Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-18 / 16. szám

Thursday, April 18. 1974 W1HAB KlJUtA: Fasizmus Ági a svábhegyi német parancsnoksag egyik épü­letében vécéket tisztogatott, padlót súrolt, fát, sze­net hordott fel a pincéből. Kikotorta a kályhákat és a hamut, meg a szemetet két vasvődörben egy erre a célra kijelölt helyre hordta. Amikor a nehéz vöd­röket keresztül cipelte a hátsó udvaron, mindig odapillantott arra a mellekszárnyra, ahol az apját halálra kinozták. Az anyja akkor már nem volt meg, eltűnt, öngyilkos lett, vagy belőttek a Dunába — nem tudta. Rettenetes volt az ablakokra nézni, amelyek mögött az apja meghalt, de nem tudott magának parancsolni. A feje arra fordult, mintha rugón járna es a füle meg a teste megtelt elnyújtott, iszonytató orditassal. — Oóó... óóó... Minél többször jarta meg ezt az utat, annal erő­sebben es tisztábban hallotta a félelem a kin vonítá­sát. A hangok mint hosszú, élesrefent kések szab­dalták tizenhat éves lelket. Mindig ugyanott és min­dig mélyebben, úgy, hogy a sebek sohasem tudtak összeforrni. Nem sejtette, hogy az a súly, ami a vastartályok kiürítése után is a vállán marad, a gyorsuló idő. Hogy hónapok alatt sok-sok évet öre­gedett, azért néz időnként mereven maga ele. S ezert tűnődik megnevezhetetlen gondolatok gubancába bonyolódva, amelyek nyomják, szorítják minden­felől. Egyszer az udvaron az egyik kikötött farkas­kutyát megpofozta egy macska. A német katonák harsogó hangon nevettek, örültek az önként adódó, váratlan mulatságnak. Neki éppen csak hogy meg­rándult az alsóajka a teliszáju, gyermekien örvende­ző kacagas helyett. Mintha legalább egy méternyire lebegne a fold felett, másik légióban, amelynek köde elhomályosította a kutya meg a pofozkodo macska képét, s a fogékonyságot a látvány humora iránt. Neki Hans osztotta ki a munkát, ö ügyelt fel a takarítónők csoportjára. Az asszonyok némán vé­geztek a dolgukat. Egyik sem szolt a másikhoz, s a köztük élő egyetlen gyermeklányhoz, Ágihoz sem. A beszéd szigorúan tilos volt, de a riadt szemek pillantása valóságos huzalrendszert létesített a jövó- menő katonák feje fölött. Hans korát nem lehetett eltalálni. Nyurga volt, kissé hajlotthátu, sovány arcán függőleges, puha ráncokba gyürödött a bőr. Szeploi barnán ütköztek ki a sápadt alapból, mint hirtelenszőke hajabol a sötétebb szálak csikjai. Éppen úgy lehetett koravén fiatal, mint kamaszos jellegét megőrző középkorú férfi. Láthatóan Ágival törődött a legtöbbet. Ellen­őrizte az utasítások végrehajtását, a mellekhelyise- gek tisztaságát, az előszoba és a nagy váróterem parkettájának minden centiméterét. Áginak, ha a vécé elromlott, az ő parancsara néhányszor puszta kézzel bele kellett nyúlnia a kék mintákkal erezett fajánszcsészébe és a kis lefolyókagylóba. Bemocsko- lódott kezének látványa felvidámitotta Hansot. S talán — cserebe a mulatságért — a jóakarat halvány fényé jelent meg világoskék szemében. Egyszer, az egyik nagy bombázás után a felesége es gyermekei fotográfiáját is megmutatta Áginak. Nem adta a kezébe, csak egy pillanatra az orra elé tartotta, azu­tán felhunyoritott a veszélyes égre es legyintett. Máskor váratlanul — ei két Ízben történt meg — arra utasította a parkettán csúszkáló Ágit, ho^y keljen fel és üljön le valamelyik közeli székre. Ági engedelmesen leült, megvastagodott kezét a térdén nyugtatta. Érezte, hogy nem pihentetik, hanem ismeretlen célu-szándéku vizsgálatnak vetik alá. A súly még nehezebbé vált a lelken, hátán, s a küzde­lem a meg nem nevezhető, de félelmetes gondola­tokkal még ijesztőbbé. Hans mindkét alkalommal előhúzott valamiféle képesujságot, amelyben ülő, álló emberek ábrái voltak láthatók. Ági jól tudott németül, s egy aláírást sikerült elolvasnia. „Hogyan ül a tisztafaju german es. hogyan ül a zsidó?” Ez a mondat máglyát gyújtott alá, egette, a tűz felkuszott a fejetetejéig — de nem moccanhatott. Hans összeráncolt homlokkal figyelte a rajzokat, meg ot, pillantásának ingajárata csak sokára szűnt meg. Láthatóan nem volt pontos az egyezes. Előre- hátra csúsztatta Ágit a széken, s csak hosszú percek után bökött a parkettara meg a kefere. Később egy szem savanyucukrot pottyantott le a padlóra. Máskor másféle újságot vett elő. Ebben nagyon csúnya arcok sorakoztak, nagy orrú, elálló fülű, vastag hajú zsidó férfiak es nők fényképéi, meg meztelenre borotvált, nyújtott lapos és préselt ko­ponyák. Hans ilyenkor maga ele parancsolta Ágit a tűrhetetlenül izzó máglyára, és feszült figyelemmel vizsgálódott. Áginak ugyan sötét haja es szeme volt, de kerek