Amerikai Magyar Szó, 1975. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-02 / 1. szám
Thursday, Jan. 2. 1975. AMERIKAI MAGYAR SZÓ SZABÓ PÁL: Zángóznak Ezen íráshoz csak annyit, hogy immár majdnem negyven esztendeje íródott. 1957-ben Bihar- ugra szocmgráfiáját dolgoztam fel, természetes, hogy benne a zángózásról is szó esett. Ekkor tudtam meg Szabó Páltól a szokás történetét, amit még 1977-ben nem keresett. Mely szerint Ugra földesura valamikor egy francia kóborlovag volt, ő hozta be ezt a dél-francia népszokást Magyar- országra, vagyis Ugrára, hiszen sehol az országban még hasonlóról sem tudnak a néprajzosok. B. A. Nagyon regi es nagyon szép falusi szokás ez. Hogy mikor kezdődött, hogy itt születette vagy más vidékről jött divatba, senki se tudja. Most itt van ez az uj hazaspar, a férj Dani, a feleseg meg Julcsa. Mikor összekerültek, nagyon, nagyon szerettek egymást, mig a minap aztan alaposan osszeteptek a babruhat. Magyarul mondva: az asszony otthagyta az embert. Ami végső magyarázatban azt jelenti, hogy összeveszett az asszony az uraval es hazament az édesanyjához. Ezt a tényt, ezt az osszeveszést, számtalan módón lehetne meg kifejezni, egyszer kerülgetve, máskor meg inkább szimbolikusan: de akárhogy mondjuk is, annyi tény, hogy nagyon is emberi dolgok ezek. Majd kihende-bundáljak magukat. Majd meg- bekűlnek. Egyébként is azt tartja a közmondás, hogy hét tel, hét nyár választja meg, hogy ferj- feleseg csakugyan szereti-e egymást? Viszont a másik közmondás meg azt mondja, hogy próbálja csak valaki levágni az orrát, nem ragad az többet oda. Na, de hat mi gyerünk csak vissza Julcsahoz meg Danihoz. Egy nap: a bosszú, a mereg napja. Julcsa kullo- felezve hanytorgatja magat a házban, az anyja minduntalan azt mondja neki: — Ne forditgasd enfelem a hatadat, mert úgy rasozok, hogy megemlegeted... Mire Julcsa emigy duplázik vissza: — Hiaba izei engem, édesanyám, mert úgyse megyek vissza. Azért se megyek vissza. Ott gebed- jen meg Dani, ahun van... — es puff. ügy tett odabb egy fazekat a sporon, hogy körül levált a feneke. Világos, hogy ezen a napon anya es lanya az eltört fazékkal volt elfoglalva. Másnap reggel mar ott könyököl a fiatalasszony az ablakban, sokáig. Mikor elfordul, az anyja tésztát nyújt az asztalon, es azt szeretne neki mondani, hogy: nem is olyan rossz ember ez a Dani. De nem mondja. Semmit se mond. Csak leül a padkára, tenyerébe temeti az arcat, es simi kezd. Ezt sirja: — Édesanyám. Lám, hogy en milyen szerencsetlen vagyok... Az anyja úgy forgatja meg a nyujtófat, mintha csakugyan szeretne rásózni a lanya hatara, de még se teszi meg. Minek? Majd csak elmegy magatol is a bolondja. Mert harmadik napon, este, egyszer csak váratlanul beállít Julcsa Danihoz. — jó estet, Dani — azt mondja, es mintha csak a szomszédban lett volt, belekalamol a sporba, ahol, .. »» mig oda volt, nagyon összegyűlt a hamu. Daninak szinte langra gyűlt a szive az oromtol, a gyönyörűségtől, de azért ott ül az asztal mellett, szótlanul, csak a lámpát csavarja feljebb. Tan azért, hogy jobban lassa immár három napig nem látott asszonvat. De nem szol, dehogy szol. Olyan aztan nincs... — Hozzál mar be egy kis fát, Dani. Forraljuk fel azt a kis izet. Azt a kis lebbencset... Néz az urara, a bútorokra, a lámpára, ügyefo- gyottan csöngeti le a kezet. — Mek lebbencset? Hát azt hiszed, hogy mig T t H ir f 1 te odacsavarogtal, hat levegőből eltem en? Hogy majd koplalok én, he? Majd bolond vagyok... — mordul az ember, Dani. De azért feláll, es fat hoz be az eresz alól. — Hat akkor... egy kis rántottat... — teszen, vészén, de egymáshoz nem szolnak, csak akkor, es pontosan akkor néznék egymásra, egymás után, mikor a másik eppen hattal van erre. Mindazonáltal, mikor a rántottá az asztalra kerül, mindketten egy villa után nyúlnak, és ezen aztan Összenevetnek. Semmi fogadkozás, semmi kimagyarázkodas, mert hiszen örök igazság marad az a mondás, hogy hét tel, bet nyár... most tel van, es a szivüket egyszerre dobbantja össze a szoba melege. Na hiszen, nem is lenne itt tovább semmi baj, idebent. De kunt óvatosan, alattomosan ropog a hó, előbb csak messze, az utcán, aztán közelebb, az