Amerikai Magyar Szó, 1973. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-28 / 26. szám

Thursday, June 28. 1973

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

PINTER TAMÁS:

OLYAN, MINT A MACSKA

A kisfiú megállt a kapu előtt, a csomagot a kerítés vasrudjára akasztotta es bemászott az elhanyagolt udvarra. Amint leereszkedett, magához vette az erősen atkötözött cipősdobozt, s a töredezett cementjárdán a ház bejárati ajtajához ment. Nagyapja bent ült a bútorokkal zsúfolt szobában, a nagy, kerek asztal mellett, kezében a golyostollal elmerul- ten nézett az előtte heverő papírra.

— Hat te? — kapta fel a fejét, amikor a gyerek megállt mellette. — Hogyan jöttél be?

— Nem akartam, hogy kigyere — felelte a fiú. — A múltkor is azt mondtad, hogy nem jó neked a sok mozgás. Fogtam magam és bemásztam.

Az öregember szigorúan pillantott rá.

— Máskor inkább csengess. Nem szeretem az ilyesmit.

— Ezt neked hoztam — mutatott a fiú a csomagra. — Anya küldte.

f

— Jól van, Andi.

Az öreg a szekrény tetejére rakta a csomagot, kissé mogorván ült vissza az asztalhoz. Hajnal óta rosszul erezte magat.rvalahogyan gyengébb és fáradtabb voltrmint máskor.

— Nem nezed meg, mi van benne? — kérdezte a fiú.

— Majd megnézem.

— Nézd meg most.

— Mondom, hogy majd megnezem — felelte a nagyapja indulatosan.

— Hús van benne, meg sütemény — jegyezte meg Andi.

— Anyád legalább gondol ram időnként — düny- nyögte az öreg. — Mariska nénéd fel éve felem sem nezett. Nem kiváncsi rám. Felőle nyugodtan el is pusztulhatnék.

— En mindig meglátogatlak.

— Te igen.

— En vagyok a te igazi látogatód.

— Az.

— Mariska néni nem szeret?

— Majd megbánja.

— Miért nem szeret?

— Az biztos, hogy meg fogja bánni.

— Haragszol rá?

— Ülj rendesen — figyelmeztette a nagyapja. — Ülj egyenesen es ne könyökölj az asztalra.

Az Öreg szétnyitotta magán a viseltes zakót, egy pillanatig a szivére szorította a kezét.

— Fáj a szived? — kerdezte Andi.

Az öregember begombolta a kabátot, megrázta a fejét.

— Nem. Most nem faj.

— De, en tudom.

— Mondom, hogy nem.

— Csak úgy csinálod?

Az öreg a papírra pillantott. Rövid időre gondolataiba merült, egészen elfeledkezett a fiúról.

— Valami dolgod van? — kérdezte Andi.

— igen.

— Nem szokott dolgod lenni.

— Kicsit rosszkor jöttél, Andi — mondta az öregember. — De azért csak maradj.

A fiú szemrehányó tekintettel nézett rá.

— Nem mondtál igazat. Biztosan fáj a szived, akkor szoktál ilyen lenni. — Kíváncsian a papír föle hajolt.— Levelet írsz?

Nagyapja megfordította a papírlapot. Türelmetlen, ingerült mozdulat volt, s ez nem kerülte el a gyerek figyelmet.

— Levél?

— Nem. Ez más.

— Ha nem levél, akkor meg micsoda?

— Úgysem értenéd.

— Magyarázd meg.

— Nem értenéd.

— Nem akarod megmondani?

— Hányszor figyelmeztesselek, hogy ülj tisztességesen - szolt rá a nagyapja.

Andi duzzogva fordult el, a porlepett könyvekkel megrakott polcot nezte. Egy ideig csendben ültek, majd az öreg nehézkesen felállt, a szekrényhez ment, kivett egy megkezdett doboz teakekszet és néhány darabot a tányérrá rakott. A kisfiú szeme sarkából kisérte nagyapja mozdulatait, egy óvatlan pillanatban magához húzta a papírlapot és belenézett. Az öregember nem vett észre semmit.

— Egyel kekszet — mondta, ahogy visszajött. Letette a tányért a fiú elé. — Egyél.

— Nem régen tízóraiztam — felelte a gyerek. De azért elvett egy szaraz kekszet es rágni kezdte. — Megnéztem, mit írtál — vallotta be.

— Mit néztél meg?

— A papirosodat.

Nagyapja idegesen rátétté kezet a kockás ivre. Borostás arca elvértelenedett,szája remegni kezdett. Felháborodott volt, dühöt és egyben valami tehetetlen szomorúságot érzett.

— Mi az, hogy végrendelet? — kérdezte a fiú.

Nagyapja mérgesen Összehajtogatta a papirt es a

zsebébe rakta.

— Kezdesz szemtelen lenni.

— Haragszol?

— Nem szokás mások dolgába beleütni az orrunkat. Ennyit mar igazán tudhatnál.

A gyerek nyugodtan nézett vissza ra.

