Amerikai Magyar Szó, 1974. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)
1974-11-14 / 44. szám
Thursday, Nov. 14. 1974. 9 FEHÉR KLÁRA: Tizennyolc eves voltam, es halálosan szerelmes. Azonkívül háború volt. Es nem volt penzem. Mit is mondjak el meg erről az időről? Ja, igen. Nagyon szerettem a zenet. Az imádott férfiúval koncertekre jártunk. Válogatottan szép koncertekre. Beethovent hallgattunk. Mozartot, Haydnt es Bartókot. Pablo Casals es Hubermann jatekaban gyönyörködtünk. Csak a körülmények... Harminc evvel ezelőtt a zene lényegesen nagyobb ünnep volt, mint ma. Nem volt meg magno, sztereó- rádió, sztereolemezjatszo, mikrolemez, Hi-Fi, nem sétáltak a tinédzserek nyolc tranzisztorossal ahonuk alatt. Aki szép zenet akart hallgatni, koncertjegyet váltott. Ha nem volt ra pénzé — bement egy hang- lemezboltba es vevőnek álcázta magat. így látogattuk mi is a potyakoncerteket. Zenere ehes, elszánt fiatalok, fiuk, lányok, diakok csapatostul jártuk a boltokat. “Beethoven kilencediket” — mondtuk a gyanakvó eladónak. Nagyon kényes jószág volt a régifajta gramafonlemez. Hatalmas, vaskos, törékeny. Es egy-egy lemezoldalon alig néhány percnyi zene. A Kilencedik tiz lemezoldal volt, vagy tizennyolc — nem emlékszem. Mindenesetre nagyon sok. “Szeretnénk kipróbálni.” “Melyik oldalt? ” — reménykedett az eladó. “Mindet.” Aztán bevonultunk a pici fülkebe. Egymáshoz simulva — mit csináljunk, ha olyan kicsi volt a hely? —, behunyt szemmel, úszva, fürödve a dallamokban élveztük a muzsikát. “Csomagolhatom? ” — kérdezte az eladó epes gúnnyal, amikor másfel óra múlva előkerültünk. “Köszönjük. Most nem.” Utólag sokszor csodálkozom, hogy nem hajítottak ki minket. De háború volt, kinek kellettek a lemezek? A kereskedők mindig reménykedtek, hogy hátha mégis csoda történik, valamelyik csóró ifjú igazi vevő — tálán egy születésnap, tálán karácsony, tálán néhány varatlan pengő, ösztöndíj, kü- lő'nkereset, segély, talán annyira beleszeretnek az egyik lemezbe, hogy lemondanak három heti ebedről és elviszik... Azzal kezdtem, hogy szerettem a zenet. Ez igy r t r nem egeszen pontos. Azért szerettem a zenet, mert 0 szerette. Ha történetesen a szanszkrit nyelvtant és a nÖvenyrendszerezést szerette volna, akkor en is azért lelkesültem volna. Szerettem a zenet, mert ő szerette es en szerelmes voltam. De erteni nem értettem hozzá. “Majd kiművellek” — vigasztalt. “Eljön az az idő, amikor meg tudod mar különböztetni az üstdobot a fuvolatol, Mozart Kis éji zenéjét a Mesterdalnokok nyitányától. Nagyon fiatalok vagyunk, rengeteg időnk van. Végighallgatjuk a világ minden muzsikáját.” Aznap este Vivaldi volt műsoron. Elhatároztuk, hogy “A négy evszak”-ot fogjuk kipróbálásra elkérni. Öt órakor adtunk találkát a körúti üzlet előtt. Szomorú, sötét volt a varos, felhős az eg. A kötelező légvédelmi elsőtetitesben feketek voltak az ablakok, feketek a papírcsíkokkal leragasztott kirakatok, sötétkéken botorkáltak a villamosok bemázolt lámpáikkal. Csak a járdaszélek feher - meszcsikja világított. Öt óra elmúlt és o nem jött. Először csodálkozva, azutan türelmetlenül, végül szorongva álltám. Gondterhelt, csomagokat cipelő asszonyok, katonaruhás férfiak, faradt mozgású, AMERIKAI MAGYAR SZÓ rosszkedvű emberek mindenfelé. Kábultan es riadtan vártám. Tálán hat óra lehetett, amikor megérintette a karomat. Nem ismertem meg — mert nem volt mar civilben. “Sas behívó. Egy óra múlva indulok. Vivaldival folytatjuk a háború után.” Harminc évig alig hallottam róla. Elsodorta a háború, messzire került. A szerelem? Hat, elmúlt, mint annyi első szerelem. Az embernek néha eszébe jut, kicsit belesajdul a szive, azutan elmosolyodik rajta. Harminc ev után az idén nyáron találkoztunk. Véletlenül. Franciaországban. Akkor tudtuk meg, hogy a zene maradt a foglalkozása, egy nagy zenei intézmény vezetője. Mi, a férjemmel autón utaztunk végig a Riviérán, átmentünk Korzikára is. Összetalálkoztunk, meghívott minket egy este, elbeszélgetni Pestről, barátokról, régmúlt időkről. A régi szerelemről persze — egy szót sem. De búcsúzóul