Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-10 / 2. szám
Thursday, Jan. 10. 1974. .AMERIKAI MAGYAR SZÓ. MOYZES ILONA: 7 7 iff i ue a aosaaaiíma Parasztszeker döcög az utón. Barna ló huzza. Jeges az ut, a lo kapaszkodna, ha volna mibe, de az utcákra ráfagyott je’g könyörtelenül sikamlós. Meg- megcsuszik a patkója, s egy-egy másodpercre riadva megáll. Vajon az ut jegétől? Vagy szokatlan terhétől? A szekéren koporsó, a koporsóban óreg asszony. Minden az, csak nem teher már. Mégis... nehezebben huzza, mint a követ, amit a gazdája naponta a folyobol szállít a varos fele. A lo szeme kémlelve nézi a januári köddel átszőtt, tej- feher horizontot. Szinte odaragad a tekintete, mintha kérdezni akarna valamit, amit nem ért. Sötét, száraz agak verődnek a szekérhez. A föld nyújtja ki csontkarját, búcsúznak a fák. A koporsó után alig ballag valaki. Fura gyászmenet. A januári végtelen hömezőn fekete pötty a koporsó. Egy-egy járókelő megáll, csodálkozik a szokatlan látványon. Városon a temetkezési vállalat autója szállítja a halottakat. Vagy a kétlovas halottas határ. De egylovas parasztszeker? Megcsóválják a fejüket. * Január eleje van. A szél a jeges havat a levélhordó arcaba vagja. A köpenye alá bújik, sodorja, löki előre, vagy visszahúzza. A vállas, erős ember káromkodik. Az utolso előtti háznál megáll. Félretolja a reteszt a kiskapun, és benyit.0A kaputol a házacska ajtajáig egyetlen lábnyomot sem lát. Érintetlen, akárcsak a ház mögött következő hömezok, melyek a Krivany fele futnak. A lámpa ég az eresz alatt. Meggémberedett ujjaival nagyokat koppant a szi- nehagyott ajtón. Semmi válasz. — Aludna vagy beteg? Az is lehet, hogy látogatóba ment a gyerekeihez, mert amióta éz a nagy hó leesett, azóta legalább tíz nap elmúlott. A vastag havon vékony jégréteget kepeznek a hoszemcsék. * ' » Mióta eg a lampa? Az öklével dörömböl... A válasz megint elmarad. Az ablakhoz megy, megpróbál benézni. Az ablakon függöny. Kutató tekintete reménytelennek latszik. Egy parányi nyilast mégis felfedez. Középén a függöny nem ér egészen össze. Arcát szorosan az ablaküveghez nyomja. Egy-két perc elmúlik. A szeme előtt formálódnak a tárgyak. Tisztán látja az agy7 dunnáját. A dunna álól kilóg az öregasszony keze. Alaposan megzörgeti az ablakot. Semmi. Újból benéz, de mozgásnak semmi jele. A nagy embernek inába száll a bátorsága, s ingó léptekkel a kapu felé veszi útját. Nem tudja megnézni a holt embert. Isten bocsa’ de nem azt... Az öregasszony töpörödött alakja rajzolódik ki előtte. És persze a görbe botja. Mind a ketten a föld felé hajlottak. Visszakanyarodik a varos fele. Az első telefon- bodebol foltárcsazza a rendőrséget. > A bárok, borozok asztalain gyertyák égnék. A falakról tompán hűli a fény. Meghitt megvilágítás. Csak a vörös bársony szőnyegek lángolnák. A vendégek szivében szilveszteri hangulat. A bárpulton külföldi es hazai italok csillognak. A bárpult mögött álló szőke no kontya, mint a szalmakazal. Az asszonyok estélyi ruhában, a férfiak legtöbbje sötétben. Poharak verődnek össze, ital csurran az asztalokra, a zaj egyre erősödik. Odakint autók futnak, visszajáró lelkek gyanánt egy-egy szán csilingel bele a puha hóhullásba, mint a múlt kacaja, és ez úgy hat, mint egy finom üzenet. Ismerősök és ismeretlenek integetnek, kurjongatnak egymásnak felig mámoros állapotban. A város peremén az egyik utca utolsó előtti házikójában egyre fogy a fény. A függönyön túl hő- pelyhek kergetöznek. Reggeltől havazik. A dupla függöny elrejti szeme elöl a Baranecet. Kedves hegyet. Ettől elszomorodik, s mert az ablakon át nem lát a távolba, ezért magába néz. Akad látnivalója. A kis házikó előtti gyepes udvaron mezítlábas kislány szaladgál. A ruhácskája hosszú és maszatos akar az arcocskája. Tegnap volt. Nincs idő, csak kín van, az élet igája. Lónak a szivünket és a tenyerünket