feje-arca, pisze orra semmiképpen nem hasonlított a fenykepekre. Hans nem annyira rosz- szaloan, mint inkább értetlenül bámult r’a, meg az újságra. Láthatóan meghökkentette az a szabályta­lanság, hogy az irás, az illusztráció, meg a valóság nem fedi pontosan egymást. — Nem volt árja beütes a családodban? — kérdez­te Ágit. Meredten nezte, s a hangjában reme'nység bujkált. — Nem - felelte Ági. Valamelyik szakállal körí­tett rabbi-arcról eszébe jutottak az apja egyik mű­vészettörténeti albumában látott képek. Ezek közül az egyik a romai San Paolo di fuori templom alatt húzódó katakomba falat mutatta. Rajta szent Peter es szent Pal profilrajzával, amelyet az üldözés elöl odamenekülő első keresztények valamelyike karcolt a kőbe. Szakállával, eló’reugró, horgas orrával, vas­tag ajkaval mindkét apostol pontosan odaillett a német lap fotográfiái közé. Ezt meg is mondta Hansnak és csak utólag rémült el a tulajdon bátor­ságától. De Hans fölényesen mosolygott es a leve­gőbe csapott szeplős kezevel: — Ez természetes. Azok is csak vén, huncut zsi­dók voltak, akik ráerőszakoltak az árjákra a ti rab- szolgavallásoto kát. Ági azt, hogy Péter és Pál is zsidó volt, nem tudta, de nem mert kérdezősködni. A legyőzetes zavarát a felelem sem tudta az arcán eltakarni. Hans szemé­ben ismét megcsillant a jóakarat. Zacskót húzott elő a zsebéből és Ági ölébe dobott egy kockacukrot. Ezek a szemlek, vizsgálódások es ajándékok vala­hogyan összekapcsolták okét. Ági Hans közelebe igyekezett, ha abból a bizonyos mellekszárnyból lárma, jajgatas es nyújtott hangú orditás hallatszott. Vagy, ha észrevette, hogy a takarító csoportból me­gint eltűnt egy asszony. Az is megtörtént, hogy a hátsó udvaron vala­melyik katona mulatságból ráuszította a gondjára bízott farkaskutyát. Az állat a vezényszónak enged­ve nem marta meg, nem is ért hozzá. Szemközt állt vele, merőn nézte, s amint öt a menekülés ösztöne megmozdította, már ugrásra rándult. Nem emelhette fel a lábát, karját. A rémület karót vert a testebe, s húsába vágó gúzsba kötötte. Odakovült a földhöz. Es mert az első pillanatban még nem fogta fel, hogy a hosszú, fehér fogak nem tépnek bele, a rettegés kioldotta, feltépte a záróizmokat. Meleg lé csurgott végig lábszárain es csepegett le a földre. Ágit akkor járta át először a hús, a test szörnyű megalázottságának érzésé, amint ott állt a szegyen- nedvességtől sötét kis szigeten. Hans is a nevetőkkel nevetett és később megmagyarázta neki, hogy azért félt, mert gyáva. Nem tehet róla, ilyen a fajtaja. Máskülönben nem ijedt volna meg egy olyan kutyá­tól, amelyik még a ruháját sem szakította el. Egy kis maradék vajaskenyérrel is megajándékozta elő­adás végén. Ági sokáig tartotta a szikkadt félkarejt merev ujjai között. Arra gondolt, hátha majd úgy ugrasztják neki a kutyát, hogy harapja, marcangol­ja — s a gyomra csomóba húzódott a kínzás ezernyi módjának sejtelmétől. Két nappal később, amikor már órak óta súrolta a parkettát, s a meleg viz gőze mint áttetsző felhő vette körül, Hans pihenjt vezényelt és egy szem cukrot hajított oda neki. Ági alig tudta kiegyenesí­teni merev derekat, amit otromba koloncokkal hú­zott le a hajnalban kezdett munka fáradtsága. Amig a cukrot forgatta a szájában, Hansra nézett. A hir­telen tamadt hala, s a koraerettsegnek az a kínzó ösztöne, hogy kitapogassa sorsat, legyőzte benne a félelmet. Ami addig még nem történt meg, meg­szólalt anélkül, hogy kérdezték volna. — Maga nagyon jó hozzám — mondta halkan, hogyha kell, letagadhassa tulajdon hangját. — Mar többször adott nekem édességet. Hiszen bármit te­hetne velem,le is lőhetne, nem igaz? Hansrol, aki górnyedten üldögélt a sarokban, el­szállt az unalom. Láthatóan felélénkült, szemét gú­nyos, de jo indulatu fölény fényesítette ki. — Latod, milyen ostoba vagy? — mondta oktató hangsúllyal. — Csak úgy... mert eszembe jut, vagy mert kedvem tamad, nemlőhetlek agyon. A magam­fajta katona komolyan veszi a fegyelmet. Ha pa­rancsot kapok rá, az más. Akkor igen. Akkor meg­kapod a golyot. Érted a különbségét. Mi? Elégedetten bólogatott, mint akinek sikerült ma­radéktalanul megmagyaráznia egy alapvető fontos­ságú dolgot. S mint aki azt is tudja, hogy a másik fogyatékos értelmével még igy sem képes őt egészen megérteni. •• Hirtelen észrevette Ági szemeben a fagyott rémü­letet. — Már megint becsinalsz? — kerdezte es nemi sajnálkozással csóválta meg a fejét. — Na, csak tartsd vissza, ami ki akar jönni. Hiszen nem azt mondtam, hogy ez holnap lesz, vagy holnapután! ___AMERIKAI MAGYAR SZÓ-L­— a

Next

/
Oldalképek
Tartalom