azt mondta, szeretne adni valamit. Polcáról leemelt egy hanglemezt és átnyújtotta. Veletlen volt — csakis véletlen lehetett, lélegzetelállító véletlen. Vivaldi-mú volt: “A négy évszak.” “Hova tegyük? ” — kerdezte ferjem, amikor masnap reggel tovabbutaztunk. ”A ruhák közé” — veltem. “Nem lesz jo, behajlik. Majd hátra teszem a kocsi ablakaba.” “Ahogy jónak latod.” Pici kis kocsink van, farmotoros, nyolcötvenes Fiat. De erre akkor nem gondoltunk. Arra sem, hogy amig mi áthajókázunk Korzikára, a kocsi ott fog sülni, főni, aszalódni a tűző meditterran nyárban egy nizzai parkirozohelyen. Amikor futottunk — a motor alulról melegítette a lemezt. Amikor álltunk —, a nap sütötte. Mire hazaértünk Pestre, kivettük a boritékböl, döbbenten láttuk, hogy a szép lemez megolvadt, nyulos lett, mint a sajt a pasta asciuttán. Forgattuk, néztük, bosszankodtunk. Ezt bizony nem lehet lejátszani. Talán ott... egyetlen tetei maradt épségben. Feltettük a lemezjátszóra. És felcsendült az Ősz. Az Ősz. Hat ennyi maradt a négy évszakból... RENDELJE MEG AZ AMERIKAI MAGYAR SZOT Ismerje meg Magyar-Amerika egyik legrégibn hetilapját. Gazdag tartalom, magyarországi hirek, szines riportok, szépirodalom, tudományos cikkek, társüdalmi és politikai Írások. Kedvezményes előfizetés három hónapra $ 1.- Megrendelem lapjukat és mellékelek $ 1.-t NÉV..................................................................... CÍM................................................................................... VÁROS............................................................. Állam.........................zip code.................. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 130 E 16 St. NEW YORK, NY. 10003 Motto: “A magyar anekdota azért örökke ifjú, mert orokke a régi.” Köztudomású,hogy Deák Ferenc nem házasodott meg. Egyes, rosszmájú kortarsai szerint, éppen ezert volt a “haza bölcse”... Deáknak, mint megrögzött agglegénynek, a házasságról es a szepnemröl hangoztatott véleményét is megannyi anekdota őrzi. Most ilyenekből mutatunk be néhányat: , / // Szalay László, egykori Zala megyei képviselő, bizony mar jócskán túl volt az ötvenen, amikor megházasodott. Egy évre az esküvő után, ifjú feleségének szép, egészséges fiúgyermeke született. Szalay buszken újságolta Deáknak az örvendetes családi esemenyt. A “haza bölcse” összehúzta szűrös szemöldökét, s csak ennyit kérdezett: — Es te, Laci, kire gyanakszol? Zajky András, a neves Deak-parti politikus szinten hatvanegyeves korában házasodott meg — egy harmincvalahany eves özvegy asszony kát vett el. Illendőnek tartotta, hogy a “haza bölcsének” bejelentse a házasságot. Deák eppen betegen feküdt otthonában. Meghallgatta Zajkyt, majd végignézett a régi jo cimborán, s halkan megjegyezte: — Szóval, megnősültei, Bandi pajtas... Aztán mondjad, minek az ? Latod, a hazassag es a bot két különböző dolog. A bot a fiatalembernek parádé, öregembernek támasz A házassággal éppen ellenkezőleg van: fiatalembernek tamasz, öregembernek parádé... Deák Ferenc egy fiatal kepviselotarsaval ment haza az ülésről. Útközben egy szemrevalo menyecskével találkoztak. Az öregurnak feltűnt a csinos asszony, akit a képviselő szívélyesen köszöntött: — Öcsém, ki ez a menyecske? — kerdezte Deák, és folytatta. — Ha ismered, udvarolj neki! A szeméből azt latom, szívesen fogadná. Az ifjú képviselő mentegetőzött: — Nem tehetem, urambatyam, az asszonyka ugyanis egy jo barátom felesége. Deák leintette: — Nem jól gondolkodsz te, öcsém, Az ellenséged feleségének nem udvarolhatsz, csak a barátodénak. Volt az öregurnak ugyancsak egy fiatal képviselő ismerőse, feltűnően csinos feleségét ismerte Deák is. — Hány gyereketek van, öcsemuram? — kerdezte. — Kettő, urambátyam. — Hát, öcsém, ahogy én ismerlek benneteket, lesz ott meg több is! A képviselő magyarazkodni kezdett: — Az a helyzet, bátyám, tisztesség ne essek, szólván, de mi úgy gondoljuk, hogy, mint mondani szokás, becsuktuk a boltot. — Szép, szép, öcsém — bólintott komolyan az öreg. — Elhiszem, ti becsuktatok, csak aztan más ki ne nyissa!
