Amerikai Magyar Szó, 1975. július-december (29. évfolyam, 27-49. szám)
1975-08-07 / 30. szám
Thursday, August 7. 1975. AMERIKAI MAGYAR SZO Az első kereset A z asszony végzett a főzéssel és az órára nézett. Idejében kész lett az ünnepi ebéddel. Hamarosan itthon lesz Andris a gyárból és hozza az első keresetét. Az ő fia már szakember lett, lakatos. Előszedte az edényeket és megterített. Mozdulatai szépek voltak, asszonyosak. Az ember újságot olvasott. Javakorabeli volt, de már erősen deresedett. Felpillantott az újságból s megvillant a szemüvege. — Pihenj már egy kicsit, Vilma — szólalt meg halkan —. tudod, hogy a fizetéses napokon elhúzódik az idő, és az ember akaratlanul is késik... — Andris nem késik — nézett fel a munkájából az asz- szony —, azt ígérte, hogy siet haza az ünnepi ebédre... Az ember kissé elmerengett az újság fölött: — Bizony nagy ünnep az, amikor a gyerek az első keresetét leteszi az asztalra... Az asszony bizonytalan mozdulatot tett: — Talán tálalhatnék is. Mire hül egy keveset a leves, itt lesz Andris. — Még ráérsz — mosolygott el az ember —, ismerem a fizetési napok hangulatát. Nézgelődik az ember, vásárolni akar, telik az idő... Az asszony almát szedett elő és törölgetni kezdte. Fényesít- gette, hogy annál mosolygósab- bak legyenek az asztali kosárkában. — Végre megértük ezt a napot is — sóhajtott föl munka közben —, kedvem volna sírni... — No no — nevetett halk, meleg hangon az ember —, kár volna az egereket itatni... Nem történt semmi más, minthogy felnőtt a gyerek és legénysorba lépett. Kissé borongós volt az idő és korán alkonyodott. A tartóban a só megereszkedett. — Kinézek az előszobába — mondta az asszony halkan —, hátha elromlott a csengő... Az ember az asszony után nézett. Tekintete meleg volt, simogató. Hamarosan visszajött az asszony és újból az asztalon kezdett rendezgetni, pedig tányér, evőeszköz, szalvéta a helyén volt, pedáns rendben, akárcsak a fényesre törölgetett almák. — Ugye, rendben van a csengő? — nézett a szemüvege felett az asszonyra az ember. — Mért éppen most romlott volna el? Az asszony szótlanul bólintott és az órára pillantott. Az ember rágyújtott és fújta a füstöt: — Szeretnék neked valamit elmondani az ifjúságomból — folytatta az ember —, most éppen időszerű... — Hallgatlak — felelte az asszony és leült az embere mellé —, mondd, legalább telik az idő. A z ember letette az újságot és elgondolkozva kezdett a beszédbe: — Azt már tudod, hogy apám korán elhalt és szegény anyám éjjel-nappal dolgozott, hogy tisztességgel fel tudjon nevelni. Amikor betöltöttem a tizennegyedik évemet, elszegődtetetl inasnak egy lakatosáru gyárba. Keserves négy év következett, -mert fizetést nem kaptam, viszont többe kerültem, mint azelőtt. Mondtam is anyámnak, hogy odahagyom az inasságot és órabéres leszek, hogy minél előbb segíthessek a kenyérkeresetben. Anyám hallani sem akart ilyesmiről. Azt hajtogatta, hogy apám is iparos ember volt, belőlem is azt nevel, még akkor is, ha napjában csak egyszer eszik. Lassan mégis csak elsorjáztak az évek, és eljött a nagy nap: szakmunkás lettem... Eljött az első szombat is, az első fizetés napja. Remegő kézzel vettem át a pénzes borítékot és félrehúzódtam vele egy sarokba, hogy megolvassam, megszámláljam a keresetemet, az elsőt az életemben. Gyönyörködtem a bankókban és megcsörgettem az aprópénzt. Amint így gyönyörködtem, valaki mellém húzódott és belém karolt: — Nem lehet megugrani az áldomás elől, fiatalúr — nevetett rám hahotázva —, velünk jössz és megejtjük a segéddé avatást... Kovács Laci volt, az egyik fiatal segéd. Szóhoz sem tudtam jutni, máris húzott a többiekhez. Körülfogtak és már vittek is a legközelebbi kocsma felé. Hangosak voltak, jókedvűek. Veregették a vállam, és mindegyikkel pertut kellett innom. Nem szoktam az italt és hamar fejembe állt. Ettől mintha kicseréltek volna. Kurjongattam, hangoskodtam és dicsekedve mondtam mindenkinek, hogy szakember lettem, lakatossegéd. Csak akkor tértem magamhoz, amikor az ivóba lépett az öregsegéd, Balog Béni bácsi. Szigorú pillantása egészen elnémított: — Te meg mire nézed a napot? — ripakodott rám. — Jóanyád haza vár az első keresettel, ta meg... szépen van veled, fiam... A többiek is kapatosak voltak. Kinevették az öregsegédet, vén dajkának titulálták. — Annak idején magát is segéddé avatták... mért akarja elrontani a mulatságunkat... virradatra otthon lesz a segéd úr... Az öregsegéd megitta a pohár borát és hazament. Még az ajtóból rámnézett szigorú pillantásával. Megpróbáltam megemberelni magam és búcsút venni a cimboráktól, de nem engedtek. Eddig ők fizettek, ezután nekem kelletett megrakatni az asztalt borral, élelemmel. Amikor végre az utcára kerültem, néhány fillér csörgött csak a zsebemben a heti keresetemből. Forgott velem a világ, szédültem és tántorogva vágtam neki a sötét, kihalt utcáknak. — Es anyád hogy fogadott, amikor hazaértél ? — szólalt meg az asszony szorongó hangon, miközben az órára pillantott. — Istenem, már késik Andris. — Sosem tudta meg az igazat — mosolyodott el az ember. — A hajnal egy üres telken térített magamhoz... Az volt a szándékom, hogy világgá futok szégyenemben. Gyomrom émelygett s úgy éreztem, hogy minden por- cikám össze van törve. Véletlenül Balog Béni bácsi előtt torpantam meg. Az öregsegéd már fent volt, az utcát seperte. Amikor meglátott, elnyílt a szeme. — Tán haza sem megítél, te gyerek?! Szegény anyád várhatott rád az ünnepi ebéddel... Ez az apai hang megmarkolta a szívemet. — Hogy mehetek anyám elé, amikor elszórtam a pénzem? — nyögtem ki a bánatomat. — Elherdáltam az első keresetemet. Az öregsegéd sajnálkozva csóválta a fejét és azt kérdezte, hogy mennyi volt az a pénz, amit elmulattam a lelketlen cimborákkal. Könnyezve mondtam meg. — Én haza akartam menni de... — kezdtem volna a mosakodást, de Béni bácsi leintett. — Tudok mindent, fiam... gyenge voltál... Előkotorta a bukszáját és rámszólt, hogy tartsam a markom, mert beleszámolja az elmulatott keresetem. Megkövültén néztem, amint számlálja a koronákat. Amikor befejezte, vállamra tette a kezét és mélyen a szemembe nézett. — Többé ilyet ne tégy, fiam — mondta rekedtes hangon. — Most pedig lódulj haza... Majd a zsebpénzedből letőrleszted nekem, amivel most kisegítettelek. Szólni sem tudtam, mert a sírás markolászta a torkom, csak nyög- dicséltem esetlenül. — Ne hálálkodj — kiáltott rám —, büntetésed az lesz, hogy addig nem lesz szórakozás, míg ezt az összeget vissza nem fizetted! Bántam is én a büntetést. Százszor többet is vállaltam volna, hogy anyámnak ne okozzak bánatot. Meg akartam csókolni az öregember kezét, de rám emelte a seprűjét és azt mondta, hogy szedjem a lábam, rohanjak hazafelé és tegyem jóvá, amit vétettem. — El ne felejts valami édességet venni az anyádnak! — kiáltott utánam megenyhült hangon. — Ilyen ünnepélyes alkalomkor így szokás, fiam ... Lódultam hazafelé s csak a piactérnél torpantam meg. A kofák már