Amerikai Magyar Szó, 1976. július-december (30. évfolyam, 27-51. szám)
1976-11-25 / 46. szám
Thursday, Nov. 25. 1976. 8 AMERIKAI MAGYAR SZO Tóth Máté Miklós VIRÁGOK Honon Amikor az autó fékezett a régi ház előtt, a fiatalok azt hittek nem jó helyen álltak meg. A kertet mintha egy hatalmas virágszönyeggel takarták volna be, úgy pompázott a sok különféle szin'u, fajtájú virágtól. A margarétától kezdve a rózsáig, mindenféle volt, de sok olyan is akadt, aminek a nevét sem ismerték. — Hat ez meg...? — Bela a kapuban várakozó öregasszonyra nézett es bizonytalan mozdulattal mutatott körül. — Virágkertésznek csapott föl édesanyám? — És ha annak...? — mosolyodott el kicsit szemérmesen az öregasszony. — Meglepődtetek ugye? Csak nezzetek meg jól, olyan sz'ep ez, hogy a mesében sem lehet különbet kitalálni. — Szép — mondta Irma, a menye —, az illatuk meg valósággal megrészegítik az embert. Béla csak bólintott, lezárta a kocsit, de közben félszemmel a tengernyi szépségét nézegette. Vajon mennyit hozhat ez a konyhára? Vacsoránál meg is kérdezte az anyját. — Ez fiam, semmit — felelt az öregasszony —, nem eladásra csináltam én. — Nem? Hát akkor minek?! — Csak úgy a magam gyönyörűségére, meg akinek megtetszik, jó szívvel adni belőle. Béla azt hitte torkán akad a falat. Köhögött, az arca kivörösödött az erőlködéstől, meg a visszafogott indulattól. — Viccel, édesanyám? — kerdezte, ahogy szóhoz tudott jutni. — Nem azt akarja tán elhitetni velünk, hogy négyszáz négyszögölön csak gyönyörűséget termel?! — Hát nem az? Hiszen magad is láthattad. — jó, jó, de csak úgy a maga kedvtelésére?! Ne haragudjon, de ez ellentmond minden józan meggondolásnak! — Te is olyan vagy, mint szegény apád — legyintett inkább szomorúan, mint feddóen az Öregasz- szony —, az is mindenben csak a hasznot nézte, aztán ö is csak odajutott, ahova hamarosan én is megyek. — De négyszáz négyszögöl, mama — szólalt meg Irma is —, az mégis csak négyszáz négyszögöl. Nem sok az egy kicsit mulatságnak? — Inkább kevés — mondta csendesen az Öregasszony —, szivem szerint, még a házat is kisebbre húznám össze, aztán a megmaradt helyre is virágmagokat szórnék. Oda ültetném a legkedvesebbeket, csupa pünkösdi rózsát, gyöngyvirágot, nárciszt, jácintot, dáliát. Gyerekkorom legszebbjeit. Mintha csak az emlékeimet ágyaznám a földbe. A fiatalok Összenéztek. Agyérelmeszedes — jelezte a pillantásuk, de az öregasszony nem rajuk figyelt, hanem a nyitott ablakon at kitekintett a szürkületbe mosódó kertre. Mintha annak a sokféle virágnak az illatát hívná meggyőző érvelésnek mondataihoz. — Tudod te azt — fordult később a fia felé —, milyen régen vágytam mar én egy ilyen kertre, telistele virágokkal? Apádnak is mondogattam, de ö mindig leintett azzal, hogy a kert nem arra való. Meg egy tenyérnyit sem engedett soha, hiszen emlékezhetsz rá. Most, hogy a sirjára is ezekből a virágokból viszek, talán holtában megengesztelo- dik. Az ö sírja a legszebb a temetőben. — Ez rendben is lenne — túrt idegesen a hajába Béla —, de ha mar bevetette az egészet, akkor miért nem árusít belőle? Magának is jól jönne az a kis pénz, igy meg csak hagyja elhervadni. — Nem vagyok en kereskedő — ingatta fejet az Öregasszony —, meg ahogy mondtam, akinek kell vihet belőle. A múltkor csak megállt itt egy autos ember, olyan pesti illetőségű, mint ti is már. Ismerte a gyárat is, amelyikben dolgozol, mert cserélgettük a szót egy keveset. Azt mondja: De szépek a virágai néni! Hát ha szépek — felelem erre —, vigyen belőlük. Aztán szedtünk egy akkora csokorral, hogy alig bírta el az autója. Az is csak váltig dug- dosta volna a pénzt a kötőm zsebébe és tán még máig sem hiszi el, hogy