Amerikai Magyar Szó, 1975. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1975-02-06 / 6. szám

Thursday, Feb. 6. 1975.

AMERIKAI MAGYAR SZO--------------------------------------9

A (EHER NT

Az öregasszonyt úgy adták tovább a gyerekei, akar egy felbontatlan csomagot, amit fölösleges kibogozni, hiszen nincs benne semmi érték. Ócska ruhákat, kacatokat tartalmaz, es csak a helyet foglalja el. Végül Sárinál, a legkisebb lányánál húzódott meg.

— Na, meg csak ez hiányzott — dühöngött Lajos, a vo, nincs nekünk eppen eleg bajunk?! Van még neki ot gyereke rajtad kivul, miért pont a mi nyakunkba sózták?

— Hadd el már — csitította Sári -, hát valahol csak lennie kell. A házból meg a portából mi is eppen úgy megkaptuk a részünket, nem lökhetjük az utcara.

— Azt én sem mondom, de igazságtalanság, hogy csak mi bajlódjunk vele! Mindegyik tehetősebb nálunk! Miért nem vállalja a mérn'ókfia? Azért, mert villát epit Agardon, meg törődhetne az anyjával. Vagy Tibi,, a drágalatos agronómus bátyád? Meg ott lenne a legjobb helye. Mindig faluban élt, meg se tudja majd szokni a pesti eletet.

— Igaz — helyeselt Sári —, Tibiéknél csakugyan jo helye lenne, majd le kell velük levelezni.

— Levelezni?! Te nem vagy észnél! Nem is válaszolnának. Ezt az ügyet csak radikálisan lehet elintézni. Egyik vasárnap betesszük a kocsiba, és egyszerűen levisszük. Akkor aztan mar dumálhatnak. Senki sem kívánhatja, hogy örökké csak mi vesződjünk vele, es a többi ot gyereke meg időközben a markaba röhögjön.

Sariek két szoba összkomfortos lakasban laktak egy bérhaz második emeletén. Az öregasszonynak a konyhában szorítottak helyet, egy regi sezlonon.

— Majd télen bejön — mondta neki Sári —, addig jobb lesz kint, mert ide inkább besüt a nap reggelenként. Aztan a mama úgyis korán kelő, Lajost meg nem szabad zavarni a mocorgassal, mert altatóval alszik, és ha felebred, nehezen tud újra elaludni.

— Jo lesz nekem itt is, lanyom — bólogatott az öregasszony —, kis helyen is megferek én. Aztan a tél miatt se aggódjatok, melegít majd engem a dunna. Mert ilyen dunnát úgyse találni Pesten, ezt még nagyanyád hagyta ram. Úgy fut ez, mint a kemence, es ha magamra huzom, megpaskolom, erzem az otthon illatát.

• Imrust, Sáriek kamasz fiat nem izgatta különo- sebben, hogy egy fővel megszaporodtak. Csak néha úgy nézett a nagyanyjára, mint egy megkopott fonográf hengerre, amin valami agyonjátszott, ósdi melódia serceg. Egyik alkalommal meg is kerdezte, amolyan évődésnek szánva, amikor a konyhában belebotlott:

— Nem zavarja, hogy ilyen öreg, mutter?

Az öregasszony nem haragudott a kérdésért. Szelíden megcsóválta a fejet, es csöndesen azt mondta:

— Meg lehet ezt szokni, kisfiam...

— Aztán mégis, hogy gondolja? Meddig akar meg élni?

— Hat csak amig a jó Isten magahoz nem szólít...

— Akkor jó lesz, ha sürgősen beszel vele, mert a faterek be akarják dugni valami otthonba. De ne köpje be nekik, hogy szóltam, csak mar dög unalmas hallgatni erről a sódert. Apám ugyan Tibi

brátyóékhoz akarja paterolni vidékre, de anyám újabban az otthont látja célszerűbbnek. Szóval, ez az ábra, hát legjobb lesz, ha mégis inkább elköltözik az ősökhöz. Azok biztosan másképp fogadjak, mint ezek.

Az Öregasszony szeme megnedvesedett, es keresni kezdte a zsebkendőjét. Ahogy regen a cukorkát, ha a boltból hazakerült.

— Azért nem kell mindjárt mellre szívni — mondta a fiú. — Nekem személy szerint semmi bajom magával, nagymama. Sót, örülök, hogy végre megismerhettem, mert meg képről sem láthattam eddig. Dehát nekem itt kevés beleszólásom van a dolgokba.

Beleszantott vallig bondorodo szőke hajaba, majd visszament a magnójához. Felerősítette,'es egy ideig elmerülten hallgatta a legújabb felvett számot. Aztan újra kijött es felszeg mozdulattal egy sportszeletet rakott az Öregasszony ele.

— Latja, milyen gyagyas vagyok, majd elfelejtettem, hogy ezt meg reggel, maganak vettem,nagymama.