— Nem olvastam el az egészet. Nagyon hamar visszajöttél. Csak azt olvastam el, ami nagybetűkkel volt a tetejere írva.

— Akkor is.

— Mit akarsz rendelni?

— Ne morzsold szét a kekszet! — szolt rá a nagyapja. — Azért adtam a kistányért, hogy arra mor- zsálj.

— Nem mondtad meg, mi az a rendelkezés,

— Végrendelet—javította ki a nagyapja mergesen.

— Kinek Írod azt a rendeletet?

— Senkinek.

— Csak magadnak?

Az öregember úgy érezte, levegőre van szükségé. Kedvetlenül, dohogva tápászkodott fel, kitárta az ablakszámyakat, néhány mély lélegzetet vett. Kint könnyű, meleg szél söpört végig a bokrokon, a légáramlat megmozgatta a szürkére koszolódott, szakadt csipkefüggönyt. A távoli teherpályaudvar felöl idehallatszott egy lefékezett szerelvény ütközőinek tompuló csattogása és a Diesel-motoros vontatómozdony sürgető kürtjelzése. Az öreg hunyorogva nézte a kertes házakkal szegélyezett utcát, a víztorony magasba nyúló betontömbjét és fölötte a felhőtlen, vakító eget.

Kis időre rájött a fájdalom es az ezzel egyutt- járo halálfelelem. Heves, kémény roham volt, de egészen gyors lefolyású, arra sem maradt ideje, hogy leüljön. Tizenöt másodpercig tartott az egész.

Mintha hirtelen megállt volna a szive, mintha minden megállt volna néhány pillanatra. Szemeit lezárta es ablakkeretnek támaszkodott. Amilyen váratlanul jött a roham, éppen olyan váratlanul múlt el.

Az öregember nem először gondolt arra, hogy egy ilyen rosszullet fog majd végezni vele. Ez egyszer megint szerencsesén megúszta a dolgot, de tudta, hogy elóbb-utóbb be kell következnie egy olyan rohamnak, amely mindenkeppen a legutolsó lesz.

Töltött maganak egy pohár vizet az éjjeliszekrényen allo kancsóbol, óvatosan ivott néhány kortyot, majd letette a poharat, fáradtan az ágy szélére ült.

— Rosszul vagy, nagyapa? — kérdezte Andi.

— Semmi baj — válaszolta az öreg.

— En tudom, hogy nem.csak úgy csinálod.... Akkor mindig vizet iszol és remeg a kezed, ugye?

— Igen. — Hagyjalak aludni?

— -Nem akarok aludni. — Csak pihensz? — Igen.

— Írhatod a rendelést, én nem foglak zavarni. Addig nézem a könyvedet, ami a háborúról szol.

Leugrott a székről, fürgén a polchoz szaladt, nagyapja mar nem is tudta volna megakadályozni abban, hogy a vaskos kötetet leemelje. A kisfiú az asztalhoz telepedett a könyvvel az előbbi helyere,

feltérdelt a székre és élvezettel kezdett lapozni. Ismerte már a képeket, de mint mindig, amikor ez a könyv a kezébe került, elfogta az izgalom.

— A háborúban sokan halnak meg? — kerdezte.

— Sokan — bólintott a nagyapja.

— Te is voltál háborúban, és mégsem haltál meg.

— Mindig csak ugyanazt tudod kérdezni.. Es ne nyalazd a könyvet. A könyv nem nyalóka. Erre is figyelmeztettelek már egy párszor.

— Igaz, hogy te már vén vagy? — nézett fel Andi.

— Mi vagyok?

— Ven vagy, es sohasem fogsz meghalni.

— Dehogynem.

— Anya azt mondja, nem. Mert olyan vagy.

— Ki mondja ?

— Anya beszélte apaval, hogy olyan vagy, mint a macska. Miért, a macska milyen?

Az öreg nagyon szerencsétlennek erezte magat. Osszeszoritott szájjal keserűen meredt a gyerekre.

— Elég volt ebből a butaságból — szólt csendesen. — Szedd össze a kekszet és menj, mert nekem dolgom van.

— A rendelkezéssel? — Azzal.

— Megmondjam anyának, hogy tényleg beteg voltál? — Nem kell.

— Nekem elhiszi. Láttam, hogy remegett a kezed. Biztos, hogy igazán fájt, és nem csak színész voltál, igaz?

Az öreg ismét ivott egy korty vizet, Neman nezett maga elé.

— Ha rosszul vagy, olyankor mindig elküldesz — jegyezte meg tárgyilagosán a kisfiú. — Most is faj a szived?

— Igen. - Nagyon? - Éppen elégge.

— Elmenjek?

— Nem bánom.

— Csak azt mondd meg, nekem adod ezt a háborús könyvet?

— Majd neked adom.

— De mikor?

— Majd egyszer.

— Az sokara lesz?

— Micsoda?

— Az az egyszer.

— Meg fogom gondolni a dolgot.

— Örültél, hogy eljöttem ?

— Mindig örülök, ha jösz.Most is nagyon örültem, hogy jöttél — mondta az öreg.