fogjuk be. Ok húzzak szakadásig. De most valahogy elfogyott az ereje. Sokszor elfogyott mar, de ennyire soha. Ü >» M r . — Gyű te, gyű te, gyű te!... — nógatta sokszor önmagát. A föld fölszántott barázdáin, mosókony- hakban, bőrcserzök műhelyeiben, kocsmák deszkapadlóin, gyárak különböző részlegein. Hijó, hijó, hijó... Gyű te, Gyű te, gyű te... Elkodösűl a szeme. Elvesz a látóhatár. A réten szürke ló üget feléje. Különös ló. Sötét a szeme, mint a Verbici ló. Lángok lobognak benne. Úgy hívogatják, mint a lápi lidércfény. Lassan megint fölszáll a köd. Üjbol látni. A gyepes udvaron megint ott a mezítlábas kislány. Az arca tiszta, es szoknyája rövidebb. Nem o az, a lánya Bözsi. Mellette a Julkő kenyeret majszol. Milyen kedves gyerek volt a Julkó, Istenem... — Ha nagy leszek, hintot veszek neked és sólyom ruhát. Es cipót, hogy ne koptassa véresre lábadat az ut — igerte a gyerek. Mégis véresre koptatta. Nemcsak a lábát, egész egymagát. Hal’ Isten, lassan befejeződik. Julko elfelejtette megvenhi a cipőt, hintóra meg úgysem vágyott soha. A cipő nem baj, nem, nem... Eljárt o anélkül is, amig fiatal volt. Aztán később cipő is akadt. Hosszú volt az útja. Ez a mostani is hosszú valar hogy és elfelejtette,hogy merre tart. Változik a kép: Fekete erdő magaslik felette, es az egyik fan kuvik szol. Nem jo madar, ó nem szereti. — Ereggy a fenébe! — Kuvik, kuvik, kuvik... Valaki kopog az ajtón. — — Ki az? Egy-ketto-harom... De hisz nem erdő ez, hanem este. — Lám, este van megint. Es a lampa nem eg. Meg kene gyújtani. Szaraz keze olyan, mint az elszáradt szilvafa az udvaron.Kinyújtja a dunna alól. Reszketegen matat egy ideig, aztan visszahúzza. Elfelejtette, hogy nem ■iS kell gyufa. Csak a villanygombot kell megnyomnia. Újból matat, eredmenytelenül. Keskeny ajkáról lemondó sóhaj párázza a szoba levegőjét. Hiszen nem is olyan fontos a lampa. Világit az ö szeme. Mindig is világított. Majdnem elegett önfényetól. Néha any- nyira parazslik, hogy fáj. Befelé világit, és az a fontos, nem, nem a lámpa fontos. El lehet néha az ember nélküle. De a kezet azért megmelegitené. Legalábbis a jobb kezet. Mert a kályhában kialudt a tűz. Fel akart kelni, de a lába nem engedelmeskedett. Gyű te, gyű te, gyű te... , Nincs foganatja a régi varázsszónak. Es a tűz nem eg magától. Igen, a tűz... hideg van. Nagyon hideg. Jo lenne •egy kis tea. Elömlene a testében, mint begyújtás után szobájában a meleg. Egy kis kenyeret is enne hozza. De már napok óta nem volt benn a városban. A Tono eljöhetett volna azért... Annak is van autója, es o lakik a legközelebb. Lehet, hogy még el is jön. Tálán ma eszébe jut. Vagy a Marka jönne? Szilveszter van. Igaz is, Szilveszter... jó lenne egy kis fonott kalács. Tejes kávéval is jó lenne, ha már nincs tea. Karácsonyra sem volt, bizony nem... Zuzka, a testvére meg úgy tesz, mintha nem látná. Az autóbuszban is úgy tett, mikor utoljára jarta meg a varost. Mintha nem látná, mert azt beszélik róla, hogy bolond, es iszik is. Szegyelli öt a Zuzka. Tudja ő azt jól, hogy szégyenli. jól tudják, hogy italt soha nem vett a szájába. Az idegei...?! Azok bizony cserben hagyták. Egyszer elvittek abba az intézetbe és azóta a gyerekei... Hat gyereke idegen lett... — Igen, azóta. De erről nem beszélhet az ember. Ott hordta őket a szive alatt. Karácsonykor egyedül volt, es most szilveszter van. Szilveszter éjszakája. Valaki kopog az ajtón. — Jól van, jól, megyek mar, — motyogja, és visszahanyatlik az ágyra. Megint fehér köd a réten. Újból szürke ló? Gyű te, gyű te, gyű te... Tálán ez engedelmeskedni is fog. Jobban, mint a labai. Jobban, mint az idegei. Jobban, mint a gyerekei. Es látni is fogja. Minden bizonnyal, hisz nézi. Csak ot nézi, tehat látja. Nem úgy, mint a Zuzka, a novere. S tálán még a hátára is felveszi. Gyerünk hát! Gyű te, gyű te, gyű te!... WMMMWM1