ablak alatt, aztan bent is, az udvaron... Gyanús alakok olalkodnak az utcán, a sikátorban. Hónuk alatt valami gonosz, ijesztő szerszámot szorongatnak, ki egyet, ki mast. — Dani... itt valaki jár az ablak alatt — rémüldözik az asszonyka, es a villa megáll a levegőben. Félúton. — Dehogy jár. Ki jama? Egyél csak — csillapítja Dani az asszonyát, de o is tudja mar, hogy ezt a második házasságot nem ússzak meg szárazon. Észrevette a falu, hogy visszajött az asszony, hogy a fene is ette vona meg. — Dani, en meghalok, ha megzangoznak — sikolt rémültén az asszony, nem tudja lenyelni a rántottat, es az arca olyan fakó, mint a halai. — Meghalsz? Dehogy halsz. Haszen engem is zangoznak. Megse halok. De úgy kell neked, mert minek is tekeregsz? — Erre, he! Ide, he! Osztan amikor en bevegez- tem a mondanivalómat, nyomban rázendíteni! — rendelkezett odakint az utcán egy hang, az ablak alatt, de ekkor mar, mint farkascsorda, úgy vettek korül a nepek a házat. Voltak ott egészen fiatal sihederek, aztan legenyek, meglett emberek, meg öregek is olalkodtak odabb, a harmadik ház ellen. Most közelebb sűrűsödtek az ablakhoz, de csak biztonságos távolságra, mert megesik, hogy hirtelen kinyílik az ablak, es nem kívánatos vizek, folyadékok zúdulnak a hivatlan vendegek nyakaba. Csönd. Kuncogó, kirobbanni kivano várakozás. Most, aki az előbb rendelkezett, feláll egy kőgarmada tetejere, laba alatt gyilkos zajjal omlik szét a kavics, de azért megkezdi mondókájat hangosan, hogy bclezendul az estéli falu. — En most pap vagyok es papolom nektek, Julcsa meg Dani, hogy megint eljöttünk csigacsi- nalni. Aztan megkérdezzük, hogy készén van-e már a csiga? En mostan papolom, papolom, zsíros kenyeremet hajigálom, hun vótal te tegnap meg tegnapelőtt, te Julcsa? — Hátrafordul, es azt mondja: — Na most, racserditeni! Hirtelen egy ostor pattant, egy harang kondult, tepsik zörögtek, mozsarakkal kolompoltak,ekevasat döngettek, olyan lármát csaptak, mint a pokol. Ez tartott jo ot percig, akkor a “pap” emigyen rendelkezett: — Most te mondjad, kántor! Hun a kantor? Egy ember maszik fel a kogarmada tetejere, tele tudóból ordítja: — Árokparton bodzakocsi, Dani, Julcsa, bolond csacsi! — Zendits ra! Zsivaj, larma, kacagas, ektelen csörömpölés, kon- gatas. — Mondjad, kantor! — Erdoháton tekeredett gúzs, Dani, Julcsa, mert vagy olyan bus? Újra larma, újra csörömpölés. Mintha a pokol szabadult volna ra a falura. Világos, hogy ezek a papolasok, ezek a kiáltozások csak eleintén ilyen simák, ilyen szerények, a harmadik, negyedik papolás mar igen furcsa dolgokat emleget, amelytől a bent levőknek, újra megbékélt férjnek, feleségnek, eg fele all a haja. Hirtelen elfujjak a lámpát, összebújnak a kemence mellett, az asszony sir, a félj biztatolag simogatja az asszony hajat. Kunt szédületes tombolassal fajul a larma, a “pap” egyre dirigál, a “kantor” egyre rekedtebben ordit, bizony, nem eppen epiiletes dolgokat. Szava és ösztöne válogatja. A fergeteges ricsajban a pap valahogy csendet teremt, aztan bejelenti, hogy holnap estere pedig lesz a csigataposó, holnapután este pedig, mint ahogyan illik, a lakodalom. Azt mondja: — Zendits ra! Rázendítik, bezzeg! Bent az asszony befogja a fület. Százszor, ezerszer is megfogadja, hogy urat többet itt nem hagyja. Utolso kolompolas, cserge- tes, aztan a nép vígan oszlik széjjel az utcákon és sikátorokon. Hogy holnap újra gyülekezzek az alkonyaiban. SIMON LAJOS: TÉL Ó, FÁK! A fák bújnának meleg domb mögé, most baltafénytől villámlik az ég, rimánkodnak, hogy boruljon az éj, mely lefogja a favágó kezét. Mert nékik is fáj mindegyik csapás, a döntött törzs még sebzett is belül, mint én, ha néha valami csalás szívemre zúdul embertelenül. Az ág lecsüng, ö tudja: tömi kell, ha ráugrik a január szele, lecsüng, mint holdról csurduló sugár, s mint baltás ember elfáradt keze. Csak a törzsbe vésett szívben él a nyár, mely átvilágít vasfogú télén, mert megnyugtató mindig, hogyha van: O. fák, legalább szivetek legyen! EGYFORMÁN Amikor fát vágni jártunk hóban a nagyerdőre, délben szalonnát sütöttünk, vagy olykor pecsenyét, egyforma emberek egyforma nyársat vágtunk, ___--------------- 9