cihelődtek, kezdték kipakolni az árujukat. Vettem valami édességet, aztán rohantam tovább. Halkan nyitottam be a kaput, nehogy zajt üssek. Meg sem mozdult semmi az udvaron. A kis ház felől is mély, hajnali csönd ásított felém. Vadul dobogó szívvel nyitottam be a házba. Anyám a terített asztalnál ült s mélyen aludt. Fáradt, kidolgozott keze két oldalt lecsüngött. Meghatódva hajoltam föléje és úgy szólít- gattam: — Anyám, anyám... megjöttem ... i S zegény anyám ijedten kapta fel fejét és restelkedve mentegetőzött: — Ne haragudj, fiam, nagyon fáradt voltam és kicsit elszunyókáltam. Most aztán elhült a jó ünnepi étel... megmelegítem neked rögtön... Csak akkor borult el a tekintete, amikor észrevette, hogy közben megvirradt. — Istenem, már reggel van — nézett rám csodálkozva —, biztosan sok munkátok volt és óráztatok. En meg itt szunyókáltam, nemhogy vacsorát vittem volna neked, fiam ... Az édességet az ölébe raktam és rettenetesen éreztem magam. Legszívesebben világgá futottam volna. Anyám megmelegitette az ételt, sürgölődött körülöttem. Nézte a borítékot, amelyben a pénzt hoztam, közben egyre biztatott, hogy egyek, mert megér- demlem. Jó és rendes fiú vagyok, lám, szépen meghoztam az első keresetemet. A falat alig akart lemenni a torkomon. Nem szoktam az italt. Másnapos állapotom nemigen kívánta az ételt. De ha tudtam volna enni, elszorult torkom akkor sem engedelmeskedett volna. Az ember elhallgatott. Befejezte az elbeszélést és mély csönd ereszkedett a konyhára. Az asz- szony felsóhajtott: — Ilyen az anyák sorsa... Andris már egy órahosszat késik ... Az ember meleg tekintettel nézett az asszonyára, aztán csöndes szóval biztatta a tálalásra. — Mire kicsit hűl a leves, itt lesz a fiad... Andris más gyerek. mint én voltam. Más életben nőtt fel, bátrabb, határozottabb ... ; I Az asszony tálalt, közben az előszoba felé hallgatózott. Nem kapkodott, lassan, nyugodtan tette a dolgát. Mire végzett a tálalással, felberregett az előszoba csengője. Az asszony arcát ragyogás öntötte el. Még egy pillantást vetett a megterített asztalra, aztán elindult ajtót nyitni. — Andris jön — nézett az emberére felcsillanó szemmel i—, a segéd úr... Pár pillanat múlva felcsendült a jól ismert kamasz hang és elűzte az árnyakat a lakásból. — Halihó, itt vagyok! Mind a két keze tele volt csomagokkal. Felöltője zsebéből üveg kandikált ki. — Egy kis nyakblajat hoztam, öregúr — kiáltott fel vidáman —, badacsonyi kéknyelűt... Az anyja ragyogó arccal sürgölődött körülötte. Segítette lerakni az ajándékokat. A fiú, miután megszabadult a csomagjaitól, megölelte anyját, apját és vidáman mesélt élményeiről. — Aranyos emberek a szaktársaim, elvittek egy borozóba, hogy segéddé üssenek... Jópofák mind, öleltek, csókoltak és ittak az egészségemre. — És te? — komolyodott el az ember tekintete. — Nem ittál velük? — Már hogyne ittam volna — nevetett fel a fiú vidáman —, megittam három pohár bort. Telerakattam az asztalukat, hogy igyanak az egészségemre, de nekem jelenésem 'van itthon az ünnepi ebéden, aztán elköszöntem tőlük. — Nem sértődtek meg? A vasasok kemény emberek! — Kedves emberek ezek, megértők. Tudták, hogy vár az ünnepi ebéd, az anyám, az apám, hát nem marasztaltak ..: Az asszony megsimogatta fia kezét. — Már úgy vártunk. Aggódtunk érted. Az ember mosolyogva kocog- tatta meg a tányérját. — Kezdődik az ünnep ... S zép piros almák mosolyogva ragyogták vissza a kis család csöndes boldogságát. ___9 TÁBORI ISTVÁN:
