Amerikai Magyar Szó, 1976. július-december (30. évfolyam, 27-51. szám)
1976-09-09 / 35. szám
Thursday, Sep. 9. 1976. AMERIKAI MAGYAR SZO — KELEMEN SÁNDOR: Vallomás 1948 nyarán történt. Hétköznap, kora délután. Pali előbb érkezett. Hátulról átugrotta a padot es ráült. Örült, hogy nem Ilus nemeknél kell töltenie az estet, abban a háromszobas előkelőségben, ahol olyan émelyítő a rend, mint a kiállításokon. Halás volt Ellának, hogy végül engedett. Kettesben lesznek itt a szigeten es sóskiflit vacsoraznak. Elövette nagybátyja levelet, hogy újból vegig- betüzze. Kedvére nemi árnyék borult. De már jött a lány is. Ahogy meglátta a fiút, kezdett oldoáini benne a bosszúság. Tegnap szinte mást sem csinált, csak dühöngött ra magaban, amiért annyira idegenkedik Ilus nénitől. Idegenkedik?... Utálja! Pedig... Mert hol tudnának ők lakast szerezni, ha nem volna Ilus néni? Elintézett dolog: összeházasodnak, két szobát átenged nekik. Meg aztan 68 éves, és ő az egyetlen örököse. Ezt nem lehet megérteni ?! Letért a kavicsos útról, s a gyepen eszrevetlenül Pali mögé lopakodott. Tenyere közé fogta a fiú arcát, s hátradontve a fejét, szájon csókolta, majd gyors, játékos mozdulattal kikapta kezéből a levelet. Az állt benne, hogy Pali menjen haza, es csináljon valamit az anyja és az öccse sírjával, mert a disznók széttárták az egesz temetőt. A múlt heten megcsinálták a kerítést, rendbe kell hozni a sírokat is. — Öcséd is volt? — nezett föl a lány. Pali bólintott. — Nem is tudtam — nyújtotta vissza Ella a levelet. Hallgattak. Fojtós lett körülöttük a levegő es súlyos, hatalmas alattuk a föld. A nap lebukott a rózsadombi villák mögött, es a sziget fai mind szorosabban ölelték egymást a magasban. Pali kézen fogva a lányt, maga melle ültette. — Szomorú sorsa volt — sóhajtott, s mar mondta is, kérés nélkül, lassan szűrve, válogatva a szavakat. ...Rettenetes nyár volt abban az evben, eső egy szikra sem hónapok óta, csak az irgalmatlan hőség. A tüzes por pirosra csípte lábfejünket. Úgy hömpölygőit a szekerek nyomában, mint ősszel a köd, s vastagon belepett mindent. Az útmenti fák fekete szedre is szürke levet eresztett. A kutak feneken alig volt egy-két arasznyi viz... Apám, anyam es a nővérem az uradalom földjén arattak, en a hazat őriztem. Néhány tucat baromfi, a hízónak való disznó és a hároméves Péter volt a gondjaimra bízva. Elláttam mindent rendesen, nem sok tudomány kellett hozzá, s en akkor mar iskolás voltam, het- esztendős. Legtöbbet a kacsákkal vesződtem, nem győztem őket ennivalóval, pedig hazafele jövet apa- mék is hoztak minden este egy nyaláb répalevelet. Megtettem én mindent, amire erőmből futotta, s a szemem is nyitva volt, vigyáztam, bitangba ne menjen valami. A baj mégis utóiért. Délben megkevertem a disznónak a moslékot, ahogy szoktam, es beleöntöttem a valyuba. A vályú nem az ólban volt, hanem előtte, kivul. Ez lett a vesztünk. Mert amig az ólajtóval bajlódtam, a libák, kacsák, tyúkok, csirkék megrohanták a vályút, és öltek egymást a moslék fölött. A disznó pedig, ahogy kiszabadult, egyenesen rajuk, mint a fergeteg. Azok persze futottak, ahogy