Amerikai Magyar Szó, 1975. július-december (29. évfolyam, 27-49. szám)

1975-09-25 / 37. szám

Thursday, Sept. 25. 1975.

AMERIKAI MAGYAR SZO

ILLÉS SÁNDOR:

A % öregember éjszakája

Kerekes András nap felé fordult arccal ült a pádon egesz délután. Szemet behunyta, fejet hatra- hajtotta es elvezte a napsugarakat. Ez mar nem az a forro, nyári nap, szeptember van, ilyenkor rendszerint a nyugdíjasokat utalják be az üdülőkbe. O ugyan még nem nyugdíjas, de mehetne már két esztendeje. De a vallalat igazgatója, ahol o gep- kocsivezeto, kétszer is behivatta. “Remélem, Kerekes elvtars, meg nem hagy el bennünket. Nagy szükségünk van ilyen megbízható emberekre. Magara mindig lehet számítani!”

Igen, még marad, nehány esztendeig meg elvezeti a kis teherkocsit, s néha, ha szükség van ra, a vezer kocsiját is. Hatvankét esztendős, de nem érzi még a fáradtságot. Azért ez a kethetes beutalás jól jött most. Kissé mintha idegesebb lenne mostanában.

— Szót se akarok hallani, csomagolunk es megyünk! — mondta a felesege, amikor szóba hozta, hogy tálán megsem kellene elfogadni a beutalót.

— A szeptember mar hideg ám a viz mellett! — próbált ellenszegülni, kibújni. De nem volt kibúvó.

— Legfeljebb nem mész a vízbe, András. Mert kell neked lubickolni a Balatonban? Nagyokat alszol, jókat sétálsz es pihensz.

Hát igy érkeztek ók három napja az Ezustpartra, Szépiákra, az uj, tízemeletes SZOT-udülobe, amelynek hatodik emeleten kaptak szép szobát, a Balatonra nézőt. Eleinte ott üldögélt Kerekes András a teraszon, hunyorogva nézte a túlsó partot. Ha tiszta a túlsó partiakkor elromlik az idő. Ez a jo, ez a kék para, a fátyolos messzeség, s a tiszta, tündöklőén kék égboltozat, amelyen egy felhő se látszott.

Kerekes lehozta a takaróját, s ide ült a padra délutánonként. Felesege, akit mar a fél üdülő ismert az első nap, a mosolygós Ida néni ilyenkor bemegy mindig a faluba, bekukkant az ABC-be, vagy besétál Siófokra, mert szereti a s'etat. Fürge járású, őszülő asszony, nagy csontkeretes szemüveg ül az orrán. Homloka magas, ékszert nem hord, egyszerűen öltözik, szövőnő volt, tavaly ment nyugdíjba. Most az a munkája es legnagyobb elfoglaltsaga, hogy a férjét istápolja. “András, nem fázok meg?” “Vegyel salat!” Vagy: “Ne idd azt a hideg sört, mert megárt! Köhögsz majd tóle!” Bizony egy kissé nyomasztó, de nélküle mit érne az élete Kerekes Andrásnak? Megszokta mar, hogy törődnek vele: amióta egyetlen lányuk kiröppent a családi fészekből — Miskolcra ment férjhez —, azóta Idus csak vele törődik. “Jaj, ne sózd mar meg azt a levest, András, tudod jól, hogy a so árt az egészségnek. Attól leszel reumás!”

U1 a napon, sűtteti magat, bizsergeti a napfény, ölelgeti, simogatja, elaltatja. Messziről vonat füttye rian, aztan felberreg távol egy motorcsónak. Jövőre mar azok is eltűnnek a torol, nem hagynak maguk után bűzt es olajat. Kitiltják ókét.

