Amerikai Magyar Szó, 1974. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-21 / 12. szám
Thursday, March, 21. 1974 [ »ots»«aoots»3oaaoaaaaae«aonaEwg«K»«a KÖZVETLENÜL... Bálint Imre rovata EZREDES „Adok maga melle egy inasfestot es ha megmondom, hogy kicsoda, maga... maga... egyszerűen nekimegy a falnak es elhallgat.” AMERIKAI MAGYAR SZÓ „Egy eleven csendórezredes.” Egy ház bejárójának a mennyezetet kellett nemi krix-kraxxal lediszitenem és azért jött a lakásomra a bősz. Regi barátok voltunk és lenyakaltunk két, két üveg sört. Akkoriban sör üvegekben termett. Mondta, hogy immár vagy tiz eve, hogy rendszeresen felrobog Las Vegasba es csak mostanában jött rá, hogy motelban olcsóbb megaludni, mint a kaszinókban, amellett az uszodájukban hemzsegnek a lányok. Nem fürdenek, hanem hemzsegnek. Csakúgy mellékesen köpte oda, hogy az elmúlt hét szombatján ötszáz dollárt veszített. Ahogy a barátomat ösmertem es mar regen ösmertem, tudom, hogyha o nekem ötszázat mond, akkor ezret veszített es a felesegenek ótvenet vall be. „Hja! Csak az ezévi forgalmat illetőleg legalább ötezer dollárral tartozik nekem Las Vegas. Csak, ha legalább a felet tudnám behajtani. De mindig ráfizetek. Jo penzem szalad a rossz után. Ha estere nyerek egy százast, vagy kettőt, éjjelre visszaadok kétszer annyit. Magára bízom, hogy mit követ el avval a mennyezettel, csak ne tartson a munka három, négy napnal tovább. Ráfizetek.” „Hiszen még meg se kezdtem a munkát.” „Máris Las Vegasban van a haszon! ' Vigyázzon az ezredesemre, nehogy lecsússzon az állványról. Mert nagyon fürge. Ha az Isten egy valódi ezredest adott nekem inasnak, arra vigyázni kell, mert garantálom, hogy Los Angelesben nincs még egy festőműhely, amelynek ezredese volna. Ezredes, méghozzá csendórezredes és az ritka növényzet egy szobafestomuhelyben!' „Hogy fogta?” „O fogott meg engem... az en áldott, jó szivemet. Munkát kert. Akármit. Es bevallotta, hogy az Óhazában csendórezredes volt es nincs prakszisa a szobafestésben es tudja, hogy mint öreginas kell, hogy kezdje, de el van szánva mindenre, csak munkát akar, minden áron, azaz áron alul es könnyezett. Mert attól tartottam, hogy terdre ereszkedik és úgy imád, felvettem. Közben kisült, hogy földiek is vagyunk, mert ó kaposvári, én meg fehérvári vagyok. O is var, en is vár. De nem akarom, hogy a műhelyben hire menjen, különösen nem, hogy csendőr volt, mert hiszen tudja, hogy tele a műhelyem kommunista-gyanúsakkal és valamelyik kollégája képes volna egy kanna olajfesteket ejteni az ezredes ur fejére, persze csak véletlenül. Jo hecc volna, mi?” „Nem sajnálna a festéket?” „Isten látja lelkem, nem!” A bősz egy úgynevezett szimpatizálónk volt. Több egységfront mozgalomban vett részt és ha Los Angeles nem volna oly fene közel Las Vegashoz, ma is ki tudnánk szorítani belőle par dollárt a mozgalom számára. „Hogy került éppen magához?” kérdeztem. „Nekem hírhedt jo szivem van és mert ez egy humanista csendőr volt Magyarországon...” „Kimondta?” f f $ „O maga. Mar csak azért se bánthatta a kommunistákat, mert amikor azok jöttek, o ment. Es az is lehet, hogy csak alezredes volt, pakkolás közben nevezték ki telefon utján ezredesnek, mesélte, és kinevezése nem volt a hivatalos lapban az elnök alairasaval. Mert közben a hivatalos lap megszűnt, az elnök pedig felakasztódott... es a harmadik csillag varratlan maradt. De kar. is lett