Amerikai Magyar Szó, 1973. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-18 / 3. szám
Thursday, Jan. 18. 1973 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 MÓRICZ ZS1GMOND: A PEREGRINUS Az elbeszélést, amelyből az alábbi részleteket kö- 'ljük, a nagy magyar iró 1911-ben irta A Jókai regényéből maradt itt. Nagy vaskos tökfejű ember volt. Fekete szuty- >s pipája egy percre sem aludt ki, s olyan szomo- an, olyan bánatosan nézett a világba, mint azok szép, szomorú szemű ökrök, amelyek kérödzés zben mintha azon búsulnának, mit lehetne kez- ni ezzel az o impozáns koponyájukkal, ha nem ínyoznék belőle az ész. A pátriámban találkoztam vele, valahol Szatmári. Éppen abban az időben, mikor már nem hit- n az ösállatokban, mikor legjobban sajnáltam, gy a mese csak mese. \ papnál voltam, s a derék tiszteletessel a szociá- problémáról beszéltünk s utálva ittuk a könnyű ti bort. V papnak csinos lányai voltak, de azok átmen- a szomszédos szobába, s mi egyre beljebb halad- k a magas politikába. í agy on nagyon untam magam. A pap szocializ- sa, a csikarito savanyu bor, a cserépkályha földei melege me^fekúdte a szivemet, kkor lépett be hozzánk a csendes vendég, ár találkoztunk egy köszönésnyire, tudtam, hogy tanító, ügy jött be közénk, mintha ebben a perc- ment volna ki, s most csak visszajönne. Szótla- ifette a poharat, amely eredetileg a papné pohara , de teletöltve, árván maradt, s kiitta, mint aki- soronkivül pótolnia kell a mulasztást, féztem a tanítót, akinek az arca olyan nyugodt , mint a fekete bivalyé. Csak néha mozdult meg »Idáit egy-egy redő, mikor a pipából a füstöt a be, szabályosan mint a gép. zt magyaráztam magamnak, hogy ez az ember Italán képtelen nagy lelki megrázkódtatásra, csak vegetal, mint a növények, s levontam belőle a ;i ember típusát és szinte embertelen nagyra nőtt em az a titokzatos erő, amely áthatja ezeket a ti embereket s egy egész életen át megtartja nazon a helyen, ugyanazon körülmények közt, ögzőtt, lehetetlen szokásaikban, kis körűkben, y egyre szőkébb lesz nekik, s amelyből egyre etlenebb kivergödniök, mig csak el nem jön a szabadító a halál meg nem nyitja előttük is az végtelenseget. . . mégis nyomasztólag hatott reám ez az ember, iá valami rettenetes, valami vigasztalhatatlan len bánatot sugározna ki magából. Valami me- ínatot, amely láthatatlan sugaraival betöltené bábán mindent, s engem is áthevitene, a köny- ‘8 felé vinne. S valóságos lankadtság fogott el, elalvas előtt, mikor az érzékek elbágyadnak, szellem dolgozik. m csodálkoztam, mikor azt láttam, hogy a tárcán könnycsepp kezd lefele ereszkedni, igodtan és természetesen nézett maga ele, ügy tt, semmit sem látott és semmire sem gondolt s megnedvesedett a szeme s könnypatak eredt . Vékony erecske, amely gyorsan futott le az rkain, s hamar beleveszett a kurta, durvaszálu erdeiben, ap felkiáltott, li baj, tanító úr? initö odaforditotta rá a szemet. áncos adta! — nevetett a pap — tanító úr! Ejnye! Jóakaratu volt a hangja, s bort töltött a poharakba. A tanító megint olyan komolyan, nagyszerűen ivott, ahogy imádkozni is csak a templomban lehet. — Ez az ember! ... A tanító úr! — mondta a pap s hozzamfordult. — hiszi-e uram, hogy legalább negyven helyen volt már tanító az öreg úr! Meghökkenve néztem ra. — A Drávától be Brassóig minden istenelátkozta kis falut vegigszolgált. Es kérem, olyan nagyszerűen tanít, hogy olyat en nem láttam soha. Nincs az a tök- fejú gyerek, az a bikakólyök az az igazi parasztpu- lya, akit egy esztendő alatt meg ne tanítana írni, olvasni, számolni, összeadni, kivonni, szorozni, ősz - tani fejből. Valóságos csuda az ! . . . Hogy mi a módszere, senki sem tudja, tán ó maga sem. Az a bizonyos, hogy sem Pestalozzi találta ki.. Hanem, hogy a magyar parasztnak az eszet ismeri, tudja, mire való, mennyi fér bele, mi kell neki, az is bizonyos. . . Nevetett és jó kedvvel nézett az öreg tanítóra, aki érzéketlenül ült a helyén, mint egy darab fa. — Es kérem — folytatta a pap, tekintélyes papi gesztussal — tudja ön, mi a tragédia? — Nem. — Nos, tehát az a tragédia: akit aranyba kellene foglalni, mert negyven esztendő alatt negyven magyar községet szabadított fel az analfabétasag szégyene alól, ezt az embert az állam nem fogadja el tanítónak. És ahelyett, hogy dupla nyugdijat adna neki, ha már negyvenszeresét nem adhat — hiszi-e, hogy soha, még egyetlenegyszer egy fillérrel sem jutalmazta meg! A leghaszontalanabb kis tanító is kap államsegélyt, ez az ember sohasem kapott!. . . Komoly tekintéllyel nézett körül és folytatta: — De