Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-21 / 8. szám
Thursday* Feb. 21. 1974. SZEMES LÄSZLO: AMERIKAI MAGYAR SZÓ AMULYA Úgy látszott, hogy ennek a telnek sohasem lesz vége. A farkasorditó hideg kiszívta az emberi test utolsó csepp meleget is. Versenyre kelve őreinkkel, kaszabol bennünket. Aratott a Kaszas es a szemünkbe robogott, amikor latta, hogy papírral es rongy- gyal védekezünk ellene. De a papír és a rongy mögött meg valamit rejtegettünk: akaratunkat es elszántságunkat. Ezt pedig nem tudta semmi kikezdeni. Olykor lefekves előtt, az összezsufoltsag csiholta kis melegben megoldódott a nyelvünk. Szidtuk az atkozott nemet hideget. — Csak Janeken nem fog ki ez az istenitelet — szolt a legfelső priccSről, rongyaiba burkolózva a Spanyol. Spanyoloknak hívtuk mindazokat, akik a nemzetközi brigádban harcoltak a falangistak ellen. — Úgy viseli, mintha a nácik adták volna a hatara hetedik keresztnek. Ennek minden mindegy. — Hagyj mar beket annak a mulyanak — csitította valaki az alsó priccsról. A Spanyol mindig a mulyan fente a nyelvet, mert sehogy sem tudott belenyugodni a lengyel nemtörődöm termeszeiébe. Janek a barakk másik szárnyában feküdt. Hallgatta is a körülötte folyo szócsatat, meg nem is. Az ablak felé fordult és nagyokat hallgatott. Furcsa ember volt. Se a hideg, se az éhség nem tudta levenni a lábáról. Különben tohonya mozgású, esetlen alak volt. Ha segített valamely tarsanak, olyan személy telenül tette, mintha valami megnevezhetetlen erő késztetne arra, hogy robotoljon, akar a pragai golem. Egyszer az SS-or meglátta, amint megemelt egy súlyos vasrudat és a vállára vette. Elismerően csettintett: „Fein, fein!” Azt persze nem tudta, hogy Janek egyik kidőlt bajtarsa helyett vette a rudat a vállára. Janek nem válaszolt sem a dicséretre, sem baj- tarsai elismerésere. Szűkszavú ember volt A barakkban többször is említettek, hogy a felvételi irodán meg azt sem tudta megmondani, miért hoztak be. — Értsd meg, te tökkelütótt, itt hiaba tagadsz. Másutt kellett volna tartanod a szád — gurult dühbe az Írnok. De ő válaszul csak motyogott valamit. Leginkább aszeliditett vadra emlékeztette társait. Úgy látszott, mindenbe beletörődött, megadóan huzza az igát. Nem tud haragudni, és nem lehet kihozni a sodrából,kiöltek belőle minden szenvedélyt. De amint vege lett a telnek, a lengyelt mintha kicseréltek volna. Még a tekintete is más lett. O, aki mindig egykedvűen kanalazta a löttyet, most kapkodva falt, mintha eleteben jobbat nem evett volna, éjszaka álmatlanul forgolódott a vackan. Olykor merengve meg-megallt, a semmibe bámult es csak akkor rezzent össze, amikor hatba vágták. Arca ismét semmitmondó lett, facipójében tovább baktatott dolgára. Számlálás után gyakran el-eltüne- dezett. Mi történt a lengyellel? A tavasz pedig a drótkerítésen at is behatolt hozzánk. A tabor területet burkoló kövek között sar- jadozni kezdett a fu. A tavasz mindenkiben megmozgatott valamit. Olyan távoli, kedves emlekeket villantott fel, hogy mi napokig a hatasa alatt voltunk. Egy este a szokottnál is tovább tartott ar foglyok számlálása. Megszoktuk mar, hogy a nemetek sehogy sem tudnak megszámolni bennünket. Káromkodtunk, szitkozódtunk. Egyszer csak hire futott, hogy a lengyel eltűnt. Hova lett? Csodálkozva összenéztünk. Janek? — ámuldoztunk. A lengyel eszrevétlen'ül tudott jelen lenni és fel sem figyeltünk arra, hogy az éjszaka folyamán eltűnt. Egy teljes napja nem láttuk! Egyesek legyintettek: biztosan elaludt valahol. — Janek átaludta a telet is, akárcsak a medve, majd megkerül — ez volt valamennyiünk véleménye. S miután bizonyossá vált, hogy a lengyel megszökött, egyesek szoba hoztak, milyen furcsán viselkedett az utóbbi időben. Sehogy sem fért a fejünkbe, hogy szökhetett meg a villannyal telitett drótkerítés áthatolhatatlannak látszó hálóján keresztül! Ha legalább a szemfüles, villámgyors Nicorol lett volna szó, vagy bárki másról, meg hagyjan. De ez a tehetetlen ember, aki annyit szokott magáról mondani, hogy lengyel paraszt es punktum?! Ez szökött meg? De hogyan? Eltelt egy nap. A munkából visszajövet rettegve gondoltunk arra, hogy darabokra szaggatva fogjuk látni az appelplatzon, elrettentő például azoknak, akik ilyen esztelen lépésre határoznák el magukat. De semmi ilyesmi nem történt. Aztán eltelt