a lábuk bírta. Csak az egyik kacsa nem indult; feküdt a vályú mellett es csapkodott a szárnyával. Odaugrottam, néztem, hát nemvolt feje.Ember el nem tudja képzelni, mit ereztem en akkor. Egészén megzavarodtam. Fölkaptam a vergődő állatot, forgattam tehetetlenül a kezemben, majd nekiugrottam a disznónak, taszigáltam félre a vályútól, és elkezdtem kétségbeesetten keresni a kacsa fejet. De hiába turkáltam a maradék moslékban, hiába szántottam föl a vályú korul ujjaimmal a földet, az eltűnt fejet nem talaltam meg. Elfogott a rémület. Vege, mindennek vége! Vártám, hogy rámszakad az eg, megnyílik alattam a föld, elsötétedik az egész világ. De nem történt semmi. A házunk továbbra is ott állt a helyen; tyúkok, kacsák az udvaron, fecskék az eresz alatt; az utca, a szomszéd hazak, minden, minden a régiben. Rádöbbentem,hogy semminek sincs vege, csak nekem. Holnap is kel a Nap, akárcsak ma felkelt, de en azt mar nem erem meg, mert jón estere az apam es agyonver. Agyonver, biztosan agyonver! Tavasszal is úgy megvert egy kislibáért, hogy másnap alig vánszorogtam. Pedig biztosra lehetet venni, hogy megkerül. Es meg is került. Azt a kacsat viszont feltámasztani csak a jóisten tudta volna, aki azonban nem akart segíteni rajtam, hiába zokogtam, hiaba fohászkodtam. Nem látta az en nagy bánatomat senki, csak Peter, őt azonban cseppet sem hatotta meg. Huzgálta a porban a döglött jószágot, s ragyogott a szeme a felfedezés boldogságától. — Nem mozod, ni Pali, meddödlott! — Hagyd! — ordítottam ra, es odébb taszítottam, csak úgy bukfencezett. Most mar Peter is bőgött, és én úgy ereztem, hogy zokog körülöttem az egész világ. A megbillent kutágas, a kerites menti orgonabokrok és tovább a perzselt szőrű rét, a szölöskertek, a végtelen nagy határ. Minden, minden az én árva életemet siratja, rajtam sajnálkozik. Meg a nap is rovidebbre fogta a sugarait, mar nem méregből okádta ram a tüzet, csak cirógatott kedveskedem, egy bodros szélű, magányos felhő mögül. jólesett ez az együttérzés, könnyebbséget hozott. Gondolataim eszrevetlenül reálisabb vágányra fordultak; mikent lehetne elsimítani a dolgot, hogy ne tudják meg?... Elkerülni a veget! Mind erősebben hittem, hogy lehetséges. Közben csináltam gépiesen tovább, amit kellett. A disznót becsaltam egy kuko- ricacsovel az óljába, vágtam répalevelet, és megetettem a kacsakat. A libáknak délben nem járt semmi, azoknak legelniük kellett. Utána hátramentem a kertbe, hogy felkótözzem a paradicsom szárat. Estig vegeznem kellett, és még felire sem voltam. Tudtam, hogy apámek kertről jönnek, a réten át. Ne adj isten, hogy valami hibát találjon! De vajon, nem mindegy-e, miért ütnek agyon?! Hiaba van rendben a paradicsom, ha egyszer oda a kacsa. így is, úgy is vegem. Olyan gyengeség vett erőt rajtam, hogy le kellett ülnöm a kerites melle. Amint üldögélek magamban, mazolgatom a képemen az újból es újból kibugy- gyano könnyeket, meglátom a szomszéd kertben Porka néni kacsait. Akárcsak a mieink! Hirtelen megvilágosodott az agyamban, mit kell tennem. A többi mar gyorsan ment. Segítségül hívtam Balog Pistát, ó vigyázott, én