Amerikai Magyar Szó, 1976. július-december (30. évfolyam, 27-51. szám)
1976-11-04 / 43. szám
8 Thursday, Nov. 4.1976. AMERIKAI MAGYAR SZO NAGYERŐSEK ff t / , t* A rozserakas eppen elparazslott. Öregember to- porgott a meleg hamu .korul, havas bakancsai sötétkék por szitálta be. A pince sarkánál vettem eszre, megnyúlt barna kucsmája foltot vetített a feher falra. Törékeny, csöpp ember volt az öreg, madarvállu, a szeme fázékony-szelid, mint egy áttelelő cinkéé. Ebben a nézésben az első pillanatban volt valami, ami lángocskát csiholt a bizalomnak, úgy gyújtotta az ismerkedő kedvet, akár a gyufaszál gyermekded lobogása a felcsapó tüzet. — Havat kapunk meg, azt vélem — s nyújtotta kezét. Szűrkészöld pufajkát viselt, elzsirosodott ujjvégekkel, erősen kitömött felső zsebbel. A lehelet már újból a bajszára zúzósodott, és villogó tűhegyekkel ült a borostáin. — Melengetöztem keveset — intett az elhamvadt rözserakásra. Felső zsebéből kihúzta a dohányos szelencét, meggőrbúlt, fenyes ujjaival dohányt csipegetett. Vékony hártyapapirt' simított a tenyerébe, meg- nyálazta, s szivarkát sodort. — Legénykedik az idő — fordította a markába a cigarettát, aztán végigfuttatta rajtam a szemet. — Nadap felől? — kerdezte. / — Az ösvényén... Nem kerdezte, mi jaratban, mi végre, csak hozzáértőén bólogatott. — Jő kis ut az. Országúton nyolc kilometer lenne. Előbb csak dér szitált, aztán lassú szállingózassal megindult a ho. Az öregember leseperte a pufajkara hullott havat, összeverte néhányszor a bakancsai. — Egy kis leleknpvesztóre, ha meg nem veti... Közel volt a hegyi kocsma, kopasz körtefák között kitaposott gyalogút vezetett hozza. Valamikor pince lehetett, néhány éve nyaranként az üdülőket hűsíti, telire visszavedlik a favágók es az öregek szolgálatára. A pult előtt két-három öreg gubbasztott most is, az ajtónyitásra felütötték a fejüket, es békésen bólintottak a jó napot. Cseresznyével űzték a napi gondot — el-eldajkálgatva a fél decit, nem is a szájukkal, inkább csak a poharforgató ujjúkkal Ízlelgetve a palinkat. Átmenő vendegekhez illően, nagykabatban ültünk az asztalhoz, s a borunkat sem sokáig nézegettük magunk előtt, mint akiknek dolguk van hamarosan. Az öregember az ölebe fektette a kucsmáját, s megoldotta a pufajka felső gombját. — Család? — emelte rám a poharát.-Kettő. Bólintott. Már azt hittem, reges-reg feledte a kérdést es a választ is, amikor fölfe'nylett a melyre süppedt cinkeszem. — Fiuk-e? — kérdezte. i — Eppen azok. — Beszelnek mar? — s végig megoldotta a pufajkát. A .térdére csapott, a kubikgődrők táncolni kezdtek az arcán. — Hej — sóhajtotta. — Hej, hej, a kis ravaszok! Kis széltolók! Mihez van eszük, de mi mindenhez... A pult mögött rádió szólt, recsegő tanczene nyomult az asztalok föle. — Az en Karcsim is... Meg hároméves sem múlt, de naponta a nyakamba ült: “Apja, mi vagyunk a nagyerösek?” A nagyerősek, akik az erdőbe ballagnak minden este, es megölik a gonosz farkast... Mintha fecskeraj húzott volna át az 'öregember I szemen. — “Mi vagyunk, fiam, mi vagyunk a nagyerösek. | Te meg én.” — Ezt kellett felelnem, se többet, se kevesebbet. “Akkor megyünk.” “Megyünk hát.” Karcsim a pitiszka ujját emelte. “De te mégy elöl, ugye?” “Persze hogy en !” Az öregember a háta möge intett a fejevei. Az ablak mögött kékén, bársonyosán derengett a hegyoldal. —Arra jártunk az ösvényén... Nadap fele, Suko- rónak... Karcsit kineveztem fofeszekőrnek, ismert az minden fát, számon tartott minden kis feszek- . rakast... Hallgattunk. Sokára szolalt meg az óregember, a hangja halkabb volt. Nem nezett ram, szinte csak maga elé hullatta a szavait: — Egyszer, az egyik ebédnél az anyja kivette a bölcsőből Bercit. Az asztalhoz hozta, valami kis karcolást mutatott az arcan... Karcsim nem tűrte a picinyt," féltékeny volt rá, magának akart minden szeretetet. Akkor azonban megszállta valami, mert azt kérdezte: “Apja, bevesszük Bercit is?” “Nagy- erősnek?” Komolyan, beleegyezöen