Amerikai Magyar Szó, 1975. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1975-05-15 / 20. szám
Thursday, May. 15. 1975. Dr. Katz József: .AMERIKAI MAGYAR SZO r r , It A KM me tv UTAH tSMtT AUSCHWITZBAN A LEGNAGYOBB TÖMEGGYILKOSSÁG LÁTHATATLAN TEMETŐJÉBEN Varsó megadta a választ. — A bécsi lengyel követ útlevelembe beütötte a beutazási vizumot. A bécsi déli pályaudvarról még aznap este elindultam. Osztrák-cseh, cseh-lengyel útlevél es vámvizsgálat követte egymást. Már Csehszlovákián keresztül robogott velem a vonat. Itt hurcoltak keresztül 30 év előtt. Nyolcvanan voltunk egy marhavagonba zárva, köztük felesegem es kisfiam, kinek nemreg azelőtt biciklit igertem. Nem volt, akinek azt megvegyem mar, mert o is ott maradt örökre, mint sok százezer. Két testvérhugom volt meg velem a vagonban, egyik egy, a másik két kis fiucskaval, ők is ott maradtak örökre. — A katoviczei pályaudvarra a vonat reggel futott be. A tizenegyes perronra kellett átmenni. Egy óra múlva volt csak csatlakozásom. Hét-nyolc kis állomás után , Brezinka, Monowicze még abból az időből ismerős nevek. Majd egyszerre feltűnt egy vidéki, szürke kisváros állomásának homlokzatán a tabla “Osvicim” és a vonat nagyot zökkenve megállt. Ez az a hely, ahol a vilagzsido- ság nagy tragédiája lejátszódott. Kitódult az iskolások serege es egyszerre megrohantak a kijáratnál várakozó nehány autóbuszt. Hat itt vagyok ismét. 1944 junius 3.-an egy szombati nap, a nagyváradi gettó utolsó transzportjával indultam el erre az útra, több, mint 3.000 sorstársammal együtt. Egy deszka pallón keresztül, kakastollas csendörlegények durva hangú nógatása mellett szálltunk fel a vagonokba. Junius 6.-an kedden reggel, a nyugati invázió megindulásának napjan, érkeztem meg. Közülünk alig néhány százalék maradt eletben. 1940 júniusában erkezett ide az első férfi transzport és 1945. január 27.-ig gazzal, golyóval, akasztással, kiéhezte- tessel, vizbefullasztassal, tűzzel, agyonveréssel és kínzással négymillió embert gyilkoltak itt meg és raboltak el tőlük a meg magukkal hozott utolsó értekeiket. 1942. tavaszan erkeztek a nők a lágerbe és ugyanazon evben kezdtek el a tömeges kivégzéseket, melyet az orosz hadsereg közeledtére, 1944. novembereben állították le. A varos egy ócska taxiján utaztam a volt lager kapujához. A bejáratnál egy nagyobb fabódé áll, melyben több alkalmazott fogadja a látogatókat. Nevüket beírjak egy könyvbe és kísérőt adnak. Én nem kértem kiséröt, mondván: “jól ismerem ezt a helyet es tudok egyedül is orientálódni.” Már kétszer is voltam Auschwitzban, másodszor a felszabadulas után néhány hét múlva, Krakkóból újságírókkal, az akkori orosz városi parancsnok keresere. Egyedül indultam el egy kitaposott ösvényen, mely az auschwitzi krematórium mellett halad el. Nyomasztó nagy csend mindenfele. Csak a madarak ropdöstek a levegőben. 30 évvel ezelőtt nem láttunk madarakat errefelé. Mintha érezték volna, hogy itt nem az elet, hanem a halál uralkodik. Rideg, sötét helyiségbe vezetett le a lépcső. Ez volt a vetkőző, aztán egy nagy terem következett, ahol sok százezren szenvedtek kínos gázhalált. A harmadik teremben rozsdás kemenceszájak tátongtak, mintha be akarnak kapni a látogatókat. Szeretteinket nyelték el ezek a kemenceszajak, hogy a kéményen füst formájában távozzanak, akik mit sem sejtve, azt hitték, hogy a fürdőbe mennek. A volt lágerparancsnoksag epülete előtt haladt tovább az ösvény. Mindenütt szakadozott, rozsdás drótmaradvanyok, omladozo oszlopok, villany vezetékhez tartózó zomanccsapok maradtak az utókornak. A pokol halalkerites palankjanak maradványai. Az emberi gonoszság megmaradt hirdetői. Bekanyarodtam az egyes blokk ele. Ennek a lakója voltam, a padláson, amikor a “schneiderei” komandohoz tartoztam. Innen indultam minden hajnalban szeptember 14.