harmadik, s igy sokasodtak. Mindegyik tankból kiemelkedett egy-két fej. A fejek vigyorogtak, a szájak mozogtak. Rágtak, vigyorogtak. Vigyorogtak és rágtak. — Hello — mondta az első, s valamit ledobott. Később, mikor kibontotta a dobozt, rágógumit talált benne. Ket-harom tankot is oldalbasózott az ásójával. Mig el nem tört a nyele. Az amcsik csak röhögtek. Igazán,volt mit röhögniük. Tálán meg hálásak is voltak ezért a mulatságért, mert sokféle konzervet dobáltak le neki. 0 viszont nem érzett hálát. Ördögi volt ez az utolso nap. Nagyon ördögi volt. Ezen a napon elpusztították az ö legszebb reményét. Semmiért harcolt tizenhárom keserves hónapon át. Az ásónyél eltört, az ö külön háborúja is befejeződött ezzel. A, sok minden befejeződött. De itthon még nem fejeződött be semmi. Legfeljebb csak egyeseknek fejeződött be. Ellenben a ma- gamfajtajunak csak most kezdődik valami. Állítólag. Ebbe meg bele kell látni. _____________________________ 9