most fog kapni. Most én jártam utana. Voltam az esperesnél. Beszéltem vele, Voltunk a tanfelügyelőnél együtt, az is megigerte, egészen magáévá tette a dolgot. És most végre, egy kis valóságos pénzhez fog jutni a mi öregünk! . . . A tanító nem örült es nem búsult, nyugodtan ne. F zett maga ele. — És tudja ön, hogy mi a komédia? — kiáltott a pap — az a komédia, hogy ez a derék ember kilenc gyermeket nevelt feli Ez a komédia! . . . Mind a kilenc fiú! Uram, s mind a kilenc tanító lett! Hat ez az ember nem érdemli meg az államsegélyt? Az öreg tanítónak a vállára tette a kezét, s bizalma, megelégedése jeléül megrázta. — Igyunk — mondta aztán. S ittunk. A ven tanito ivott, behunyt szemmel, mint az igazhivö, aki Mekka felé fordul, ha imádkozik. Akkor letette a poharat, s megszólalt. — Azért nem jó sokáig egy helyen lenni, mert nagyon kiismerik az embert. Fakó színtelen, erélytelen hangja volt, mint aki nincs hozzászokva a beszédhez. — Az kell a jo embernek, hogy kiismerjek — mondta a pap. — De fogadom, innen nem is megy el most mar, mig csak nyugalomba nem megy valamék fiához. De meg azután is itt marad. Nem való már bátyámnak a tanítás, itt marad köztünk, majd betesz- szük a szövetkezethez, osztán egy kis borocska, egy kis kenyerecske mindig lesz a számára, mig él. . . De a tanító belenyúlt a zsebébe, kivett egy lapot. Rettenetes apró betűkkel sok-sok oldal volt tele- nyomtatva. Kiterítette maga ele, es elővette nagy szemüvegét, melynek foglalata el volt törve, de féké tecémával meg is volt kötözve. Azt az orrára he - lyezte s messze eltartva magától a lapot, valahol középen rábökött egy helyre, amely már meg is volt jelölve körömcsinálta kereszttel. — Mi az ? — kérdezte a pap. — Ohon a’! -mondta a tanito s elebe tette. A pap felolvasta: Magyar-Jesztreben (Zemplén megye) tanítót keresnek. . . — Mit akar ezzel? — riadt rá az öregre. — Megyek oda! — Megy a fenébe. — Mán megfogadtam Katona Jánost, tizenkét forintért elvisz. — Az ördögbe! — szitkozódott a pap, egészen elveszítve a fejét — hát ez micsoda? Mi a mennydör- gős mennykö már ez. . . Hát miért akar elmenni innen? A tanító megvakarta a füle tövét fekete mutatóujjával s felvonta a szemőldoket a homloka tetejére. — Hat mit csinálják én itt tovább? Még hogy rám jöjjön valamék vaskalapos, hogy nem jól tanítok. . . . El voltunk szörnyedve. Ez mindezt olyan természetesen, olyan egyszerűen mondta el, mintha a világ legrendesebb dolgáról lenne szó. Csöndbe ittunk egyet, aztan szótlanul ültünk egy más mellett jó ideig. — Tizenkét forintot kért Katona? — kerdezte a pap. Tálán csak azért szólt, hogy jelezze, megéreztesse, hogy ő azért nem fordul el haraggal tóle. A tanító megmozdult, s szaporán szipogatta a pipát. Apró szókkal mondta. — Hát tulajdonképpen tízet kért, de hat azt mondtam neki, hogy: nézze barátom magának vissza is kell ám onnan jönni, hát adok még két forintot visszaféle útra. A pap nem bírta tovább ,felallott. Csaknem szétpattant, Fújt. járkálni kezdett. Nagy sokára a tanito még egyszer megszólalt, — Meg osztán l. . a feleségem. . . Elhallgatott, s még szaporábban pislogva szivogatta a pipát. —Mi baj a felesegével? — Hát hogy én meg csak maradtam volna, mer man egészen elfelejtkeztem arrul, hogy el is kell innen menni eccer, de a felesegemmel összekaptunk az este, osztán azt mondta az asszony, hogy mán nem szeretem ütet, mán a falut szeretem, nem ütet! Azér nem megyek el innen. Bezzeg, mikor meg ütet szerettem, akkor tudtam minden esztendőben költözni, pedig akkor tele voltunk pulyaval. . . Mint villámlobbanasban, úgy látszott meg ennek az embernek az igazi kepe. . . S mint valami csodalényre bámultam a konokfejű öregre, aki furcsa^ bamba daccal nézett maga elé a pohárba, az üres po - harba. . I A pap is leült, lekönyökölt, maga ele meredt, aztán megszólalt. — Beszéljen vele valaki! ... Na hat! Egy hetven, esztendős vén ember! Aki egy hatvanhatesztendös öregasszonynak egy bolondos szavára felszedi a sátorfát es megyen továbbá világgá, mikor már meg - pihenhetne a negyvenesztendős bujdosas után. .. . Felve és féltve néztem az öreg tanító arcába. Semmi sem volt azon. A könny nyoma is úgy elpárolgott, minthogy a nap felszáritja a vizcsöppet. Végre megszólalt: — En nem egy hatvanhatesztendős vén asszony szavara indulok meg. . . hanem a feleségem szavára! Ha neki igy jó, nekem még jobb!. . . . Fölvetette a fejét s fölbiggyesztette az ajkát. Kétség es remény közt néztem. Minden ember valami nagy nagy titok. Es a legszimplább is megfejthetetlen. Emberésszel elérhetetlen.
