Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-31 / 5. szám

Thursday, Jan, 31. 1974.

0

DÉKÁNY KÁLMÁN:

EGYEDÜL

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Egyedül maradt, de ezt csak akkor vette eszre, amikor a többiek kezdtek visszaszállingózni az ebédlőből. Figyelmeztették, hogy siessen, mert a kony- —ha bezár.

A tányérjára meredt. Nem haragudott Sándorra, csak keserű lett. Egymásnak adták a fiatalságukat. Sándor most azt mondta, hogy nem no miatt. Nő miatt nem hagyná el. O sem fiatal mar. Csak meg akarja próbálni, talán még nem késő. Még felnevelhet egy gyereket, mielőtt végleg megöregedne.

Valaki szólt hozza:

— Bocsánat.

t r r ■ n 9

Sándor kerte, hogy lassa be. O lassa be?! Azt mondta, becsületesen akar eljárni. Csinálhatná másképpen is, ha nem szeretné. Nem is arról van sző, hogy lenne valaki. De hát a jövő.

Szomjúság száritotta, ajkán megcserepesedett a rúzs. A kancsóért nyúlt, de mielőtt még elérhette volna, az a levegőbe emelkedett, megbillent, és pohara szinültig szaladt vizzel.

— Parancsoljon — mondta a férfi, aki az előbb az asztalhoz telepedett.

A pohár széle fölött a férfira pillantott. Széles koshomlok, vastag szemöldök.

— Langyos ez a leves — jegyezte meg a férfi.

Az asszony nem szólt rá semmit. Újra magába

süppedt.

— így van ez, ha későn jön az ember — magyarázta a férfi-, nagy étvággyal nekilátott a második fogásnak. Eddig nem látta még ezt az asszonyt itt az ebédlőben es sehol az épületben. Ebben a hatemeletes irodaházban nyolc-tiz vállalat is székelt.

Figyelte az asszonyt. Érdekes az arca, szinte lányosán üde, pedig a haja néhol felfehéredett. Most tűnődve forgatja ujja körül a karikagyűrűjét.

Tovább folytatta az egyoldalú beszélgetést:

— Sok volt a munka. Csak úgy Özönlöttek hozzánk a felek. Senkinek se tudtam azt mondani, hogy várjon, előbb megebédelek. Nincs igazam?

Fölpillantott. Az asszony helye üres volt. A lengőajtó csapkodva himbálödzott a hosszú terem végen.

Tanácstalanul ácsorgott az utcán, az irodaház kapuja előtt.

— Csakhogy megvan! — lépett elebe egy aktatáskát lobáló férfi.

— Tessék?

A férfi kissé meghökkent, bar igyekezett jo képet vágni.

— Ma délben, az ebédlőben — magyarázta. — Igaz, nem mutatkoztam be akkor, most azonban pótolom.

Az asszonynak eszébe jutott a pohár viz. Nem szokott ismerkedni. Vigyázott a 'jo hirére. Igaz, most mar nincs Sándor. Semmi sincs. Egyszerre elgyöngült.

Körülöttük kavargóit a tömeg. Lökdösték, taszi- gálták, sodorták őket. Az asszony lába megbicsaklott. A férfi a könyökénél fogva terelte be a legközelebbi mellékutcába, ahol kevesebben jártak. Az asszony kabultan engedelmeskedett. Nem is tudta, hogy mi történik vele. Nem érdekelte. Semmi sem érdekelte maga körül. Minden képszerűnek tűnt. Pergett az álom egy fiúról, aki járni tanul, növekszik, aztán iskolába megy. Az érettségi, az 'gyetem. Pillanatok leforgása alatt nagyfiú lett.

Hirtelen megszólalt:

■ — Maga nős?

A férfi másról beszelt, megzavarodott.

— Igen, azaz...

— Gyerek?

— Kettő.

— O! — Az asszony szaja kissé elcsúszott. Vidéki lány korában folyton azt hallotta odahaza, hogy a házastársak között a legfőbb kapocs a gyerek. Nem hitte, hogy ez igaz lehet, akkor még nem. Hitte, hogy egyedül üdvözítő a szerelem.

— Két fiú — beszélt a férfi. — Kicsi korukban sokat rosszalkodtak. Halistennek, kinőtték a rosz- szasagot. Sok örömöm van bennük. Nem is tudják azok, akik önzésből, a nyugalmuk kedvéért lemondanak a gyerekről.

— Nem önzés, meg nyugalom — mondta az asz- szony. — Mas oka is lehet. Önhibájukon kívül. Nem gondolja? — Érdes, megrovó hang.

— Természetesen — mondta gyorsan a férfi. — En magam is tudok ilyen eseteket.

— En is ismerek valakit — mondta enyhén elpirulva az asszony. — Nyugodt, harmonikus házasság, és csak az a nagy bánatuk, hogy gyerek nem lehet.

— Bizony, nagy banat lehet. Az en ismerősöm a háborúban rokkant meg. A háború igy is ölhet. Megöli a lehetőségeket.

— Es, és elváltak?

— A, nem.

— Nem is akartak?