A parton horgászok ültek sorban, szótlanul, mozdulatlanul. 0 sosem horgászott, gyermekkorában se, pedig a Tisza mellett nőtt fel, szentesi. Napszámosok voltak a szülei, o nem ért ra horgászni, munka után járt folyton, hogy segítse a csaladot. Két testvere tanult, az egyik mérnök, a másik katonatiszt, obelóle sofőr lett, de nem banta meg. Nincs csodálatosabb dolog a motornál, amikor zümmögve száguld az országúton. Fék, kuplung, a keze automatikusan kapcsol, gaz, egy kis mozdulat a kormány ke re ken, s rohan csak rohan el mellette az országutat szegélyező fák sora kuszáit üstökkel. Bejárta az egész országot, megismerte a haza minden szépségét. Meg egy-két év, s akkor búcsút mond majd a volánnak. Van egy kis megtakarított pénzük, talán vásárol egy Trabantot, elég lesz az kettőjüknek. Ha meggondoljak magukat, csak felszedelóz- kodnek és elindulnak Miskolcra. Vagy meglátogatják a tiszt testvérét, Zolit Szegeden. Leutaznak Pistához Dunaújvárosba. De ezt az egy-két evet meg ledolgozza. Hogy több legyen a nyugdija. Meg azért is, mert nem érez fáradtságot. És szükség is van rá, szeretik.

Felrezzent. Nem is tudja, mi ébresztette fel. Fecskék köröztek a viz fölött. Megnézte, hány óra van. Ot fele járt az idő. Elmegy Ida elé, s együtt járnak majd egy nagyot a tó partján. Ida séta közben mindig erősen belekarol, s úgy lépked mellette.

Levitte a portara a plédét, aztan megindult a falu fele vezető utón. A sarkon találkozott a feleségével.

— Nem iszunk meg egy kávét? Vagy sült halat szeretnél?

— Sült halat? — állt meg András. — Nem is rossz gondolat. Tudod, mikor ettünk sült halat utoljára?

— Tudom hat. Két eve Badacsonyban, amikor a vallalat kirándulást rendezett. Emlékszel, Nagy Pista hogy berúgott? Énekelt egesz utón. Azt, hogy: “Most van a nap lemenőben...”

Jo izu volt a sült hal, húsa feher forgácsként vált le a szálkáról. Utana jólesett a sör a Zöldfa teraszán.

— Nézd csak, mar búcsúznak a fecskék! — mutatott Ida a sürgonydroton üldögélő madarakra. — Delre szállnak. Jo nekik.

Kerekes András szajaban hirtelen megkeseredett a sör. Meg se itta, csendesen visszatette a poharat az asztalra.

— Mi az? Nem Ízlik?

— Most nem kívánom — mondta csendesen és nem szólt az üdülőig. Arca töprengő volt, néha elvetette a lépest is Ida mellett.

A vacsorát sem ette meg. Ida fürkészve nézett ra.

— Neked valami bajod van. Ne is tagadd.

— Ugyan mar, mi bajom volna? Kutya bajom. Csak tudod, néha úgy ram jön.

— Mi jön rád?

n — Hát, hogy is mondjam? Az, hogy Öregszem. Ősz van... Hangulat ez csak.

A felesege nem kérdezősködött. O is elcsendesedett, de azért lopva néha a ferjere tekintett, szűrős szemmel figyelve minden mozdulatát.

András nem mondta meg, hogy mi bantja. Gyerekes dolog ez, nem is érdemes szovátenni. Azon tűnődött, bezarta-e a raktár felső ablakat. Az mindig ki volt nyitva egy résnyit, a szellőzés miatt. Mielőtt eljött szabadságra, a kis teherkocsin árut szállított, s egy rúddal becsukta az ablakot. Ösztönösen cselekedett. Ez jutott most eszebe. Vagy csak be akarta csukni?

Tízszer, húszszor is lejátszotta magaban azt az utolso napot. Hattal a falnak támaszkodva állt, amig leraktak kocsijáról az árut, aztan bement még alairatni a fuvarlevelet, majd visszajött a kocsiért.

Akkor történt. A hosszú rúd oda volt döntve a falnak, a sarokban. Vagy mégse csukta be az ablakot?

Nyugtalanul forgolódott az ágyán. Egyszer fel is könyokplt, hogy elmondja, mi nyomja a lelkiismeretet. Akkor tálán könnyebb lesz. De a felesege, amint megmozdult es rakapta a tekintetet, nyomban azt kerdezte: “Akarsz valamit? Mit hozzak?” Azt mondta: “Semmit” e's a fal felé fordult. Színlelte az alvást. Meg horkolt is, hogy Ida megnyugodjék.

Hogyan is mondhatná el, mi bántja? Kinevetné az asszony. “Ilyen hülyeségeken jár az eszed?