meg egy nap, majd meg egy. Mi pedig egyre kevesebbet emlegettük a lengyelt. Még a Spanyol is nagyokat hallgatott. És uj, tavaszi napra ébredtek a bialiki dűlök. A nap kiszikkasztotta mar a hátukat, csak a melye- desek sötétedtek meg a nedvességtől... A mezsgyékben lapulevelek terpeszkedtek, bogáncskorók nyújtóztak a magasba es bemereszkedtek a parlagon heverő földekre is. A kis liget felöl fogoly kurrogott. Minden rög a Magvetőt varta. Es ó megérkezett. Janek mar kora reggel kint volt a földjen. Úgy fogadta ot a téli csendben megpihent föld, a hajnali ködben bontakozó tavaszi égbolt, mint regi ismerősét. Egyszerre kiestek emlekezetebol az elmúlt hónap esemenyei. Nem leteztek többe. Munkához látott. Pontosan tudta, hol kezdje a szántást, mit hova vessen, mintha ezúttal is engedelmeskedett volna az akaratnak, amely ideszólitotta öt a földre. Gondosan eligazította poklabu lován a hamot. Nyugodtan kimérte a szántás mélységét. ’ Es elindult.Csak amikor a tábla szélére ért, akkor mérte fel egy pillantással,hogy egyenes sort huzott-e. — Ho, állj már meg, Piték! — szólt oda lovának. Kiemelte a földből az ekét, megfordult, es újra elindult, másik barázdát hasítani. A reggeli csendben lassan úsztak tova a felhők. Hallani lehetett az eke surrogó hangját, Nyugodtan dolgozott. Most is épp annyi ideig tartott egy forduló, mint kora reggel. Bekecse ujjával letörölte a veriteket, majd amikor a szekérhez ért, ingujjra vetkőzött. Karján ott virított tetovált tábori száma. Véletlenül odaesett a pillantása, majd kissé kapkodva gombolta be az inge ujjat. A hatarban dolgozó parasztok meg csak annyit látták, hogy hazajött Jajiek. Valahogy megereztek, jobb, ha nem kerdezosködnek. Del felé kijött Mariusa is, mint régen. Sovány, keszeg kis teremtés volt, ferjenek árnyéka. Szótlanul figyelte Janeket. Lazas munkában teltek a következő napok is. Egy alkalommal, amikor Janek eppen az utolsó darabka földet szántotta, egy kőbe szaladt az ekéje, es nagy zökkenessel ugrott ki a barázdából. A nagy - fenyben megvillant az eke hűvös, fenyes lemeze. Janeket szédülés fogta el. Úgy erezte, megmozdul laba alatt a föld és párás szeme előtt két acélos csillogasu puskacső meredezik. Görcsösen szorítja az eke szarvat. Izmai pattanásig feszülnek. Várja, hogy eldördül a fegyver. De nem történt semmi. Es az eke tovább hasította a földet, amely most mintha meg erőteljesebben követelne: — Magot, magot, magot! Janek masnap megkezdte a vetest. Az asszony is kijött. A tabla szélere letette a zsákot. A férfi kötényét- megszedte maggal és beállt a táblába. Feltuzött kotenyebe markolt. A magok megvillantak a tavaszi napfényben és súlyosan hulltak a földbe. — Szent eg, te valamiről megfeledkeztél! — ijedt meg az asszony. Hiszen eddig meg sohasem fordult elő, hogy a férje ne mondta volna el az imát, mielőtt az első magot elvetette. — Sietnünk kell! — szólt vissza a férfi szokatlanul határozottam Mariusa nyugtalanul pillantott fel.Most mar Janek számara semmi egyéb nem létezett a világon, csak néhány ősi mozdulat. Es mégis volt valami, amiben a veto munkája különbözött az apjáétól, a nagyapjáétól. O erezte, hogy sorsa, munkája vegeztevel beteljesedik. Ugyan, melyik erzekevel? Ki tudja? Erezte. Akkor, amikor levágott egy darabkát a szalonnából, mintha csak kimérte volna, mennyire van szükségé ahhoz, hogy elvégezze munkáját. Akkor is, amikor felpillantott, ha valami szokatlan, ismeretlen hangot hallott a határban. Mar elvetettek a borsot, utána a krumpli meg a napraforgó következett, legvégül pedig a kukorica. Egy tenyérnyi kis táblácska maradt bevetetlenül, mikor erte jöttek. Janek, mintha mi sem történt volna, visszaszorta a maradék magot a zsakba es már megbilincselve odaszolt a feleségének: — Először az árpát acatoljatok meg. Egészén megdermedtünk, amikor egy napon a kapuorseg betuszkolta a lengyelt a táborba. És mire estere visszatértünk a munkából, belenk nyilait a baljóslatú kopácsolásaz appelplatzon. Ismertük ezt a hangot. A bitofat ácsolták. Felsorakoztattak bennünket. Es elővezették Janeket. Akkorára mi mar mindent tudtunk. Fedetlen fővel ment. Szeméből, egész lényéből megfoghatatlan magabiztossag aradt. Mikor vegig- hordozta tekintetet a térén, ő már láthatta a keze nyomán kizöldüllö vetést. Janek, a mulya, legyőzte a halait. —r- 9
