Amerikai Magyar Szó, 1975. július-december (29. évfolyam, 27-49. szám)
1975-11-20 / 45. szám
Thursday, Nov. 20. 1975. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Bóbiskolva ult az öregasszony a karosszekben. Amikor öléből a könyv a főidre esett, akkor riadt fel. A félhomályban odabotorkált az éjjeliszekrényhez, ahol az óra állt. Fel négy. Ez a tél atka, ez a korai sötétség. Villanyt pedig meg nem akart gyújtani. A múlt hónapban is nagyon sok volt a villany- számla: Ötvennégy forint. Kinyitotta a felső ablakot, már megint nagyon meleg volt. Ezt a nyavalyás távfűtést is most kellett beszerelni! Ez is százharminc havonta. Az ezerkétszáz nyugdíjból mindenre nem telik. Mar egy hete, hogy a férjé nincs itthon. Szúrt a szive, orvoshoz ment, azonnal kórházba utaltak. Lehet, hogy ki sem jön többé. O nem kísérte el. Mindig irtózott a korházszagtól. Fiatalabb korukban sokat beszeltek arról, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor valamelyikük egyedül marad. De akkor még viccesen fogtak fel: “Papa, én nem halhatok meg előbb, mert azt meg a halálomban sem élném túl, ha újra megnősülnél...” “Te pedig nagyon jól el tudod képzelni magad, mint vigözvegy!” “Tudod, mit, papa!? Haljunk meg együtt!” Ezen akkoriban jókat nevettek. De most már igazaban is szembe kell nezni a ténnyel, hogy valamelyikük... A gyerekeik sem állnak mellettük, hogy átsegítsek okét a nehezen. Az egyik lányuk vidéken, jómódban el. Evek óta féléjük sem néz. A másik, a fiatalabb, korán özvegyen maradt két gyerekkel, o szokta olykor meglátogatni őket. Amióta egyedül van, nem is igen vásárolt. Ami itthon van, azt éli fel. Bab, krumpli, tészta. Ma látogatási nap van, mehet a kórházba. Az öreg mindig kitalál valamit. Hogy végyen neki pizsamát. Miből? Azt az egyet szépen megfoltozta, ne kelljen szegyenkeznie. Most másikat is akar. Ilyen egy venember! Lehet, hogy ki sem jön többe! Arról is beszel, hogy majd az orvosnak kellene adni valamit. Nem arról van szó, o szívesen adna, de mi van ha... Akkor hiányozni fog a temetesi pénzből. Sok koplalás aran evekig kuporgatta össze azt a háromezer forintot, amit a szekrény melyen őriz, ha egyszer majd szükség lesz rá. A lánya persze ezt nem érti. “El lesznek temetve, anya, koporsóra ne sporoljon.” Az öreg mara varja a pizsamát. A lanya is mondta, kerjen a kórházban, ott is adnak. De hajthatatlan az öreg: “Itt mindenkinek sajat pizsamája van!” Ilyen önfejű volt mindig. Kicsoszogott a konyhába. Felkattintotta a villanyt. arra a rövid időre, amig keres maganak ennivalót. Hideget kellene enni, ne fogyjon a gaz. Szaraz kalácsot talalt a kredencben, azt aprította egy bögre tejbe. Visszament a szobába, az ablak mellé ült,' megse vaktaba kanalazzon. Nezte az utca forgalmatr autók suhantak cl a ház előtt, behallatszott a szemközti térről a gyerekek ricsaja. Soha nem tud.ta megszokni a lármát, a zajt. Néha panaszkodott a férjének erről. Ha csak a liftajtőt erősebben becsaptak, összerezzent. Az öreg ilyenkor nyomban ramordult. Nem is mordult, inkább keserűen mondtá: “Te akartai Pestre jönni! Te nem akartai parasztasszony maradni. A pénzünk is több volna. Meglehetne az asztalosmühelyü'nk. Es a csend, ami után áhítozol. Hiaba ámítod magad, sose tudtál beilleszkedni ebbe a korengetegbe.” “Papoka, csitt!” — feleli o ilyenkor ingerülten. Hiszen tudja nagyon jól, hogy az ó nagyravágyása miatt hagyták ott a falut, a műhelyt negyven évvel ezelőtt, mert ó mindenáron városi asszony akart lenni. Az öreg pedig ragaszkodott a földhöz, a szülőföldhöz, a megszokotthoz. O viszont összepakolta lányait és felutazott Pestre. Mit tehetett a férje? Felszámolt mindent és utánuk jött. így a pesti élethez a kezdő tőkéjük meg is lett volna, de nemsokára kitört a háború, s ami pénzük volt, mindet föleitek. Aztán soha többé nem tudtak összeszedni magukat. O soha nem volt hajlandó dolgozni. Most mar ugyan banja. Legalább neki is lenne nyugdija. Isten ne adja, az öreggel történik valami, hogyan fog o megélni az özvegyi nyugdijából? Most már, hetvenen felül, nem tud elhelyezkedni. Erőteljes kopogás riasztotta fel gondolataiból. A lanya jött. Mindjárt öt óra. Öltözködni kezdett. A tükörből figyelte a lányát. “Alig vagyok őszebb, mint o.” A szekrényből parfümöt vett elő. A füle mögött jól bedörzsölte. “Hilda mindig sajnálta ilyesmire a pénzt.” — Viszünk valamit apanak? — kérdezte fakó hangon a lánya. Az öregasszony már a kendőjét