Örülj, hogy eljöhettünk pihenni. Ne törődj semmivel. Ha becsuktad, hat becsuktad. Majd kinyitja valaki!”

Nem, nem mondhatja el. Csak gyötrődik, gyötrődik, ragja, emészti magát. Másnap se étvágya, se nyugvása, jár le s fel, bemegy a faluba, közben egyre nézi, mint gyülekeznek a fecskék a drótokon. Készülődnék delre. Itt az ősz. Es o nem tudja, hogy becsukta-e a raktar ablakát.

Haza kellene menni. De nem mer szólni. No, még csak az kellene, hogy ilyen szamárságért költségbe verjek magukat. Bolondság ez, tudja ő maga is, de azért csak nem tud megnyugodni. Délután, az Interpress portáján megtudta, hogy a szálló auto/- busza vendégeket visz a Ferihegyre. Nemeteket. Reggelre már vissza is ter Bela, a sofőr. Ismeri Bélát. Meg is talalja az Orion alatti presszóban. Ott ücsörög mindig szabad idejeben es kávézik.

Néhány szóval megértik egymást.- Béla bólint, nem banja, jöhet. De ne szóljon senkinek. Nem, dehogy szol o. Meg az kellene. A felesegenek se. Úgy tesz, mint aki nagyon álmos, korán lefekszik. Ida meggyujtja az olvasólámpát, de csakhamar elnyomja az álom. Koranfekvo ó is. András var egy ideig, aztan kibújik a takaró alól, gyorsan felöltözik es kisurran a szobából.

Béla mar varja, az utasok mind a buszban ülnek.

— Azt hittem, meggondolod magad. Nem vette eszre?

— Alszik az, mint a bunda. — Akkor indulunk.

Útközben bóbiskolt. Amikor a lőrinci elágazáshoz érték, éjjel tizenegy óra volt éppen. Ott András kiszállt. Innen negyedórányira van a vállalat raktára. Oda-vissza nem több négy kilométernél az ut. Béla pontosan egy orakor jön vissza, itt felveszi majd. Ezt mar előbb megbeszéltek.

Alig van forgalom, a villamos azonban még jár. Lámpák gyönge fényé csordogál sárgán az útra. Árnya megnyúlik, majd ismét elfogy, ahogy siet. Mar azt is kigondolta, hogy mit mond Józsi bácsinak, az éjjeliőrnek.

— Csak nem történt valami, András? — nezett ra az öreg meglepetten.

— Nem, nem. Tudja, Józsi bácsi, a múltkor voltam itt. Négy napja eppen. Emlékszik?

— Mar hogyne emlékeznek.

— No, babráltam a gyűrűmmel, leesett. Eszre se vettem, csak már amint elmentem. Lehet, hogy nem is itt esett le az ujjamról. A feleselem nagy patáliat csapott.

— No, no! — fenyegette meg Józsi bácsi.

— Ugyan mar, — hajtotta le a fejet szégyenkezest miméivé. — Nem vagyok en olyan. Szeretem az asszonyt.

— He-he-he! — nevetett az öreg es pipara gyújtott. — No, gyujjel, nézd man meg, hátha megtalálod azt a gyűrűt.

András besietett az öreg után, s nyomban az ablakra tekintett. Nem tevedett. Becsukta. Valóban. Aztán a fészkét kereste. Ott ült a fészekben, a gerenda alatt a két fecskefioka. Amióta ó elment, nem szalhattak ki, csukva volt az ablak. Anyjuk se jöhetett be hozzájuk, jó, hogy éhen nem vesztek. Szegény kis madarak. Fogta a lécet es kinyitotta az ablakot. Aztan leguggolt, mintha a gyűrűt keresne. Meg is lelte, hiszen a zsebeben volt. Felmutatta.

— De Szerencsed van. El is gurulhatott volna!

— Hat igen. Szerencsem van. No, megyek is, mert csak ezert jöttem.

Könnyedén lépkedett, szinte futott visszafele, es arra gondolt közben, hogy holnap, mire megvirrad, visszatér majd a fiókák anyja, s kiviszi kicsinyeit a nyitott ablakon. Mert elszállnak a fecskék mind, s ez a kettő is elrepül a többiekkel.

— 9