bólintott: “Ha utánunk jón. Leghátul.” Benn a konyhában átkapcsolták a rádiót, a délutáni hírek kavarogtak a fejünk fölött. Az őregek mind elmentek már, csak a poharak árválkodtak az asztállapokon. ( — Bevettek? — kérdeztem a félhomályban, s a nagyobbik fiam jatekszalakon megemelkedő izmocs- káit láttam, amelyeket minden reggel, mellet feszítve, bemutat nekem. — Bevettük volna — mondta az öregember. — Persze, hogy bevettük volna. Felállt, begombolta a pufajkat. A barna kucsmát lassan, gpnddal a fejére húzta. — Karcsi miatt nem lehetett — mondta, amikor becsúkódott mögöttünk az ajtó. — Nyáron a nove- remék magukhoz kértek Sukorora. Annyit könyörögtek érte, nem volt gyermekük... Egyik nap Karcsi lecsúszott a lucernás szekérről, es a kerék átment a derekán. A róviditön ereszkedtünk ala a faluba, meg-meg- kapaszkodva tapostuk a havat. Szurkülodött, nad- kucsmajukat mélyen nyakukba húztak^ a pincék. — Néha, idefönn a hegyen, mogem allnak. Karcsi is, Berci is. jönnek mögöttem, elöl Karcsi, utána — leghátul — Berci. Követnek egy darabon, aztán elmaradnak. Felrehajtottam egy arcomba csapódó bokrot, mire megfordultam, mar mosolygott, szelíden, miként magával békülget az ember. Ahogy elnéztem az előttem lepegeto öregembert, nem volt nagyobb, mint egy tiz-tizenkét éves fiúcska, madárvalla billegett, s a pufajkaja ala buvo szel csaknem megemelte. — Berci azért nagyerős lett! — szólt hatra. — Olyan izma volt annak, mint a ko! A tóparti gyalogutra kanyarodtunk, a feher kertek ala. Megálltunk-, az öregember cigarettát nyalazott. Mig elfogtam előle a szelet, rhegsodorta a papirt, gonddal megütögette a szivarka két véget. — Ut épül — fújta a jég föle a füstöt. — Körben a to körül. Jövőre elbontják a házakat. Vagy azutan. — Eltart az egy darabig... J Nekem kitélik" — mondta nyugalommal. — Időm van — hunyorított —, aranyból lenne a ,negyede- _ , Mióta hazajött a háborúból, a vasúthoz járt, töltést köveztek, síneket cseréltek. A nyugdíj nem nagyobb, nem kisebb, mint a többieké, élni lehet belőle. A vasút szabadjegyet ad, ha kedve hozna, mozdulni is lehetne. — A kedvezmény megvan, igen... A hangsúlyból ereztem: ha meg is van, akként csak mint a köves föld — parlagon. — Egyszer elneznek Szarvasra. El ott egy cimbo- ram^ katonák voltunk, együtt szoktunk. Pistának hívjak, Bazso Pistának. Tavalyelőtt meg élt, üzent valakivel. Az utcai lámpák egyszerre megnyujtottak az árnyékunkat. A kertekben kutyák perlekedtek a faggyal. A buszmegálló szélfogó kőfala möge húzódtunk. — Nálunk két hétig elfekűdt a front — szolalt meg az öregember. — Végig a hegyoldalban, amerre alászállottunk... Az egyik pinceben laktunk Pistával, volt ott egy ötszáz literes hordo, atban bújtunk. Második héten a cimbora megvadult: o nem bírja tovább, nem és nem — a két markommal fogtam vissza. “Ne félj, koma, lesz minden! Meleg etel, civil ruha, minden lesz koma!” Szorítottam a gallérját, nem eresztettem... “Vár az asszony bennünket, és Berci a Nagyerős!” Hajnalonként, ha ki- lopoztunk a hordóból, es nem havazott, meg aházunk tetejet is megmutattam neki. Az öregember elhallgatott; talán a szarvasi katona elmosódott arcvonásai után kutatott az emlékezetében. — Pista még meg is vádolt — mondta aztán. — Minek lódítottam neki, mit hitegettem... Mert a hazunkba nem tudtam bevezetni. Lejöttünk a hegyről, s egy nagy gödröt találtam a házunk helyén. A pufajka zsebébe nyúlt, főlkattintotta a dóznit, s rágyújtott. Csönd volt, jégszálkás sótét. Csak a szivarka parazsa hunyorgott a sötétben, akár egy kis makacs, elszánt szentjánosbogár. Kosa Csaba VAHMEHTESIKKA-CSOMAGOK FóuGYNöKSÉGE KÜLÖNBÖZŐ CIKKEK VAGY IKKA UTALVÁNYOK SZABAD VÁLASZTÁSRA MAGYARORSZÁGI CÍMZETTEKNEK Csehszlovákiában lakók részére is felveszünk TÜZEX csomagokra rendeléseket MINDENFÉLE GYÓGYSZEREK IS RENDELHETŐK U,S.RELIEF PARCEL SER VICE ING ~ Phone: LE 5-3535 — 245 EAST 80»h STREET—NEW YORK, N.Y. 10021 Igazgató: M. Brack Reich : Bejárat 1545 Second Avenue