ingyen kapta. — Ezt aztán nehéz is — mondta Irma —, csak jönne fel a mama Pestre, es látná mit kérnék ott egy csokor virágért, akkor tudna meg igazan, mekkora pazarlást folytat. — Pazarlást? — az öregasszony úgy nezett rá, mint a gyermek, aki nem érti egy felnőtt szavait. — Hogy mondhatsz már ilyet, lelkem? Miért kéne nekem mindenáron pénzzé tenni azt, ami szép. Ami a szemet gyönyörködteti, ami örömet ad nekem? Ti is szeretitek az autótokat, szépnek találjátok, hát nekem meg ez a kert az autóm. Lassan felkelt a székről, az ablakhoz ment és mint aki gyógykurát vesz, sürü, apró kis lélegzésekkel szívta magába a virágillatot. Őszre — mondta — úgyis elhervad valamennyi, talán velem együtt. Béla akart erre valamit mondani, legalább egy pár vigasztaló, elterelő szót, de hosszusabb volt annál, hogysem a nyelvére jöjjön. Csak beszel — gondolta —, de arra bezzeg tudott erőt,meg kedvet szánni, hogy négyszáz négyszögöl föld szórakozásból a pocsékba menjen. Másnap visszaautóztak Pestre es csak keso ősszel riasztotta őket újabb útra egy távirat. Az óregasz- szony, akkor ott az ablaknál, igazat jósolt. Amikor már hajnalonként dér lepte be a halott virágcsonkokat, s megsárgulva elfagytak a krizantémok is, elment csendesen az ura után. — Aztán jövőre mi legyen a kerttel? — kerdezte Irma, amikor a kocsi tetejére kötözött nagy művirág koszorúval hajtottak a temetesre. Béla nem válaszolt rögtön, az utat figyelte, mintha előbb jól át kellene forgatni az agyában, hogyan dönt. — Bevetjük lucernával — mondta később —, aztán majd meglátjuk... A házat kiadjuk valakinek, s megállapodunk vele, hogy felesbe művelje meg a kertet is... jó föld, sok mindenre lehet használni... Termett mar abban akkora krumpli, akar az Öklöm! Irma bólintott, aztán hirtelen nekidőlt az urának, mert egy doccenon hajtottak keresztül a rossz, másodosztályú, kátyúkkal csúfított utón. A docce- nónél leesett a hevenyészve odakótózött nagy művirág koszorú es ott maradt az utón. Egyikük se vette észre. Képzeletben mar a négyszáz négyszögöl földbe vetett krumplit látták. TERJESSZE LAPUNKAT !- Mitől sós a tenger vize? - kérdezi a tanitó az iskolában a földrajzórán egy fiúcskától. — A sós heringektol! — hangzik nyomban a magabiztos valasz. ÜGYFÉL — Üljön le, ne vigye el az álmunkat! s (Brenner György rajza) — Ivan, vasarnap délután hallottál engem a rádióban? — Mi, tálán szerepeltel? — Igen. — Melyik műsoron? — A labdarugó-mérkőzés közvetítésben. Ott voltam és én is ordítottam, hogy “hajrá!” • Peterke meglátogatja a nagybátyját. Alig lép az előszobába, feldönt egy hatalmas padlóvázát. A szép disztárgy ezer darabra tört. A nagybácsi elsápadva szólal meg: — Ejnye fiacskám. . . Éppen ezt a vázát különlegesen szerettem, hiszen a tizenhatodik szazadból való! . — Jaj, de jo — sóhajt megkönnyebbülten a fiú — mar azt hittem, hogy vadonatúj volt... m Az ötvenéves Meier matrózruhába öltözik — Mi az, tálán jelmezbálba készülsz? — érdeklődik csodálkozva a felesége. — Nem szivecském, vadászat lesz ma délután. — Matrózruhában? — csodálkozik még jobban az asszony. — Hat persze, igy a nyulak azt gondoljak, hogy horgászni megyünk! • — A feijem kereskedelmi utazó — meseli egy asz- szony a barátnőjének, — s evente legföljebb három hétig van itthon. — Szörnyű lehet.....— sopánkodik részvéttel a másik nő. — Ne gondold kedvesem,kö'nnyen kibírom azt a három hetet. • Az előkelő üdülőhelyen két asszony társalog. — Hallom holnap hazautazol — mondja egyikük. — Igen — hangzik a válasz — félek ugyanis, hogy otthon valami nincs rendben. — Talán betegség? — Nem, aggasztóbb ügyről van szó... Ha pénzt here? a férjemtől, minden esetben postafordultával küldi.
