Amerikai Magyar Szó, 1975. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1975-05-22 / 21. szám
Thursday. May. 22. 1975. Amikor a hazat elvitte a viz, Molnár harmadik honapja feleje se nezett a csaladjának. Elhordta hazulról a ruháit, cipóit, bekvártelyozott egy kövér özvegyhez, annak adta a pénzt, csak hatszáz forintot küldött haza a gyerekeknek, s varta, mikor állítja birosag ele az asszony, hogy törvényesen is elszakadjon tőle. Máskor kivert a fejéből minden hazagondolast az özvegy közelsége, macskás simulasa, de a viz áradáskor nap-nap után olvasta az újságot, kö’vette az árhullámok mozgását, képzeletében föl-fölvillant a faluja, amiről egyre többször Írtak, odaképzelte magát a töltésre, ahol régebben is látott már csúnya, megduzzadt vizeket, a habos, sarga hullámok bele- csiptek az agyába, de aztán letette az újságot, arra gondolt, eleg nagyok a gyerekek, elelmes teremtes az asszony, neki nem sok köze van már a csaladjához, itt van a boldogsága Jutka mellett. Idehaza jó ideig senki se gondolt arra, hogy a folyónak alig nevezhető kis viz ekkora veszedelmet hozhat. Amikor jöttek a riasztó hirek, meg az idősebbek se hittek, hogy baj lehet: túl sokat okoskodnak a nagyfejuek! — mondogattak — ki az isten hallott olyant, hogy a viz átlépje a töltést, hiszen emberemlékezet óta egy meterre is alig közelítette meg a koronáját. De aztán amikor bekövetkezett a baj, es a faluban megjelent a mentő katonaság, egyszerre elkezdődött a kapkodás. Futni, futni a viz elöl! Az asszony összefogta akkor a három gyereket, a két lanyra rábízta az ágyakat, szekrényeket, a fiú a konyhai edényeket, élelmet, állatokat szedte ösz- sze, és mire a viz betört hátul a kertbe, jóformán csak a puszta falak maradtak a helyükön. A leányokat a holmival katonaság vitte biztos helyre, az asszony másik fordulóval akart csak menni: majd a szive szakadt meg, hogy par ora, es ha igaz, amivel fenyegetőznek, felkapaszkodik a csúnya, mocskos viz az ablakokig, az isten tudja, hogyan birjak ezek a gyönge falak, amelyeket tizenöt esztendeje rakták föl az emberrel. Átment a gyerekekkel az ut túlsó felére, ahol hatvan centivel magasabban állnak a házak; nem akarta megmondani, mi minden jutott az eszebe, csak kérdezgette, mi maradhatott ott, a padlásról lehoztak-e mindent, a hasábfat jól berakták-e a disznók hidasaba, nehogy elsodorja a viz. Aztán elbúcsúzott a háztól, mert a kocsi jött értük, megrakodott, es futott a fojtó, vizszagu esteben a falu fele, ahova a leányokat vitték. Akkor éjszaka nagyon nehezen, gyötrődve virrasztóit az asszony. Idegen házban, idegen emberek kozott tizen feküdtek egy szobában, nehez szuszogassal aludt, aki tudott, aki virrasztóit, a vad vizet látta kepzeleteben, amint betör a házak köze, sodor mindent, pusztítja az életet, ami az útjába kerül. Az újságban csak a csaladok szamát emlegettek, de az ember tudta, hogy az öveit kiöntötte a viz, mint a tehetetlen ürgét. Egy-egy becsületesebb pillanatában arra gondolt, hogy elmegy, körülnéz, mégiscsak a gyerekeiről van szó, ha már az elhagyott asszony ki is esett az eletebol. Majd az emberek! Vannak ott elegen! — ezzel dobta ki magából az éledő felelősséget és nem mozdult, ott maradt az Özvegynél. A menekülést követő hajnalon majdnem az abAMERIKAI MAGYAR SZÓ lak homlokáig elnyelte a házat a viz. A falak, melyeket valamikor kevés égetett téglával erősítettek, amúgy pedig vályogból raktak, elernyedtek a vízben, aznap délután tompa reccsenéssel megszakadt a gyönge gerendazat, megindult a tetőn a cserép, kifordult a helyéről minden ablak. Tudta ezt az asszony, nem érezte erősebbnek a hazat az emberrel való eletenel, lesujtottan ten- fergett a nyuzsgo faluban es akarhová nezett, mindenütt a vad vizet, az elborított házat latta. Hogyan lehet majd újat kezdeni?! - ez járt mindig az eszeben, munkába állt, hogy ne elóskódjék a veszedelemben. Aztán egyszer, napok múlva jött a hir, hogy hazamehetnek. Felt az asszony az úttól, a hazzal való találkozástól, jól esett neki a biztatás, hogy senkit se hagynak el a karvallottak közül, s amikor hazavittek őket, percekig nem tudott szólni a terdre csuklott ház mellett. Mintha sohase járt volna itt ember — gondolta, amikor bement az udvarra a három gyerekkel, es ottmaradt cipőik nyoma a sárga iszapszőnyegen. Hogyan lehetne itt most valamit elkezdeni? — vágott bele a ketsegbeeses, hóna alá nyúlni a haznak, mint egy ájult embernek, fölemelni, életre kelteni, visszarakni bele a kicsi bútort, hogy éjszakára lefektethesse a gyerekeit. De a hazba nem lehetett bemenni, az ablakok, az ajtók vakon meredtek ra, mint a koponya szemgödrei. Aztán lassan, nagyon lassan megrepedezett az iszap, a faluba dorgo, nagy kocsik hordták az anyagot, emberek jöttek segíteni, lebontottak a megroggyant