Amerikai Magyar Szó, 1976. július-december (30. évfolyam, 27-51. szám)

1976-12-16 / 49. szám

Thursday, Dec. 16. 1976. Ml IDÉZI ELŐ AZ INFLÁCIÓT ? Az utóbbi évtizedeket es különösen a hetvenes éveket a fejlett tőkés országokban az inflációs folyamatok nagyfokú kiéleződése jellemzi. Mi idéz­te ezt elő? Az infláció bonyolult jelenseg, amelyet sok tényező hatása szab meg. Ebben a cikkben főleg két — döntő szerepet játszó — tényezővel fog­lalkozunk. Ezek: az árképzés monopolista gyakor­lata és a fizetési eszközök túl nagy mértékű ki­bocsátása, amely a tőkés államok óriási kiadásaival, elsősorban a katonai kiadásokkal függ össze. Az árképzés monopolista gyakorlatát napjaink­ban az jellemzi, hogy a cegek kialakítják az egy­nemű termékek viszonylag egyseges és szilárd ár­rendszerét. Ebből a célból igen nagy mértekben alkalmazzák az “ármeghatározás” mechanizmusát, amikor a monopolizált ágazatokban valamennyi számottevő tröszt azokra az arakra orientálódik, amelyeket a legerősebb tröszt állapit meg. Es mint­hogy ez nagy es tartós profitra számitva szabja meg ezeket az árakat, az “ármeghatározás” ugyanilyen profitot hivatott biztosítani az illető ágazathoz tartozó cégeknek. Az armegallapitásnal a döntő mozzanat rendszerint a “celprofitrata” meghatáro­zása, vagyis olyan profitrátáé, amely a cég vezető­ségének véleménye szerint szükséges a hosszú távú fejlesztéshez. Maga az árképzés eljarasa abból all, hogy a kapacitások, szokásos kihasznalasa (ez rend­szerint 80 %) alapján számított termelési költségek­hez olyan nyereségtöbbletet csapnak hozza, amely a termelt aruk egesz tömegere “célszerű” profit­rátát biztosit. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a “célszerű” pro­fitrátát rendszerint az átlagos ipari profitrátánál jóval magasabban (15—150 %) állapítják meg, még­pedig az adók levonása után. Az utóbbi azt jelenti, hogy a nagy részvénytársaságok a nyereségadót nem tekintik a “célszerű” profitráta részének, hanem sajátos közvetett adónak, amelyet belefoglalnak az árba, hogy teljesen vagy részben áthárítsak termé­keik fogyasztóira. A “célszerű” profitráta elérese extraprofitnak, vagyis “normálison felüli” átlag­profit többletének a realizálását jelenti. Azokban az ágazatokban, amelyeket a termelés es a tőke nagyfokú koncentracioja jellemez, a vezető cegek huzamosabb időn át a “célszerű” rátáknak meg­felelő évi átlagos profitrátát érnék el. így például az Egyesült Államok egesz feldolgozó iparaban (az adók levonása után) az évi átlagos profitráta 1960 és 1970 között 12.5 % volt, ezzel szemben a 20 legnagyobb cég 17.1 %-os átlagos profitrátára tett szert, köztük a General Motors 30.7 %-ra, a General Electric 21.8 %-ra, a Du Pont de Nemours 19.6 %-ra, az Eastman Kodak 34.7 %-ra, a Caterpillar Tractor 28.7 %-ra, a Boeing 20.8 %-ra. Az árképzésnek a monopóliumokra jellemző gyakorlata elkerülhetetlenül az általános árszínvonal emelkedésere es az inflációs folyamatok fokozódá­sára vezet. A legnagyobb áremelkedés azokra a termékekre jellemző, amelyeket a burzsoa állam vásárol meg. Például az Egyesült Államokban a hetvenes evekben ez 1.5—2-szerese volt minden egyeb áru és szolgaltatas áremelkedesenek. Ezt el­sősorban az idézi elő, hogy monopóliumok az államnak eladott hadiipari termékekre nyíllaf! fní-‘ gasabb arakat allapitanak