volna a cérnáért, mert civilben jarta be a felvilagot, Delamerikát, Mexikót es segély itt, es segely ott, és Los Angelesben mar minden segély lejáratta magát, csak sok, nagyon sok tanacs maradt. Egyikre se lehetett vajat kenni. Belátta, hogy mesterségbe kell mennie. Szobafestést, azaz a mázolást választotta, mert asztalosságot, bádogosságot tanulni kell, a mázoláshoz viszont csak tehetség kell. Aztán kisült, hogy miután az óhazaban az első világháborúban hadnagy voltam, nekem van becsületszavam, amit harmincéves amerikai állampolgárságom alatt nem használtam, tehat becsületszavamat adtam, hogy nem említem senkinek sem, hogy ki, mi volt.” „Én senki vagyok?” „Ne mondja meg senkinek a műhelyben, hogy elvesztettem becsületemet es a csendőrséget is tartsa titokban, mármint, hogy o ne tudja, hogy maga tudja... hiszen tudja.Hétfőn lefesti magának a meny- nyezetet. Milyen szint akar? Piszkosfehéret? Jó! Az egy intelligens szin. Még csak annyit, hogy ez a pasas féleve dolgozik már nálam. Ügyes, stréber es két szemelynyit dolgozik. Méghozzá nem szin- vak, mint a legtöbb emberem. Ha a szezon megkezdődik, előmunkássá teszem. Született hajcsár." Valamivel nyolc óra előtt értem a munkahelyre. Down-town egy irodaépülete volt. Munkába jövet’ es menet mindig pontos voltam, mégha az meg is ártott művészi tekintélyemnek. (Megemlítem azt is, hogy köpönyeg helyett overállban dolgoztam, ami szinten nem illett a műveszkedeshez.) A m’arvany- padlót védő vászon mar le volt rakva. Egyik sarokban, szemben az eleveterekkel, mar ott virított a szerszamos lada, edényekkel és kettős rendekben szép sorjában az egyfontos edenyek a színes festékekkel. A szélén vigyázz állasban állott az ezredes. Odamentem hozza és elfelejtettem köszönni. „Mi az? Maga itt aludt az ejjel?” kérdeztem aztan mégis csak kezet nyújtottam. Az ezredes lekapta a sapkáját és bemutatkozott. Valami falusi, meg büki, vagy böki elonev után és bökri, vagy bokri családnév után jött a Péter. „Nezze barátom, — mondtam, — az én nevem Imre, azaz Emery es ha maga annyi ideig lesz Amerikában, mint én, a munkán maga is csak Péter, azaz csak Peet lesz.” „Tegnap befestettem a mennyezetet, amint parancsolni tetszett. Feher, de eléggé piszkos ahhoz, hogy eltakarja a regi festést. A liften tessen felmenni a második emeletre és ott a Gentleman cimü toalettben tessek atöltózködni. Tegnap kitapasztaltam.” Nekifogtunk az állvány felépítéséhez, ami bizony megerőltető munka volt kettőnknek és elképzeltem, hogy a ménkűbe tudta az ezredes egyedül csinálni azt tegnap. Felépíteni reggel és leépíteni munka után, közben begipszelni es lefesteni a mennyezetet. Na, erre se fizet rá a bősz. Mondtam is neki, hogy csodálom az energiáját! Mert nem kért segítséget a bősztől? Ez kettőnek, való munka. „Nálam az a szó, hogy lehetetlen, nem létezik,” mondta. „Valamivel korábban jöttem és később mentem.” A mennyezet emeletnyi magas volt es vasvazakra kellett a deszkapallókat feltenni. Kettőnknek két orahosszat tartott felépíteni az állványt. Vajon meddig tarthatott neki egyedül? Streber es buta.Las Vegasert agyondolgozza magat es sérvet kap majd vagy szívbajt. „Mit szól a szakszervezet?” Közbevágott erelyesen, majdnem fenyegetőzve, hogy merészelem neki még csak említeni a szakszervezetet. „A magyar proletárdiktatúra elöl menekültem és itt a szakszervezeti diktatúra alá kerültem. Nem tűrök magam fölött diktatúrát. Mindhalálig harcolok ellene.’ „Mindhalálig,” hagytam helyben. Tudom, hogy kivel lehet vitatkozni és kinél nincs remeny es ezért nekikaptapi a munkának. Nem Írom le a munkamenetet, mert az efajta munkám inkább kenyér- kereseti alkalmasság volt, mint műveszet, még akkor is, hogyha a művész szót minimális értelemben vesz- szük. De társam oly fontosnak vette munkánkat, hogy beleizzadt, ott állott ecsetevei mögöttem türelmetlenül es alig húztam meg a vonalakat,máris, kitöltötte a két vonal közötti állapotot a festékkel. Szugerált, hogy siessek. Pipára se gyújthattam. Stréber. Ebből világhírű foremán lesz. Olimpiai bajnok. Háromnegyed tizenkettőkor lekászálódtam az állványról, felszálltam a liften a Gentleman cimü helyiségbe es megmostam a kezeimet. Elmúlhatott tizenkettő, mikor kimenet az utcara meg mindig az állvány tetejen mozgott az ezredes. Felkiáltottam neki: „Lejönni!” Visszakiáltotta, hogy még csak a sarokig megy, mert... közbekiáltottam: „A sarok nem szalad el, de ha agyondolgozza magát, a bősz nem vesz koszorút a sírjára. El se megy a temetésére. Elmentem ebedet vadászni. A belváros szivében rettentő sok éttermi alkalmatosság volt. Egyik telibb es büdösebb volt, mint a másik. Tosz-taszigal- tak egymást a nepek es meg ma sem tudom, hogy az éhségtől voltak-e büdösek, vagy úgy születtek. Vagy az ételek voltak büdösre toTzitva. De a levegő... nem volt levegő. Istenét a finnyás gyomromnak, ami nem lévén hozzászokva a down-towni élelmezéshez, felkavarodott es mindegyik helyiségből amily gyorsan csak tudtam, elmenekültem. Inkább koplalok, adtam ki magamnak a vezényszót. Ekkor láttam a blokkban egy boltszerűseget, ennek ablakán keresztül tolták ki Kentucky ezredes csirkéit dobozokban a sorbanálloknak. Ott fogtam magamnak én is egy doboz kirántott csirkét. Leültem az ezredesem melle a padlóra, hátamat a falnak támasztva es hamarosan evőeszköz hiányában, jobbkezemben a csirkével, kénytelen voltam balkezemmel gesztikulálva enni es társalogni. Mig az én csirkém langyos-meleg volt, addig az ezredes csirkéje, mert o is kirántott csirkét majszolt, hideg volt. Pedig villával, késsel ette. „Az en feleségem”, es énekelt a saját feleségéről, akinek a csirkéje valódi disznózsírban lélegzett,ellentétben az en csirkémmel, ami ki tudja, milyen olajban süttetett és az ilyet csak egyek meg az amerikaiak. Felesegee ropogos es szaftos és... de amikor látta csintalan mosolyomat, hirtelen befejezte. „Ke- remszépen a csirkéről beszélek és nem a feleségemről... kikérem magamnak.” A lovag... Igyekeztem ártatlan arcot vágni, mar amennyire lehetett fél csirkével a számban. Nem is szóltunk egymáshoz, mig a csirkéből tartott, no meg, amig a krumplisaláta utolsó cseppjével végeztem, ami a sok majonéztől csepegett. Miután megszabadultunk a csirkétől, beszélgetésbe fogtunk es a feleségevei kezdte. Egy lakasberendezö, interior decoratornál dolgozik és nehez függönyöket varr. Szegénynek megdagadtak a térdei, oly nehéz azokat a térdén tartani. De a bósza rájött arra, hogy felesége nemcsak uri- asszony, hanem jobban beszel franciául, mint angolul és behívja a műhelyből az üzletbe hébe-hóba, és bemutatja a vevőknek, mintha markino volna, a „de” előszót hangsúlyozva; a feleségem francia szavakkal fűszerezett angolsággal magyarázza meg a vevőnek a drapéria rajzokat. Addig is pihen a (folytatás all. oldalon) . 0
