Amerikai Magyar Szó, 1974. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)
1974-10-03 / 38. szám
Thursday, Oct. 3. 1974. s AMERIKAI MAGYAR SZO A BIRKAITATÓ VALÜ Meghalt a faluban a legszegényebb zsellérember. Meghalt szegény, emberi módon, agyban fekve, hosszú sorvadás után. Kivittek a temetőbe, gyalulat- lan deszkakoporsóban, betettek a földbe, s ráhúztak a rögöt. Aztán hazajött az a nehány ember, aki kikiserte. Nagyon kevesen voltak; a két, legenysorban levő fia s a tóppedt kis öreg felesege; a szomszédokból három asszony meg egy öreg, akivel egész életeben csak veszekedett. Talán azért kiserte ki, hogy meg egyszer megdobja röggel a koporsóját. Négy-öt iskolás gyerek ment elöl a tanítóval, aki végigénekelte a falut, s hatul megint négy-öt gyerek, de ezek nem énekeltek, csak bámészkodtak. Azután hazajöttek, s mielőtt szétoszlottak, egy par szót váltottak, hogy jóravaló ember volt, meg élhetett volna, hogy különösen pipázni nagyon szeretett, ha dohánya nem vöt, a krumpliszárat is elszívta szegény, ezzel elmúlt az emberek emlékezetéből. A két fia bement a kis házba, amely olyan alacsony volt, hogy a mestergerendát érte a kalapjuk, csendesen leültek a két székre, az anyjuk meg bezárta az ablakot, amit eddig nyitva hagytak a koporsó után. Az öregasszony tűzet rakott, s megmelegitette a töltött káposztát, amit a gazdáek küldtek, egy nagy fazékkal. Ez a töltött káposzta az egész temetés alatt ott volt, s a szaga beleszólott a tanító imádságába is, a két fiú meg arra gondolt mellesleg, hogy ha hazajönnek a temetőből, legalább egy jót fognak enni a szegény atyus halalara. Nagyon tisztességes embernek nevezték magukban a gazdat, pedig csak három napja mondta meg nekik, hogy ki kell menni a házból. Addig még ott maradhatnak, mig az öreg meghal, de másnap aztan gondoskodjanak maguknak helyről, mert már másik zsellér várja, mikor kóltózhetik be. Itt a tavasz, kell a munkás, mert a tragy ah ordassal is elmaradtak az öreg betegsége miatt. Nem búsultak ezen, mert a jövő el volt rendezve. A vénasszonvt megszólította a papné, mikor fent járt a parókián bejelenteni, hogy az öreg úrvacsorát kíván, hogy „hát Zsuzsi néni, mit fog azután csinálni?”. Mondta, hogy nála ellakhat, kivált, ha ágya is van, a kis kamrát odaadják neki, ott el lehet, mig el, csak a baromfira kell- vigyázni, zöldet szedni a rucáknak, disznót etetni, udvart seperni, meg a kertben, már amit egy öregasszony lendíteni tud. Nagyon meg is nyugtatta szegényt ez a dolog, s azóta nem sirt annyit, mint addig, most inkább csak azt sajnálta, hogy mer nem tudott ó régebben erre a boldog állapotra jutni. Nem kellett, már neki a roggyant kis ház, meg kiseperni is csak a szoba közepét kotorta össze, minek a más számara? Reggel ő már megy, a papákhoz, s tobbihe meg semmi köze. Lassan, szótlanul eddegéltek, mig csak meglehetősen jól nem laktak. Akkor a két fiú az anyjara nézett, ők is készén voltak: egyikük se maradt a gazdánál, eleget ette a zsírjukat, még jó, hogy szabadulnak tőle. Egyik elmegy kocsisnak, egy nagygazdá- hoz, a másik meg a városba megy, nincs kedve többet falun lakni, városba megy. Most hat arra gondoltak, hogy el kén osztozni. * — Maga megy, a papékho? — kerdezte az anyjat a kisebbik s a városra gondolt; ha