meg. Az energiahordozok árainak emelkedése a fejlett tőkés országokban nagymértekben összefügg a nagy olajtársaságok te­vékenységével, amelyek az energiaválság idejen tit­kos kartellmegállapodást kötöttek, hogy monopo- lisztikusart magas profitot érjenek el. A forgalmi költségek roppant nóvekedese is ár­emelkedéshez vezet. Hiszen a konkuTrencia ma nem annyira az árak csökkentése vonalán folyik, mint inkább a termékek választéka es minősége gyakori módosításainak, az óriási kereskedelmi es reklam- kóltsegeknek a vonalán. Rendkívüli mértékben emelkednek a költségek és különösen a forgalmi költségek. Nemely* becslések szerint az amerikai fogyasztó által kiadott minden doHámak a fele a forgalmi költségek fedezésére szolgai. Csupán rek­lámra az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének 3—4 %-át költik. Az általános árszínvonal emelkedesenek további tényezője az is, hogy mivel a kereslet csökken, a cegek nem termékeik arának leszállításával, ha­nem inkább a termelés csökkentesével igyekeznek megóvni profitjukat. Az infláció nagy fokozója a fejlett tőkés orszá­gokban az állami fogyasztás. Ez az egyik fő rugója az árakra gyakorolt állandó nyomásnak. A burzsoa államok gazdaságszabályozó funkcióinak bővülése, az arra tett kísérletek, hogy költségvetési kiutalá­sok segítségével enyhítsek a kapitalizmus külön­féle tarsadalmi-gazdasági nehézségeit és ellentmon­dásait, valamint a katonai kiadások magas színvo­nala oda vezet, hogy ezen államok költségvetésé­ben a pénzügyi források állandó hiánya mutatkozik (az allami kiadások a főbb tőkés országokban a nemzeti jövedelem 25—40 %-át emésztik fel). Az Egyesült Államokban az 1946-os évtől az 1973-as pénzügyi évig, vagyis több mint 25 esztendő alatt, csupán 7 ízben volt tapasztalható, hogy a bevételek valamivel meghaladtak a kiadásokat, a többi évben nagy költségvetési deficit alakult ki. Nagy-Britanni- ában az 1960 es 1973 közötti időszakban az állami költségvetés csupán kétszer zárult deficit nélkül. Ez jellemző a többi tókés országra is. Az állami költsegvetes deficites volta nagy mértékben össze­függ a felduzzasztott katonai kiadásokkal. A NATO- országokban (együttvéve) e költségek 1974-ben 132 milliárd dollárra rúgtak. Az óriási allami fogyasztást a fizetési eszközök további kibocsátásából finanszírozzak, s ezáltal az áremelkedés különösen nagy méretűvé és huzamos jellegűvé válik. 1966 és 1970 között a fejlett tőkés országokban a társadalmi össztermék évente átlag 5 %-kal nőtt, a pénz tömege pedig (készpénz és látra szóló letétek) 9.5 %-kal, vagyis kétszer olyan gyorsan. 1971 és 1973 között a társadalmi össz­termék 5.2 %-os évi átlagos növekedési üteme mel­lett a forgalmi eszközök óssztömege ezekben az országokban évente átlagosan 13.7 %-kal növeke­dett, vagyis 2.6-szer gyorsabban. Ehhez járult még a penzegysegek forgásának jelentős meggyorsulása. Például 1964 és 1973 között a bankszámlakon levő pénz forgási sebessége az Egyesült Államok legnagyobb pénzügyi központjaiban 2.8-szeresre nö­vekedett. Ez sok milliard dollár uj pénz kibocsátá­sával egyenerteku. Sok fejlett tőkés országban az áremelkedés an­nak következteben fokozódott, amit az infláció v' exportjárták neveznek'; ^anih’az Egyesült Államok óriási katonai kiadásain alapul. E kiadások összege (a bábrezsimeknek