kötötte fel. Utolso műveletként pirositót is rakott az arcára. Mikor elkészült, akkor válaszolt csak. — Nem kell annak semmi. A kórházban mindene megvan. Már a kapuban voltak, amikor megkérdezte: — Taxival megyünk? A lanya ingerülten válaszolt: — Nem tudok, anya fizetni, nincsen penzem. Az öregasszony visszament a lakasba. A konyhakrcdencből, egy pohárból kivett húsz forintot, kis najlonzacskóba tette és a zsebébe csúsztatta. Az István kórházig huszonöt forint volt a taxi. — Toldd meg öt forinttal, lanyom. A belgyógyászat a kaputól a negyedik epület volt, emelkedőn kellett felmenni. Az öregasszony a lányába kapaszkodott. “így megyünk majd a temetésen is, a halottas kocsi után” — gondolta. Meg jó, hogy a sajat nevére Íratta a lakast. Mert hiaba mondjak, hogy az Özvegy haszonélvező, nem bízik ebben. Jobb ez igy. Egyszer mar földönfutókká lettek a lányuk miatt. Amikor Hilda özvegy maradt, száműzte őket a lakásból. Arra hivatkozott, a két gyereket kell eltartania, az öregek gondját nem tudja felvállalni. Es különben is: jobb, ha mindenki a saját eletet éli. Tudtak ezt az öreggel, hogy erről van szó, hiszen Hilda eleg hamar kimondta, “...az élet megy tovább, és a gyerekeknek apa kell!” Gonosz mosollyal a lányára sanditott: “Hiaba a nagy erófeszités, mégis pártában maradtál, fiam!” Nem akart hinni a szemének, az öregember a folyosón várta őket. A meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. — Megfázol, papa! — mondta, mikor végre magához tért. — Csókolom, papóka — üdvözölte a lanya. Az öregember gyengéden megcsokoltamindkettö- juket. Bementek a kórterembe. Az öreg lefeküdt. A lanya az ágy szélére ült, felesége pedig mereven az agy lábánál állt meg. — En jól vagyok, papa, nincs semmi baj otthon — mondta. — Örülök, kedves... — szólt az öreg és könnyes lett a szeme. A lanya félrefordult es sírva fakadt. — Tudjátok-e, hogy nincs semmi bajom? — nevetett az öreg. — Hogy-hogy nincs? — kérdezte az öregasszony szigorúan. — Akkor nem lennél itt. — Hidd el, anyukám, nincs. Minden vizsgálat eredménye negativ... Holnap gyomorröntgenre megyek. Gipszet iszom, kedves, tudod-e — mondta az öreg és jóízűen nevetett. — Ha az is negativ, egy-két nap múlva mehetek haza! — Csitt! — óobantott mérgesen az öregasszony. — Maradj csak nyugodtan. Folyton nyugtalankodsz. Jó dolgod van itt... Mi pedig itt vagyunk minden látogatáson. Szélesre tárult a kórterem ajtaja. A vacsorát hoztak. Az öregasszony a tányérra nezett. Vajas zsömle, sonka, egy pohár tej. Az éjjeliszekrényen egy .szelet torta. Az ebédből maradhatott meg. Úgy nézte az ennivalót, látszott rajta, ebben a pillanatban sajnalja, hogy nem ő a beteg. — Nincs fogad, papa. Hogyan eszed meg a felvágottat? — Vidd haza, majd megeszed — mondta az Öreg kedvesen. — Biztos, hogy neked nem kell? — kérdezte az asszony, de már csomagolta is szalvétába. — Tudod, mennyit híztam, mióta itt vagyok? Húsz dekát. Olyan erősnek e'rzem magam, talán még gyalulni is bírnék! Az Öregasszony kifejezéstelen arccal hallgatta férjet. Tekintete a paplanon két vézna, inas karra tapadt. Majd a la'nyára pillantott. Az szedelózködni kezdett. — Mi mar megyünk... Az öreg kikisérte őket. A lány az apjához bujt. — Vigyázzon magára, papóka! — szólt könnyes szemmel. — Az unokáim jól vannak? — Jól, persze. Ha apa kijön a kórházból, majd eljön hozzánk. A gyerekek is örülni fognak. Az öreg a lépcső tetejéről integetett, amig látogatói el nem tűntek a kija’raton. A folyosón leült egy padra. Rágyújtott. Meg több, mint egy ora van a látogatás végéig. Nem akart még bemenni a kórterembe. Hét után jön majd a nővérke, hogy “köszönjük a látogatást.” Veszekedni kell, hogy a látogatók elmenjenek. Ot meg magára hagyjak. Mint mindig. A foorvos mondta, hogy az egész kórteremben ó a legegészségesebb. Az o betegsége a nyolcvanhet ev. Kiment a fürdőszobába. Kimosta a pizsamáját. Reggelig talán megszárad a fűtőtesten. Majd a köntösében alszik. A nővér még lampaoltás előtt bejött hozzá. Egy üveg meggykompótot hozott. — Egye meg, Miklós bácsi, jobb, mint a cigaretta. A magokat meg kicsuzlizza az ablakon — mondta és nevetve kacsintott az öregre. Végre sötét van. Párnájába fúrta fejét, sirt. Sokáig. Amig el nem aludt. Álmában régi otthonában, a kis kertes falusi hazban diófából gyönyörű bútorokat faragott. Két kislány a hulladékból babahazat épített. Felesége baboskendőben etette a csirkékét. ■* BORSANYI VERA: „Papóka, csitt!” 9
