Amerikai Magyar Szó, 1976. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-01 / 1. szám
Uuirsday, Jan. 1. 1976. AMERIKAI MAGYAR SZÓ KAMIÉN ISTVÁN: Leltár (Regényrészlet) Nagy pelyhekben hull a hó, a fehér szóró kuvasz csodálkozva bámulja az orrara pottyant hópelyheket, megbámulja, megrázza szép fejét, kicsit nyuszit, mintha azt mondana: Hat ez meg kifene? Mert a hópehely rögvest elolvad az orrán, ezen csodálkozik, nyuszit. Ez meg az első tel a kuvasz szamára, február végen született es az idő akkor esős volt. December közepe van, ezért nézi csodálkozva a sűrű, nagy pelyheket. Ezt is megunja, beljebb sétál az eresz alá', lefekszik egy zsákdarabra és úgy nézi álmosan az időt. Csend van, végtelen csend, nem jár senki az utcán, csak a tyúkok vartyognak az ólban, meg a hizók és a süldők türelmetlenkednek. Nem tudni miért, pedig mar megkapták a reggelit, a langyos moslékot. Körülöttem csend van es itt bent a szobában is. Hallom sajat szuszogasom, szívverésem, egyedül vagyok, nincs senkim. Ülök az asztalnál, előttem egy nagy vonalas irka es eszembe jut gyermekkorom. Igen, 74-ik evemet taposom és a gyermekkor meg a nyolcadik X között jókora idő telt el és most próbálóm leltárba venni életemet. Emlékszem, uradalmi cselédek voltunk, apam ökrösbéres volt, négy ökröt fogott az ökrös szekérbe es en, mint kis gyerek, mindig néztem, hogy teszi a jármot az Ökör nyakába. Azok türelmesen tartották neki. Aztán apám fellepett a hosszú szekérre, hosszú nyelű ostorával nagyot csorditett, s lassan, bandukolva megindultak az ókrok. Sorban mentek egymás után nyolc-tiz ökrös szeker, en meg néztem, bámultam utánuk. Édesanyám síikar, beesett arcú asszony volt, nagy, fekete szeme tisztán es jóságosán ragyogott. Simogatta fejünket szelíden, kedvesen, s mikor kenyeret sütött, mindig levágta a nagy pilist es megkente zsírral, meghasogatta hosszában a belet, megsózta és ahanyan voltunk, annyi felé vagta. Mi faltuk a jo meleg zsíros pilist, ő pedig ült egy kisszeken, es ahogy nezett bennünket, úgy tű it, mintha könnyes lett volna a szeme, tálán örömében, hogy látta gyermekei falankságat, mert úgy tudtunk enni, mint az ehes farkasok. Apánk este, későn, sötétben jött haza, mindegyikünknek megsimogatta a fejét es igy szolt; — Jo voltai kisfiam, meg kisjanyom? Egyhangúlag mondtuk: Bizony, hordtunk vizet, meg csutkatövet édesanyámnak, 'nezze, milyen jó meleg a kemence... Heten voltunk testvérek, kettő szülés után meghalt, a harmadik kettő, a negyedik hároméves korában. Harman maradtunk, két fiú és egy lány. Eszter testvérem volt a legöregebb, utana Ferencünk következett, a legkisebb en voltam. Hallottam egyszer — miközben játszottunk, morzsolt csutkából kastélyt próbáltunk építeni, olyat amilyenben az intéző ur lakott —, hogy édesapám igy szolt: Csak most mar ezeket tartsa meg a jóisten erőben, egészségben... — Bizony, bizony — válaszolta édesanyám — olyan étkesek ezek,apja, mint a sáskák... Szóval, nem volt könnyű életünk, de akkor meg nem éheztünk. Édesanyám nagyon beosztó asszony volt, szinte napról napra kiporciozta a kenyeret, a lisztet, a zsírt, a sót, mindent, amit kommenció- ban kapott apám. Húst nemigen ettünk, mert nem tellett, ami tyúkot vagy malacot neveltünk, mind el kellett adni, abból ruházkodtunk és megvettük mindazt, amire nagyon szűkén tellett. Böviben nem voltunk soha semminek. Kétszer egy esztendőben, husvetkor es karácsonykor ettünk diós vagy makos hajtottat, ilyenkor sütött édesanyám. Persze, abba sem jutott olyan bőségesen, mint a beres gazdaék- nak, vagy az intéző ur fiúnak, nekünk a nyálunk csurgott, mikor láttuk, milyen vastagon van az övékben a dió, meg a mák. S ha ezt elmondtuk édesanyámnak, csak annyit