pénzt tudna csinálni, meg se allana Amerikáig... — Nem tudom, hogy lesz — mondta óvatosan az öregasszony. Nem mert őszinte szót mondani, megszokta életében, hogy a jővó percet se tudhatja az ember, s hátha a gyerekeknek van meg valami külön akaratjuk. Attól félt legjobban, hogy valamelyik azt fogja kívánni, hogy vele lakjon, mert biz ő már nagyon megutálta az örökös szegénységet, csak úgy reszketett, hogy kikerúljön ebből a nyomorúságból, mint a paradicsomba, úgy vágyott a papné konyhájára, Istenem, csak ma is, mikor fent járt csirkét pucoltak, hétköznap... — Maga dóga — mondta csendesen az öregebb fiú, aki itthon akart maradni a faluban, de lány járt az eszébe, házasodni szeretett von, annal jobban, mert a janyeknak van egy kis házuk is: örült azért, hogy szabadul az anyjától. A kisebbik bekattantotta a bicskáját. Halnyelu penecilusa volt, úgy csattant, mint egy kis pisztolylövés, ki is nyitotta mégegyszer, s újra becsattan- totta: ez olyan messzevágyó embernek való fajin kés volt... Sehogy se tudta, hogy kén kezdeni mán az osztozkodást. — Be cafra egy tarisznya — mondta aztán, s a szortarisznyára nézett. A bátyja is odanézett a tarisznyára: hm, az öcs- kos a közös tarisznyát akarja, amivel az apjuk a vásárra járt, még messze idegenbe, régebben, kubikosmunkára. Ez a szörtarisznya volt álmaik netovábbja, gyerekkorukban ebből került ki a madárlátta kenyér, meg a vasárfia, nagyon megbecsültek ezt a tarisznyát. De ő tudta, mit jelent az öccse szava: bocsmóli, hogy ingyen kapja meg az Öreg szerszámot. Lassan, hosszú várakozás után, mintha nem volna fontos, lenezett az öregnek a csizmájára, ami kikandikált az ágy alól. — No, a tarisznya még tarisznya — mondta —, de evvel a vedlett, rossz csizmával micsinájjunk! A kisebbik fiú kapzsin pillantott oda. Ohó, a csizma. Nincs valami jo állapotba, de kímélni lehet vele a jobbikat. Már ö is harmadik napja tanakodik, méket válassza, a csizmát, vagy a tarisznyát. Ha tudta von, mek kell jobban a bátyjának! Mert hiszen ő úgyis csak addig fogja viselni a tarisznyát, mig nem ér a varosba, mert a varosban mar senki se hord tarisznyát, de ha ennél marad, itt még száz esztendő múlva is meglesz, hát ennek ez sokat ér... De ő is szerette volna, mert ö meg elutazik. Hogy lehet tarisznya nélkül utrakelni a faluból, szinte úgy erezné magát, mintha üresen, semmi nélkül menne, csupaszon... Hanem most szörnyen megijesztette, hogy a batyja fel se veszi a tarisznyaválasztást, s a csizmához pártol. Elkezdett vörös arccal azon gondolkodni, hatha mégis sokkal-jobb az a csizma, amilyennek ó látta. — O, fijaim — mondta az anyjuk elpityeredve —, itt mán minden a tiétek. Meghalt a ti jó apátok!... S szomorú szemmel pislogott a tarisznyára meg a csizmára. Bizony úgy von az igazság, hogy itt minden az övé volna, el lehetne adni a tarisznyát, el is akarta, de nem merte, mig az öreg élt, hogy majd azután. A Lukacsek fia járt itt valamelyik este, kérte a tarisznyát meg a veres pipát, s egy "ötözet ruhát Ígért érte az anyjáéból, fekete ternoruhát kicsit zöd már a színje, de még elfeselve sincs. Nagyon szeretett vön abba a ruhaba menni a papek- hó, mert akárhogy forgatja, nincs neki egy valamirevaló rongya se, amibe mutathassa magát. Elkezdett keservesen