meg át a keritesen, honom ala egy kacsat es vissza. ___________________________ 9 A döglöttet behajitottuk a budiba. Esküt tettünk, hogy életünk árán sem valljuk be. Aztán neki a paradicsomnak, ügy dolgoztam, mint még soha. Végeztem is, mire lement a nap, s megnyugodva vártam apámekat. De nyugalmam nem tartott sokáig. Alighogy apámek hazaérnék, kiáll Porka néni, és kiabál át a keritesen, hogy ez az istentelen fattyú — mármint en — megloptam a kacsáit. A mészaros- ne állítólag látta is, amint átmásztam a keritesen, a kacsával. És kiabál, szid, mint a bokrot. En persze tagadok. Mennek apámék az ólba, számolják. Nem több. Tizenegy. Anyám lámpafenynel is megnézi okét, mert a szomszédasszony egyre hajtogatja, hogy de es de. Sőt maga is átjön a vizsgálathoz, és átkozza magat, hogy nem jelölte meg a sajátjait. A mieink sem jegyesek, igy hát nem boldogulnak. Végül apam megelégelte a huzakodást, és elküldte Porkánet, ahova a mi vidékünkön küldeni szokás az embert ilyenkor. Soha nem igyekeztem úgy az ágyba, mint akkor. Az evést is elengedtem volna, csak minél előbb túl legyek azon a napon. De másképp rendeltetett. A vacsora és a lefekvés közötti néhány perc hozta ram a bajt. Azaz nem is ram. Anyám az ágyat bontotta, apam az asztalnál nagyokat bólogatva várta, hogy végezzen. 0 csak utánunk feküdt le. Ez volt a rend. Egyszer csak eleje állt Péter és rákezdte: — A ditno lehalapta a tacsánat a fejit. Széttárta csöpp karjait és csapkodott velük, mutatta, hogy csinált a kacsa, amikor mar nem volt fejeApam fölemelte faradt tekintetet es ramvetette. Nem szolt, csak nezett kéményén a szemembe. Úgy ereztem, nyomban végem. Nem állhattam a nézését. Csak annyi erőm maradt, hogy kinyögjek egy “nem igaz”-t. Apam nekem hitt. Péter azonban nem hagyta magat. — De itaz... beledobtat a budiba — bizonygatta. Akkor az en félelmetes nagy apam felállt, leakasztotta a lámpát, és lassú léptekkel megindult kifelé. — De ha hazudsz!... — szolt vissza fenyegetően az öcsémnek. Anyam is utanament. Ketten maradtunk a sötét konyhában. Péter reszkető hangon motyogta maga ele: — Én nem hazudot... én nem hazudot... Az ajtóhoz osontam, kinéztem. A lámpa fénye kísértetiesen csapkodott az udvaron, ne kiugrott a szomszéd ház falának, majd nagyot billenve a másik irányba próbálkozott, s el is érte a paradicsomkarok első sorát. Aztan eltűnt a vécé ajtajában, apám is és a lámpa is. — Szaladni, menekülni!... — lüktetett bennem a rémület. S már láttam magamat, amint vegigszagul- dok az utcán, ki a határba, s azon is túl a koromsötét messzeségbe, a semmibe, ahol nincs nappal, és nincsen éjszaka, nincs kacsa, nincs disznó. Nincs verés, es semmi sincsen. És én sem vagyok. Futni, futni!... A szivem egyre följebb nyomako- dott a torkomban. Minden porcikám remegett, mintha belül valamiféle titokzatos erő rázott volna. Ha nem tudok megkapaszkodni a kredencben, tálán osszeesek. Aztan megjelent apam, vastag koteldarabot lógatott a kezeben. Rémülten hunytam le a szemem, ahogy megláttam. Tudtam, mi következik: halk suhogás és ra az ütés. A fogaim hangosan összekoccantak. (folytatás a 11. oldalon)