hazakat, uj fundamentumokat ástak, uj falakat raktak, nyüzsgott, dolgozott mindenki, s az asszony arca is földerúlt: mire megjön a tel, segít a szép ősz, uj fészkét rakhatnak a meszillatu falak kozott. Október első feleben költöztek be a két uj szobába, amit az elpusztult egy helyébe epitettek. Es a rá- kővetkező vasárnap, amikor éppen ebédhez készülődtek, befut a nagyobbik leány, hogy itt ácsorog az utcán az apjuk. Az asszony kigyulladt arccal állt az uj tűzhely mellett, regen kiszállt már leikéből a megpróbáltatások keserűsége, de most mintha pattogó ostor csípett volna a homlokába. Amit ez a bitang itthagyott, abból nincs mar semmi! — gondolta, és kiment az udvarra. Regebben amikor a közös házban eltek, megalázkodott olykor, most biztosnak erezte laba alatt a földet: ennek a háznak egyetlen téglájához se nyúlt hozza az ember, ennek a megszépítésén nála különb emberek dolgoztak, s ó is lemaratta a bort a tenyeréről a három gyerekével, hat ez ide be ne tegye a lábát! Alit az ember az őszi napfényben, a keritetlen telek szelén, a két leány elindult hozzá. — Eredj te is — mondta az asszony a fiúnak —. Apad, lehet szavad hozzá... És o nem mozdult a ház elől, melynek vakolatlan, vörös teglasorain játszott a napfény. Erezheted, hogy semmi közöd hozzá! — üzent szemével az embernek, es ki is mondta hangosan, határozottan, mint akit kemenyre edzett az elet. — Ebben mar teneked semmi jussod! — es besietett a hazba, mintha nagy védekezésre kellene fölkészülnie. Nem adok kölcsön Frédinek, egykori iskolatársamnak emberfeletti emlekezótehetsége volt. Valóságos memória-zseni. Visszaemlékezett a legjelentéktelenebb esetekre es emlékezete soha nem hagyta cserbe. Mar az iskolában rengeteg hasznát vette csodálatos memóriájának. Nem kellett tanulnia, egyszeri elolvasás után a latin szótár egész oldalait ismételte el gondolkodás nélkül. S mivel a tanulást “kiküszöbölte” könyvekre sem volt szükségé es az értük kapott pénzt hasznos dolgokra: cigarettára, parittyára fordíthatta. Frédi volt az osztály legjobb tanulója. Jelesen érett s egy vállalathoz került, ahol — különösen az igazgatót — valósággal elkápráztatta memóriájával. Hamarosan az igazgató személyi titkára lett, s ettől kezdve háromszor olyan gyorsan ment a személyi ügyek kezelese, mint Giziké, a gepirónó idején. Nem kellett az aktak között turkálni, fejből vagta ki, mikor milyen ügyben járt a vállalatnál, s az ügy milyen iktatoszámon fut. Csakeppen feketekávét nem szolgált fel és nem illegette magat az ügyfelek előtt, mint Giziké. Ritka emlékezőtehetségéről tett tanúságot azzal is, hogy fejeben volt az egesz magyar menetrend. Pontosan tudta, hogy például hány órakor kell felülni a vonatra, hogy este 7 -re Zalakis- szántodra megérkezzen. Nem emlékszem arra, hogy Frédi nem emlékezett volna valamire. Fel eve aztan az történt, hogy ez a ragyogó me- moriáju barátom bizalmasan igy fordult hozzám: — Kerlek, ne vedd rossz néven, meg vagyok szorulva; adj kölcsön 300 forintot. A zsebembe nyúltam es kinyalaztam neki három pirosat. Édes mind- egy — gondoltam — hogy az én zsebemben van-e a pénz, vagy nala. Úgysem költőm el. Az idő pedig telt. Pár hónap múlva célzásokat tettem a kölcsönre vonatkozóan, de Frédi ártatlanul nezett rám: nem értett belőle semmit. Megdöbbentem. Lehetséges volna? Ez a tökéletes memóriá- ju Frédi nem emlékezne a kölcsönre? Tegnap aztán újra felemlítettem neki a kölcsönt, mire a szemembe nézett es fahangon ennyit mondott: — Remek kirándulásra alkalmas idő van. — Nem addig az! — vágtam vissza. — Az a 300 forint, amit fél eve kölcsön adtam neked, mostmár kell. Nem várhatok tovább. Remélem, emlékszel rá, hogy tartozol? Azt vártam, hogy zavartan dadogni fog, bocsánatot kér feledékenysegéért és átnyújtja a tartozását. Ehelyett azonban gijnyosan felkacagott: — Latod, ez vagy te. Ilyen memóriád van neked. Hat nem emlékszel, hogy holnapután lesz háromhete délután fel négykor összetalálkoztunk a Bumbedlin utcának 47-es számú haza előtt, az úttesten egy sb- rösládákkal megrakott tehergépkocsi porzott el, rendszáma LX-7608, a vezetője porgebajuszu 40-es férfi, a túloldalon pedig kint áll a borbélymühely előtt az a csinos kozmetikus lányka, és belső zsebembe nyúltam és nagy halával átadtam neked a kölcsönt? Pontosan két százast, három húszast es négy tízest? Hát nem emlékszel rá, barátom? Erre a fejbevágóan pontos adathalmazra nem lehetett nemet mondani. Mindenesetre, ezentúl meg a legnagyobb emlekezótehetséggel megáldott embernek sem adok kölcsön. , Denes Géza De az ember nem támadott, Nezte a hazat, a vádoló szemű gyerekeit, aztán a kövér Özvegyre gondolt, beszelni semmit se tudott, csak kezet nyújtott sután a leányoknak, aztán a fiúnak, es elment görnyedten, kifele a faluból. Ormos Gero ^ ^ UJ HÁZ _____9