sírni, sirt, sirt, csakúgy hulldogalt a kónynye. Kifordult a házból, olyan erős- sírt. Nem lesz má semmi becsülete a parókián, ha a fiuk a csizmát is, a tarisznyát is viszik, mehet utcai kódusnak... A fiai tudták, hogy sajnalja tőlük a tarisznyát, de nem tudták a Lukacs Sándor kínálatát, hát azt hittek, ez csak irigység, s ez nagyon fajt a tulajdon édesanyjuktól. Mikor elunta a sírást, a nagyobbik rá is szólt: — Maga mit rücsköt!... Az öregasszony sokára s szepegve szólalt meg: — O, fijaim, sajnálom en aztat a ti jó apatokat... Nem tudjátok ti, mi vöt ú nekem! Akkor már Feri a gombos lajbit akasztotta le az ajtó sarkáról,az öregasszonynak megállt a szívverése, ennek a zsebjebe vót a veres pipa... A másik meg a kaszakészségre tette rá a kezet, s hosszan s nagy értelemmel tünö'dtek rajta, hogy most melyikük jár jobban... De a szegény anya csak azt látta, hogy a tarisznyát is, a veres pipát is a kisebbik fiú harácsolta el, ez a rossz, gonosz kigyó- termeszet, aki még a faluból is el akar menni, s rettenetesen meggyülölte erte a gyereket. — O, ti kutyák — mondta, s megfenyegette őket ököllel —, még el se dugták jól az apjukat, már ezek rávetik a körmüket a jó lélek vagyonára. Inkább teged kapartalak von el, ha ilyen bitangok vattok, De a fiuk felöl beszélhetett. Azok egymás után szedtek-vettek a rossz, ringyrongy holmikat, szóltak, néztek, hümmgettek, ümmgettek, egész másnap délig folyton spekulálták, mig mindenen elosztoztak. Már akkor beköltözött az uj zsellér, mar az anyjukat is elhurcolta a szomszéd szekere a papákhoz, ágyával, ágybelijével, ócska ládájával, a fiuk még mindig nem végeztek, de már úgy gyűlölték egymást, hogy mind a kettő tudta, hogy soha az életben, még háttal sem fog arra fordulni, amerre az egy testvérét véli... Itt nőttek fel ebben a rossz házban, e közt a lim-lom közt, közt, soha nem jutott eszükbe válogatni, osztozkodni valamin: családi közösség levegője, bekessege volt ez körülöttük. De most egyszerre egyenekke, lényekké lettek a bútorok, ruhák, még a rozsdás jaromszeg is: megjelent köztük, amit eddig itthon nem ismertek, a magántulajdon, minden borzalmas szenvedélyével és átkával, es kést tudtak volna verni egymásba a rossz motyóért, amit meg felkajtattak. Végre mégiscsak készén voltak. Akkor a kisebb meglátott az udvar feneken egy hosszú s rettenetesen rossz bikaitató válut. — Ezt még nem osztottuk el — mondta. — Az a — morogta sötéten a bátyja. — Most evvel mit tegyünk? Az uj zsellér odaadott közéjök s heccolve beleszólt: — Vágjátok kette. Nevetett rajtuk, mert mit ér a válu, ha kettévágják. De az öregebb, a gazda, kifundálta, hogy ha kettévágják, akkor ö a levágott végire deszkát szegez, jó lesz a még valunak. Az öccse persze nem akarta magával vinni a városba, neki mindegy, majd valakinek elajándékozza, vagy a zsidó ad érte egy pakli dohányt... Mihály átvetette a fűrészt a válu derekán. Erre Feri kitalálta a bátyja számítását. Hm, még ez a válu teszi gazdává a bátyot; ebből malacot lehet e'tetni, ha a malacot eladja, bornyút vesz; ha a tehenet eladja, házat vesz; gazda lesz; ö meg koldus az országúton... Fogta a fűrészt, s hosszába tette a valun... így vágták el a válut ketfele, hosszában, hogy egyiknek se legyen haszna belőle... Móricz Zsigmond