— Nem tudok ilyesmiről, hogy ez szoba került volna.

— A feleseg sem akart elválni? Attól biztosan lehetne gyerek. Vagy attól sem?

— De igen.

Klári hirtelen azt kerdezte:

— Maga szerint az válóok?

— En nem is tudom. Az sok mindentől függ.

— Maga, tegyük fel, hogy maga az, aki gyereket akar, és a feleségének nem lehet. Maga elválna?

— Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem — nevetett a férfi.

— Ez nem valasz!

— Bocsásson meg, csakugyan nem volt értelmes válasz, de higgye el, ezen még nem gondolkoztam. Nem volt rá szükségem. Halistennek — tette hozzá, lekopogva a házfalon. Cigarettatárcát vett elő, megkínálta az asszonyt. Az elhárította.

— Köszönöm. Sohasem gyújtok rá utcán.

Emma is ilyen volt: gondolta a férfi. Többnyire

vidéken nevelkedett nőknél figyelte meg ezt a viselkedést.

— A maga fia bizonyára még kisdiák — mondta mosolyogva.

— Az en fiam? — Klári szájában keserű iz tamadt.

— Nem hiszem, hogy nagyobb legyen — mondta a férfi. — Meg olyan fiatal.

— Nagyon korán mentem férjhez — hadarta az asszony. — Alig tizelnyolc eves voltam. De nem bántam meg.

— Persze, lanya van.

Klári válla megrándult, felütötte a fejet.

— Fiú! — kiáltotta fojtottam

Furcsa,szaggatott hang,már-mar vad. A férfi nem mert megszólalni.

Az asszony maga ele vette a retik'űlt, két kezzel szorongatva szinte maga előtt tolta. Képzelete lángolt:

— Kisportolt, izmos fiú. Nagyon erős, a könyökömnél fogva felnyom a magasba, mint annak idején az apja. Emellett eszes. Most iratkozott be az egyetemre. Orvosnak készül. Az apja szeretett volna orvos lenni,de másképp alakultak a körülményei. András komoly fiú.

— Inkább komoly legyen, mint léha — szolt közbe a férfi.

Klári vonásról vonásra rajzolta, alakította tovább a fiát.

— Igen, a komolyságát is az apjától örökölte. Az egész alaptermészetet. Meg az iveit, okos homlokát. Majdnem minden az apjáé. Talán csak a szeme az enyém.

— Szép szeme lehet — vagta ra a férfi.

— Rosszul értette — mondta egyre izgatottabban az asszony, ujjai a rétikul kapcsán babráltak. — Azért örülök ennek, mert az apjának gyenge a szeme. Már diákkorában szemüveget hasznait. Sokat olvasott titokban, a pad alatt.

— A jó szem mindig fontos — mondta a férfi újabb cigarettára gyújtva, pedig az előzőt csak az imént dobta el. O is izgatott lett, magáról akart beszélni, szükségét erezte, hogy a saját életéről beszéljen.

— Az enyéim még nem választottak maguknak életpályát — szólalt meg. Ok még gimnazisták. — Mert én későn nősültem.. Sokáig gondolkoztam. Nekem ilyen a természetem, de még sosem bántam meg. — Kicsit kesernyésen hozzáfűzte: — Mi, sajnos, magunkra maradtunk.

Klári gyorsított, a cipősarka lármásan kopogott az elcsendesült járdán. Az utca furcsa módon tovább szűkült, mintha hosszú kürtőbe tévedtek volna.

A férfi a torkát köszörülve mondta:

— Emma szivgörcsöt kapott. Három és fél éve. Nehez anya nélkül a gyerekeknek.

Az asszonyt nézte. Nemrég kezdhetett megtelni, kigömbölyödni, a rövidújjű, pettyes vászonruha szorosan a derekára feszül. Emmára emlékeztette. Milyen kar, hogy nem szabad — gondolta. Ennek az asszonynak hinni tudna. Minden szavát a szeretet es a felelősség diktálja.

— Milyen jó lehet a maga fianak — mondta tűnődve.

Az asszony megtorpant, az utca hirtelen véget ért, elzárta egy ház. Hamarjában semerre sem látott kijáratot másik utcára.

— Ne kisérjen tovább - mondta parancsolóan, kapkodó lélegzettel. — Hagyjon magamra.

A férfi megzavarodva szavakat keresgélt, Klári eliramodva visszafelé ment.

— Remélem, máskor is jöhetünk együtt — szólt utána tétován a férfi.

Befordult az első keresztutcába. Szinte futva ért haza. Egy pillanatig maga is hitte, amit a férfinak meselt. A szobában föleszmélt.

Nyomta, húzta lefele a súly, valami, ami nincs, de egyszer lehetett volna.

SKqCLAY JUHOS SANDOR:

Alkony

es* aledik

ti <bámba tódul a zápor

ai :om ölelik vézna vad r /«lek

ha még ma félek is talí.n hogy holnap elveszítelek

ágakat ringat kinn a csend álom-záporom csendesül

itt vagy te távol s e bizonyosság megfáradt vállaimra iil