-ig, mig bombatamadas nem erte a schneiderei blokkját. Néhány száz láger- lakó lelte akkor a halálát és sokan nyomorékká valtak. Nekünk, elve maradottaknak hitet-remenyt jelentettek a bombák. Nem paradoxon ez? Akkor a paradoxonnak is más ertelme volt. Az egyes blokk ajtajan tabla függött “Archiva”. Két lengyel leány dolgozik a bejáratnál oldalt lévő helyiségben. Intettek, hogy tilos a bemenet. Megmutattam nekik a balkaromra tetovált szamot, erre az egyik azonnal felkisert a padlasra. Nedves, dohos, sütet helyiség fogadott. Annakidején hármas agyak sűrűn sorakoztak itt.Felrajzottak emlékeimben a nyuzsgo, csikós rabruhás arcok, éhes, elgyötört, halaira itelt sorstársaim alakjai. Itt a bejaratnál a középső agyban volt a szállásom. Az alsó agyban egy pesti szabó, Imre nevű, felettem meg az első világháborúból a szilagysági Szopor községben visszamaradt, volt zsidó orosz hadifogoly, 15 éves fiával voltak a szomszédjaim. Az apával ismét találkoztam 1945. őszen, eppen Szopor községben, de a fia mar “nem tért vissza.” Az egyes blokk mellett volt a fürdő, amely egyben a mosoda (wascherei) blokkja is. Most romokban hever, csak csonka kemencerész ágaskodik az eg fele. A nagy vízmedence a hátsó végen, a betonfal kerites tövében’, betömtek. Vannak még, akik emlékeznek a tömeges “szelekciókra.” Itt álltunk levetkőzve a jobb karunk alatt a megviselt, csikós nadrag, nyutt bakkancs. Egyénként mentünk at a “wascherei” hátsó keskeny ajtajan a fürdő tágas termebe. Az ajtó baloldalán várta a belépőt az elet, vagy halai, a szelektáló SS-legény többnyire civil öltözetben. Akinek bal tetovált karját megragadta es a terembe félre dobta, annak tetovált számát felírtak. Élete befejeződött és a 7-es blokkban varta a fekete autót. A teremben ácsorgó 3-4 SS suhangokkal verte a teremben átfutó megmene- külteket. Az 5-6-os blokk előtt haladt tovább utam. Itt gyülekeztünk minden hajnalban, akik a schneiderei komandojahoz tartoztunk. Következett a 7-es blokk, ide zárták a szelektaltakat, hogy néhány nap múlva “a feljavításra” elszállítsák őket. A 10-es blokknál egy kerítés zarta el akkor tovább az utat. Tilos volt erre a járás. Dr. Chamberg professzor es Gerhard Brand “orvosok” végeztek itt kiserieteket élő embereken. Orvosok, akik arra esküdtek diplomájuk elnyerésekor, hogy gyógyítani fognak, es az emberek egészségéért es eletbemaradasáert munkálkodnak. Nem sokan tudtak, hogy erre volt a “Pappelallee” a furcsa elnevezésű “Nyárfasor”, ahol Bruno Beger “doktor” a koponyaméresekre kiválasztott heftlingekkel foglalkozott, antropológiai kiserietek céljából. Akiket aztán meggyilkoltak és csontvázukat a strassburgi “Professor Hirth” csontvázgyűjteményéhez szállitatták. Frankfurtban egy eskiidtszeki tárgyaláson láttám ismét az SS- orvost, ö sem tudott semmiről, mint a többiek. Majd a sorban az utolsó 11-es blokk következett. A “bunker blokk”, az udvar mélyen a fekete fallal. E