nyújtott közvetlen katonai se­gítség, az- Egyesült Államok külföldi katonai tá­maszpontjainak és fegyveres erőinek fenntartására forditott kiadások stb.) 1.5-szerese a fizetési mérleg valamennyi többi tételénél elért pozitív eredmény­nek. Az Egyesült Államok a fizetési mérleg deficit­jének Túlnyomó részét más országok növekvő dol­lárfelhalmozásaiból fedezi. Ennek következtében a hetvenes évek elejen az Egyesült Államok külföldi adósságai már többszörösen meghaladták arany- és valutatartalékainak teljes volumenét. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy az arany szakadatlan ldáramlása következtében az Egyesült Államok aranykészlete az ötvenes evek elejéhez kepest csak­nem a felére csökkent, érthetővé válik a dollárnak, mint nemzetközi valutának fokozódó ingatagsaga. i A szakadatlan inflációs folyamat pedig, amely kü­lönösen a hatvanas évek végen erősödött, arra ve­zetett, Hogy a dollárt leértékeltek a többi tőkés valütához képest, csökkent az amerikai aruk világ­piaci versenyképessége, s ez akadályozta az expor­tot es ösztönözte az áruk importját. Ezáltal csök­kentek az Egyesült Államoknak a fizetési mérleg külkereskedelmi tételeiből szármázó bevetelei, ami még inkább aláásta a dollár pozícióit. Alapjában" véve ugyanezek az okok határoztak meg a font sterling egyre ingatagabb helyzetét is. Ugyanakkor a nyugat-európai országokban es Japan­ban továbbra is óriási összegű leértékelt dollár hal­mozódott fel. 1971 és 1973 között a dollárnak ezen országokba irányuló tömeges kiaramlasa fokozódott a rövid lejáratú hitelekkel való spekuláció követ­keztében, amivel elsősorban az Egyesült Államok multinacionális részvénytarsasagai foglalkoztak. A nyugat-európai országok es Japan központi bank­jai, hogy a Nemzetközi Valutaalap szabályzatának megfelelően a megszabott határok között tartsak a valutaárfolyamokat a dollárhoz kepest, felvásárol­ták a fölös dollárokat a valutapiacokon, s cserébe ennek megfelelő összegeket dobtak országaik belső forgalmába nemzeti valutában. Ez erősen fokozta az inflációs folyamatokat az Egyesült Államok ha­tarain túl. Az ilyen tendenciák ellensúlyozasara az utóbbi időben bevezették a valuták lebegő ár­folyamát, amely lehetóve tette, hogy a központi bankok némiképpen csökkentsek az amerikai valu­ta felvásárlását. De ez a “lebegtetés” nem tette szüksegtelenne a valutapiacokon az allami beavat­kozást. Az inflációs nyomás e csatornákon keresz­tül folytatódik. A burzsoa politikusok es közgazdászok másképp magyarázzak az infláció kiéleződését. Legtöbbször arra hivatkoznak, hogy a fejlődő országok felemel­tek az olaj es mas nyersanyagfajtak árát, valamint arra is, hogy a vállalkozók kénytelenek voltak en­gedni a fejlett tőkés országok munkásosztálya kó'- veteléseinek a névleges béremelés kérdésében. De ezek az érvek, amelyek nyiltan propaganda jellegű­ek, nem állják meg a tények próbáját. (folytatjuk) Sz. Ny. 4 — AMERIKAI MAGYAR SZŐ _ IT.... tJCu. " "’l‘l RÉTESHÁZ ÉS CUKRÁSZDA 1437 THIRD AVENUE, N£W. YORK, N. Y. (A 8í-lk Street sarkán) — Telefon: LE 5-84M. Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi, Bar- Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az ország minden részébe. — Este 7.30-ig nyitva *■ 1 ...... .......... "V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom