Amerikai Magyar Szó, 1976. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-10 / 24. szám
Thursday, June, 10. 1976. AMERIKAI MAGYAR SZO Kalman András: ÜZENET AZ ÉDESANYÁMTÓL Anyám erősen fogta a kezem. Acelszür ke szemeiben rideg ertelem tükröződött. — Aztán, ha meghaltam, gondolj mindég arra fiam, hogy engedelmessegre tanitottalak. Féltettelek, ahogy Te is féltettél engem. Maradj mindég jo embernek. Szeresd a földet, ahol éltünk. — Gondolj' mindég nagyapádra, aki hetvenéves korában is ott vprte a vasat. Kicsiny, egyszerű ko- vácsmühelyében. Szerette a falu, a nép. Sohasem akart elszakadni a néptől, a földtől. — Ma már Te is tudod, hogy a magyar fold mindennel fontosabb. A nép, a paraszt, a munkás. Mi is közéjük tartozunk. Akár merre jársz, akar mit csinálsz, sohasem felejsd el, hogy Te is ide tartozol. Valamikor régen ugyanigy haladtunk egy temetőkert szélcsendes oldalában. Láttam, mint most is a tavaszi szélben hajlongó fakat. Ott mentünk bizonytalan életünk boldogtalan napjaiban. Keletről-nyugatról vérrel festett felhőket kavart a fenseges szel. — Bizzál önmagádban, fiam, tálán megered meg, hogy egyenlőség lesz a földön. Most mindenki megy, mindenkit elvisznek a bizonytalan habomba. De minden tévedés után jön valami igazság is. Ezért nem feltelek. Valami csodálatosnak tartottam az Anyámat. Ahogy magasan, karcsún, dolgos kezeivel kiserve minden szavát a holtak mesgyéjén haladt, már ö is. Úgy féltettem, hogy egyszer majd elveszitem. ö benne láttam az Elet Útmutatását. Az ó szeretete vitt mindég előbbre. Az ö példamutatásai igazítottak a helyes útra. Anyám mindég felrazta a csüggedő lelkemet. — Nézd fiam! Próbálj mindenkit szeretni, főleg a Te fajtádat. Legyél büszke arra, hogy századok óta állunk Europa kapujában. Csak véreztünk értük, de nem kaptunk semmit. — Ha hiányt es ürességet érzel, állj meg egy pillanatra előttem. Akkor is, ha mar nem leszek. Menj békésen a zaj és rohanás kozott. Emlékezzél, hogy milyen Beke van a Csendben. Mondd az igazságot halkan e's tisztán. Légy óvatos, mert az élet tele van kiabrandulással. De ez ne tévesszen meg. A kiábrándulás és csalódás ellenere mindég lehet 1930-at írtak. Ketten ültek a tűznél: az öreg es Mihály. A szél nyargalt, mint lovas a pusztán, a folyó tarajos hullámokat verve nyaldosta a partot. Távolabb felforditott talicskak álltak, némelyik billegett a szélben, mint a részeg ember. Az öreg egy marék száraz gallyat dobott a tűzre, attól fellángolt, de a szel újra meg újra leteperte. Nagyot szitt cse- reppipájabol, aztan megszólalt: — Hát elmesz, Mihály? A legény felemelte a fejét. Fekete szembogara fenylett, pillanatig nézte az öreg inas, szaraz kezét, a fakó kék inget rajta, amit púposra lebegtetett a szél, aztán csak ennyit mondott: — El! — Hová? — Tudom is en! — rántott egyet a vállán. Egy ideig némán bámult a lángokba, majd folytatta: — Tovább cseledeskedjek? Túrjam a földet masnak? Kon- csorogjak, mint a kutya? Nincs itt senkim és semmim. Nagy a világ, elférek benne. — Az igaz. Könnyen repülsz, mint a madár. újra kezdeni. Mert a szeretet újra éled, mint a puszta viraga. — Jogod van a magyar földön lenni, mint akárhol, mert minden ámításával és helytelen útjaival, mégis szép az Elet. Mindég arrafelé tekints, ahol az egesz nép boldog, nem csak egyesek. — Aztán, fiam, nem halunk meg egészen. Valami mindég visszamarad belőlünk. Mint most a Te telkedben is. Ugye,mar tudod Te is, hogy az egyetlen igazi beke es Öröm bennünk a szülői ház, ahol mi is .együtt voltunk. Erre gondolj! Ide térj meg! Erre törekedj! — Most könny van a szemedben. Ne sírj, fiam! Csak okosan élj! Majd eljön az idő, hogy valahol csendesen leélheted távoljáró életed. — Mennyire szerettelek, fiam... Te is engem! i Erősen fogtuk egymás kezét, mint sokan, akik a fák kozott, vagy akar virágos réteken sétálnak át. Ki fog majd félteni engem? Ki fog várni engem? Ha már O nem lesz... — Tudod, fiam! Életünket akkor építjük igazán, ha sohasem keressük a sötétségét. Ne keresd az éjszaka ertelmet. A világosság, az igazság az, ami nem vezet tévútra. — Légy mindég erős. Mindég higgyél a csillagokban. En mindég visszajárok hozzad! Ott leszek majd mindég veled. Megsimogatom a lelkedet. Es igy majd mindég megerősödsz a szeretetben. Csak mindég bízzál bennem. Abban, amit tanácsoltam neked. — Es most búcsúzzunk el fiam! Nem örökre, csak most, erre a pillanatra. Mert életünk szépségeihez mindég, úgyis, odatartozik a fájdalom, a múlandóság. Eg veled, draga fiacskám... Ilyentájt mindég készülök, hogy sirjara majd elviszem az én lelkem virágait. Es mennyire irigylem az élő, mosolygó édesanyákat. A nagyszerű és csodalatosokat! Akiknek olyan a szivük, mint ezüst tükörben a liliom. Annyi szép gondolatokat Írtam már, hogy majd elmondom a sírnál. Vagy, majd felköszöntök valakit, aki el... Egy egyszerű, szegény, magyar édesanyát... — Könnyen — nevette el magat a legény —, hatamra veszem a cókmokom, aztan megyek. — Gondolod? — Tudom! — biccentett és nyugtalanul felállt. A felhő mind sűrűbb lett, egyetlen csillagot sem lehetett mar látni. Az öreg kivette szájából a pipát, es egy köre mutatott vele: — Ülj csak le! — Bütykös ujjain megvillantak az avas, sárga körmök —, vagy álmos vagy? — Nem en! — Újra lekuporodott az öreg mellé, két kezet átkulcsolta a térdén. Az öreg folytatta: — Hat azt hiszed, madár vagy? Mihály szempillái megremegtek, némán tekintett az öregre. — Hej, hej, Mihály!... Azt hiszed, te is úgy repülhetsz, mint a madarak? Szabad az ut előtted? Te nem vagy madar! Neked nincs szárnyad! — Nincs hát! — Hm... mégis menni akarsz? — Nemcsak a madarak vándorolhatnak, az emberek is... — Gondolod, másutt jobb lesz? — Azt mondjak, ilyen nyomorult világ sehol nincs, ahol ennyit kell kujtorogni... — Mondjak?... Ugyan kik? — Meg Pesten mondták nekem... Gondoltam, Összekuporgatok egy kis pénzt, es elmegyek... — Kódorogni a nagyvilágban? Bolyongni, mint az űzött vad? — Jobb kóborolni, mint... — Majd megtudod, Mihály! En is azt hittem valamikor... forró volt a fejem, mint a tiéd. En is azt hittem, másutt jobb lesz, aztán... dehogy... Mihály szavakat keresett, de csak ennyit tudott mondani: — Mi volt? Villám hasította ketté a sötétséget, a mennydörgés nyomában megremegett a fold. — Mi volt? En is azt hittem, jobb lesz másutt. Nekem is csak annyim volt, hogy az egészet a hátamra vettem. Kuporgattam kis pénzt, bekötöttem a zacskóba, amit még szegény édesanyám varrt, aztan elindultam. Bíztam az erőmben. Sokfele jártam, Mihály! Hajtott a kíváncsiság, hogy világot lássak. Örültem, mint a madár, ha kiszabadul a kalitkából... Sokszor az éhségről is megfeledkeztem, pedig nagyokat korgott a gyomrom... — Kubikolt? — Várj csak sorjára. Mihály izgatottan fészkelödött, egymás után szippantott a cigarettából. — Fiumébe kerültem először, rakodómunkásnak. Mindenki csak bámult engem, fogadásból egyszerre két zsákot vittem... Úgy bizony!... Úgy néztek rám, mint egy oriasra... En meg, bolond, azt hittem, az erőm sohasem fogy el... jókedvvel dolgoztam reggeltől késő estig, ha kellett, meg éjszaka is... Aztan ez is elmúlt, mint az első szerelem... Egy napon elbúcsúztam a cimboráktól, és elszegődtem hajofutonek. Hogy örült akkor is ez a bolond szivem!... No, most már megyek a végtelen tengerre... Hallgattam a gepek zakatolását, olyan volt ez nekem, mint a muzsika... Ha időm volt, bámultam a tengert... Sokszor úgy láttam, mintha a tenger az eggel egybenőtt volna. Egyszer aztan kikötöttünk egy nagyvarosban... Mint a gyerek, bámészkodtam, nem tudtam betelni a látnivalóval. Fényesség, pompa mindenütt... Akkor azt hittem, ilyen az egész világ... — Aztan, amikor a városból kijjebb kerültem, láttám a sok ehes, rongyos embert... Összeszorult a szivem... Az öreg kis szünetet tartott, homlokát törólgette, komor arcat hol a rózselang, hol a villám világította meg. — Nagy darab földet bejártam, Mihály! A nyomorral mindenütt találkoztam. Mehetsz a nagyvilágba akarhova — folytatta —, egy tenyérnyi helyet sem találsz, ahol otthon éreznéd magad. Mihály megborzongott. — De nem am, Mihály!... Hej... bar nekem is mondta volna valaki, de engem nem tartóztatott senki... Azért mondom most én neked: vágd le a szárnyaidat, öcsém... A legeny megrezzent, a szél felzűgott, cikáztak a villámok, de ók ketten, mint a szikla — ültek. Az öreg folytatta: — Itt születtél, fiam, itt élj! — Hat éhezzek? (folytatás a 10. oldalon) KAMJÉN ISTVÁN: MARÉK FÖLD 9