Az öregasszony igyekezett úgy élni, hogy minél kevesebb gondja legyen a fiataloknak. Elvégzett mindent maga kórul, és amikor délután megérkeztek a munkából, nem ment a szobába tévét nézni, csak üldögélt, múltba feledkezett gondolatokkal a sezlonon. Ezeket az orakat szerette a legjobban, amikor bent szolt a teve, es ő is kedvére “nézhette” a sajat tévéjét, ami kizárólag csak történelmi játékokat sugárzott. Ezekben a játékokban még egész kislány volt Sári, varkocsba sodort hajjal, rongybabával, és abban a rózsaszínű ruhában, amit még ó varrt neki. De sorra bukkantak elő ebben a folytatásos történetekben a többi gyerekei is. Amig élt az ura, nyolcán ülték körül az asztalt. Mi lesz vacsorára, édesanyám? — hallotta újra a kérdést. Mert valamelyik mindig megkérdezte, amikor játék közben beleszagolt a levegőbe, és megerezte a konyhából hirt hozó illatokat. Es akkor ó legtöbbször azt felelte: — Hat csak az, amit a madarak hoztak.

— Akkor biztosan jó lesz — mondták jnost már kórusban —, mert meg a madarak is szeretik édesanyám főztjet.

Aztan fokozatosan egyre kevesebbet kezdett látni Sariekbol. A látása már régen is rossz volt, de most rohamosan gyengült. Mintha csak a termeszét akarta volna valami jótékony, megtévesztő homályba ködösíteni a valót körülötte. Sok dioptrias szemüvegen keresztül is mar csak körvonalait latta a tárgyaknak, az újság vastagbetűs címei összemosódtak előtte, és esténként egyre közelebb kellett görnyednie a lábashoz, hogy elkészítse maganak a » . *

vacsoráját.

— Sárikám — mondta a lanyanak —, úgy érzem, hogy én hamarosan megvakulok.

— Ugyan, mama, képzelődik. A korral jár, hogy gyengül a látasa, maholnap mar nyolcvan éves... Nem láthat úgy, mint gyerekkorában.

— Az igaz, de nekem már az elemiben is pápaszemet rendelt az orvos, aztán mindig erősebbet hordtam. Hiszen emlékezhettek rá ti is... Talán négy eves lehettel, most is eszembe van, amikor karácsonyra, te is kerek üveget ak^rtáj. Azt .mond-.

tad, neked is olyan kerek üveg kell, amilyet édesanya hord a szemén...

— Jaj, mama, mar megint ezek az emlekek. Hat most mondja meg, mit csináljak? Csodára en se vagyok képes.

— Nem is arra varok en, lanyom, hanem ha nem kerül nagy költségbe, vegyetek nekem egy feher botot... Olyat, amivel az utcán szoktak járni azok, akiknek meghibásodott a látásuk.

— Ejnye, hat minek az maganak? Itthon nincs szükségé feher botra.

— Azért jó lenne mégis... Ilyenkor nyáron jobb kint a levegőn, elüldögélnek néha egy kicsit a parkban.

— Hát vedd meg neki — mondta Lajos, amikor értesült anyósa kívánságáról —, vagy kérdezd meg, feliiják-e receptre. Csakugyan jobb lesz, ha lent ül a parkban, es panaszkodik a többi vénasszonynak. Adjuk meg neki azt a boldogságot, hogy leszedhesse rólunk a keresztvizet. Úgyis az hiányzik már neki.

Amikor megkapta a feher botot, furcsa érzéssel simogatta meg. Ettől rettegtem örökké — gondolta —, társam lesz eleiem végéig. Úgy szegődött hozzám ez a bot, ahogy a halál szegődik majd nemsokára.

Senki sem tartózkodott otthon, amikor először botorkált le vele az utcára. Bizonytalanul tapogatta a helyet lépéseinek, aztán csak állt a jármüvek felverte zajban, mint a hosszú útról visszatért vándor, aki nehezen tud már az itteni szokások között eligazodni.

— Átvezessem, néni? — szólalt meg mellette egy hang, és aztan gyöngéden karonfogta egy kéz és átkisérte a tűloldalra.

— Köszönöm, lelkem — akarta mondani, de valahogy megrekedt benne a szó. Olyan régen erzett már ilyen gyöngéd érintést, es a hang is egeszen más volt, mint amilyenhez az utóbbi idó*ben hozzászokott.

— Hová tetszik menni? Atkisérjem? — hallott újra egy másik hangot, amolyan kamaszosan muta- lót, amilyen az Imruse, es ö csak bólintott. Aztan ismét az a gyöngéd érintés, majd kis idő múlva visszakerült arra az oldalra, ahonnan az imént átvezettek.

Görcsösen szorította a feher botot, ami egyre barátságosabbnak tetszett a kezében. Es hagyta, hogy újra átvezessek, majd ismét vissza. Megsza- < molni sem tudta mar hányszor, közben beszélgetett az idegen hangokkal, figyelte az elmosódott arcokat, és élvezte a mozdulatokba bujtatott gyöngédségét, ahogy megfogtak a karjat.

Masnap már alig várta, hogy újra lent legyen, es aztán minden nap. Ott álldogált a járdaszegélyen, es a jatekaba belefeledkezett gyerek izgalmával varta, hogy átkisérjek.

És egyik nap elhatározta, hogy nem megy vissza Sariékhoz. Amikor valaki átvezette a túloldalra, elindult a falak mentén egy másik útkereszteződés felé. Ott vart egy újabb segítő kézre, és amikor ott is átvezették, úgy érezte, ezentúl semmitől sem kell mar tartania. Mindig akad majd egy ember, aki megfogja a karjat, es átvezeti az útkereszteződésen. Egészen házáig, gondolta, és ahogy botorkált a bottal, ami meg-megcsillant a ratuző fényben, úgy erezte, regen volt ilyen boldog.

Tóth-Máthé Miklós

TERJESSZE LAPUNKAT !