halálfal tövében virágcsokrok hevertek ma is. A blokk folyosóján fényképek hosszú sora. Ezeket itt végeztek ki. A blokk kinzókamráit végigjártam. Az idomtalan testű Jakub volt itt a kápo, ö vezette kifacsart karral az elitéltet a fekete falhoz, hogy hátulról tarkólövéssel végezzenek vele. Röhögő SS legényeknek, akik itt várakoztak, szórakozást jelentett ez. A 13 -as blokkot magyar blokknak hivtak akkor. Most múzeumnak rendezték be. A 27-es, 28-as blokkok “kórház”- blokkok voltak annakidején. Letértem a nagy kapuhoz. “Arbeit macht Frei” felírás díszeleg meg ma is rajta. Itt vonultunk at reggelenként munkába menet, “a komandok”, a rabszolgák veghetetlennek tuno hosszú sora, zeneszó mellett. Itt áll meg a kiöregedett fa is, amely alatt a zenekomandósok a zenet szolgaitattak az ötös sorban menetelő kiéhezett kivonulóknak. A várakozó taxi vitt innen tovább Birkenau-ba a rámpához, ahova annakidején a szerelvények erkeztek. Ez az a hely, ahol 30 evvel ezelőtt sokezer embert szakítottak el családtagjaiktól es akiket aztán soha nem látták viszont. A rámpa hosszában előre mentem. Itt állt egykor “dr. Mengele,” — a hoher, akinek a nyakat eddig elkerülte a hoher kötele —, kifesülve,kivasalva, integetett jobbra-bal- ra a marhavagonokból kitámolygó menetelő férfi es no-sorok előtt. Ki tudta még akkor, mit jelentett a jobbra es balra intés? Jobbra innen a 2-es,3-as krematórium romjai hevernek. Az erdőn túl vannak a fold alatt a 4 es 5-ös krematórium romjai. Ki tudja,a sok-sok százezer gyerek közül hány alkotó lángelme veszett el, akik az egesz emberiség hasznát szolgálták volna. Rozsdás kanalak, más és más tárgyak s elkorhadt cipo- maradvanyok. Kiké voltak ezek? Melyik országból hozták okét ide? Kerdesek, amelyekre soha senki nem tudna választ adni. Innen pár száz méterre voltak a kiásott széles fóldmélyedések, melyekben az egetest vegeztek.Uszkösödött csontmaradványok hevertek a földben. Szemben egy tér/annak felső végeben a “canada” nevezésu komandó szortírozta a hátrahagyott holmikat. Jobbra egy kis to, ide hordtak az égetett csontmaradványokat, amelyeket nagy vaskalapacsal kődarabokon törtek apróra. A nagy szeles gödrökben a szabadban végezték az égetést. A dachkomandóban dolgozó heftlingek messziről látták a megrendítő jeleneteket, az életért könyörgő anyák es gyerekek megrendítő, szivet- tépo siránkozásait. Milliók porát szórták szét a környező földeken az előrenyomuló orosz hadsereg kozeledtevel, lazasan igyekeztek eltüntetni a nyomokat. Fenn — az emberi történelem ezen szörnyű helyén, ahová sok-sok ország polgárait hurcoltak — nem nagy, időtálló emlékoszlop emelkedik. Lengyel, jidis és heber felírással koszom van elhelyezve rajta. Száz lépésnyire innen meg all az akasztofa. Megint az emlékezés filmkockája pergett le emlékezetemben, egy fiatal pesti fiú szomorú, segitseget kérő tekintete, akinek a nyakában egy tabla logott “ich bin wieder da” felírással és mi akkor ott álltunk tehetetlenül es szótlanul. Ezen az akasztofan nyerte el büntetését s végezték ki a láger utolso SS parancsnokát. Mar beesteledett, amikor visszafelé indultam a lágerből, ahol annyi kin, szenvedés es vér hullott es annyi sóhaj, jajkialtas hangzott el. Az eső lassan szemetelni kezdett es hűvös szel kerekedett. Az ég könnyezett, a szélben nyögött, sirt, zokogott milliók hangja, vádolták, örökké vádolni fognak. 9