válaszolt: — Mi ám szegények vagyunk kisfiam... A ti apatok csak ökrösberes, még az is jó, hogy igy telik, mert kell csizmára, gúnyára, meg Eszternek szoknyára, reklire, aztan nekem is kellene, meg apatoknak is. Ebből a bérből nem telik mindenre, vagy ha igen, nagyon szűkén... Hanem egyszer beteg lett az én draga, jó apám. Városban voltak, gabonát vittek be a vasútállomásra, egy késő ó’szi napon és hazáig verte a hideg, Őszi eső. Harmadnap ágynak esett. Néhányszor kijött az orvos, megnezte inkább csak az ajtóból, felirt valamit, s emlékszem édesanyám gyalog taposta a sarat az orvosságért, aztán vissza, O is majdnem agynak esett. Tavasszal pedig kipakoltak a cseledlakásból és édesanyámnak valamelyik retye- rutyájához kerültünk a városba. Édesanyám majdnem letérdelt, úgy kérte az intézőt: ha-istent ismer a nagyságos ur, legalább vitessen be minket... — Mit gondol, kell az iga trágyát hordani, gabonát szállítani... de aztan, a nagy kő'nyörgesre, mégis megesett a szive rajtunk. Egy napon ödaállt az Ökrös szeker az ajtóba rakott poggyászunk mellé és bevittek a városba. Emlékszem, egy istallofelebe kerültünk be, amit édesanyám szépen kimeszelt, aztán földet hordtunk be, amit előbb összekevertünk pelyvával, alaposan megdongöltúk, ebből lett az agyagpadló. Harom-négy napig száradt, addig egy színben laktunk és nagyon-nagyon örültünk, amikor bepakolhattunk. Csak édesanyám volt nagyon szomorú... Apam szótlanul nezte a plafont és mindennap sápadtabb lett. Félzsák lisztet hoztunk a pusztáról, egy kis paszujt, egy kis zacskóban koleskasat, másik zacskóban csicseri borsót. Egy bödönben volt még kevés zsirozónk, meg olyan három kilo- nyi szalonna. Abból még mindig adott édesanyám egy csipetnyit a kenyérhez. Apam mindennap rosz- szabbul lett, május végén, egy éjszaka, hangos sírásra, zokogásra neszeltünk fejv Csq4álJv9^v^ bámultunk a félhomályba, mert egy kis olajmecses egett az asztalon. Édesanyám hol egyikünket, hol másikunkat ölelt at es közölte* velünk: Nincs többe apatok... Arcunkra borult. Hozzam ért az arca, forro könnye az en arcomon folyt végig. Nem sokat értettünk meg az egészből, de mégis valami furcsa szorongás fogott el mindünket. Negyedik nap kivittük a temetőbe. Hűvös, tavaszi szél söpört végig a temetőn. Tálán összesen tizen, és mi négyén édesanyámmal kísértük ki. Köztük egy óreg, hajlott hatu szomszédasszony, úgy emlékszem, Julis néninek hívták. Két szemölcs volt az állán, nagy ősz szőrök éktelenkedtek a szemölcsben és ha beszelt, reszketett a feje, nagy szürke szemeivel olyan kísértetiesen nezett, mintha a sírból bujt volna ki. Ó, meg egy másik asszony siratták éjjel, mert szokás volt nálunk a halottsiratás. Édesanyámat előbb jól kikérdezték, hogy éltek, milyen ember volt édesapám, ivott-e, kártyázott-e, jart-e menyecskékhez, szerette-e ót es minket... (Folytatása következik) Juhász Ferenc: TE EKÉVEL, TE KALAPÁCCSAL, TOLLAL Te ekével, te kalapáccsal, tollal, ú rózsa, mely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, te ekével, te kalapáccsal, tollal, a gőzfűrész ferde fém-fogával, a vas az erejével, a föld alatt azzal, hogy kenyeret terem, a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek, teljes erejéből, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa, mely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, kinek karja'Van, a két kezével, • kinek karja nincs, a mosolyával, a nap csobogó sugarával, teljes erejéből * kinek fényes a lelke, szép szavával, akire hallgatnak a vizek, a dalával szelídítse meg a vizeket, az erős gyúrja meg a fémet, adjon lelket a lelkes anyagnak, teljes erejéből, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, építse, építse, építse, ezt a hazát! 9
