Amerikai Magyar Szó, 1973. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-14 / 24. szám
Thursday, June 14. 1973. 9 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Makai batya a falu szélén élt négy gyermekevei, korán őszülő feleségevei. Szegény szabómester lévén, a tűn, cérnán, vasalón, meg egy varrógépen kívül egyéb felszerelés nem fért volna el kis műhelyében, amit felesege konyhának is használt. Megrendelői magafajta szegényemberekből álltak. Eveken at senki nem rendelt nála új ruhát, jobbadán levetett gúnyákat foltozgatott-javitgatott, s ünnepszámba ment, ha átalakítást is végzett. Az csak álom volt számára, hogy egy nagyüzemben dolgozzék, arra pedig meg csak nem is gondolhatott abban az időben, hogy többi szabótársával szövetkezetét alakítson. Nem csoda, hogy megdöbbent, amikor ajánlott levelet hozott neki a postás. A feladó a békéscsabai nagy varroda volt. Remegve bontotta fel. Nem akart hinni a szemenek, kétszer is elolvasta, mert a levélben az igazgató aláirasaval alkalmaztatasi ajánlat állt. Kimondhatatlan Öröm sugárzott felesége, gyerekei arcarol, amikor megtudtak. Makai bátya öröme azonban mindennél nagyobb volt: nem csak tisztesseges állashoz jut, hanem OTI-jogosult is lesz, öreg korára nyugdijat élvez majd, s minden gyerekét taníttatni fogja. “Egy se lesz szabómester. Urat nevelek belőlük, hogy ne legyenek szegényei^ mint az apjuk!” Bekerékparozott Békéscsabára. Az üzemben az igazgató ur ele vezettek, aki furcsa kaderezesnek vetette alá: — Kerem Makai ur ; önnek ugyebár rokona a pápai fonodában Makai művezető? Csak annyit kellett volna hazudnia, hogy “igenis” s azonnal felvették volna, de üresen korgó gyomrával is becsületes volt. Elmondotta, hogy nem ismeri az illetőt, de azért tud ö nagyon szép ruhákat varrni, olyanokat, hogy maga a nagytekintélyű főispán úr is magara húzhatná. Csak az a baj, hogy nem kap komolyabb munkát, ahol tudását érvényesíthetné. Tovább is dicsekedni akart munkájával, azonban az igazgató “elmehet” engedélyére azon vette magát eszre, hogy szédelgő fejjel kint van az utcán. A vasútállomáson megtudta, hogy vonata csak ejfél után indul, Nagyon éhes volt, bement egy csapóajtón át a IV. osztályú étterembe, ahol rongyos, bátyus emberek feküdtek a fal mellett, az asztalok tele étel-, csontmaradékkal. A pincér sajnálattal közölte vele, hogy minden kifogyott, csak bablevest tud szolgálni. Kért egy tányérral. Figyelembe sem vette a bableves szürke színét a leegett kozmától, bűzös hagymadaraboktól, csak nekihasalt a tányérnak és éhségében nagyokat szűrésűit a léből. Még a szemét is behunyta, oly jól esett neki minden tányérral. S minél jobban belemerült, annal ehesebb lett. Kutya dolog ez az éhség. Könyekig nyúlt a nadrágzsebébe, néhány aprópénzt kapart elő. Kért még egy tányérral. Aztán meg egy- gyel. Ott falta a mosogatólének nevezhető bablevest a terem közepén. Es ekkor egy fekete ruhás, monoklis, pocakos ur lépett az asztalához. Megérintette a vállát, ö felnézett rá, de tovább evett. A pocakos igy szólt: — Nézze uram, én vagyok ennek a restaurantnak a tulajdonosa. Egy igen jó állást ajánlok maganak: szerződjön le nalam műevönek. Ebben az osztályú étteremben alig van forgalom, “nem megy” az olcso bableves,de mióta maga megevett azzal a bámulatosán jó étvágyával három tányérral, már több mint hetven adagot eladtunk. Makai bátya körülnézett, Valóban azt látta, hogy a teremben mindenki bablevest eszik, a pincérek fel- s alá szaladgálnak, karjuk végigrakva bablevessel teli tányérral, alig győzik hordani. — Állas?... Izé... Müevö? Mért ne vállalnám? — hebegte Makai bátya. Elfogadta anélkül, hogy tudta volna a feltételeket, amelyek — mint később kiderült — nem is voltak olyan teljesíthetetlenek. Feladata volt naponta mintegy 15 tányér bablevest bekanalazni. Előbb azonban nagy hangon kellett rendelnie: “Kérek még egy tányérral abból a finom bablevesből?... Holnap is eljövök ilyen finom, olcso, 16 filléres bablevest enni... Pincér, hozza már azt az isteni bablevest. Ilyet meg a sajat szüloanyam se tud főzni.” A terem középén volt felállítva “munkaasztala”, hogy minden oldalról es szögből jól látható legyen Makai bátya “munkája”. Mesterséget, kiváló tudását nem hasznosíthatta,feladatát mégis lelkiismeretesen, sót készséggel látta el. Érthető, hiszen a bableves nem lett lefogva a béréből. Mindezeket pedig Makai batya, a s-i Szabó KTSZ Gagarin brigád vezetője mondotta el az 1969 évi zárószámadást követő vacsorán egy nagyadag birka- pörkolt mellett, ünnepélyes hangulatban, boldog tagokkal körülvéve. Akkora hatást mégsem váltott vele, mint annak idején, műevő korában, mert A tagoknak bizony nem csúszott utána a finom birkapörkölt: minduntalan arra a kozmás, csirás bablevesre gondoltak, meg arra a — letűnt világra. Lutheran István> A LELEK SZÁRNYAIN Csodálva szemlélem a csillagos eget, Gondolatom repül a messzeségen át S kiválasztotta a titkos egek Legragyogóbb fénylő csillagát. A gondolat repül a lelkem szárnyain Gyorsabban mint az űrhajó — Egy pillanat: s a végtelenség Játszi könnyűséggel atszállható. A kiválasztott égi csillagról Hozzam áramlik titkos üzenet S, mit üzenjek vissza a csillagnak! Azt, miként élünk itt, földi emberek. . Nézem az éji égi tüneményeket Milliónyi fénysugár özönlik felém S e misztikus fénysugarakkal Titokban, én elbeszélgetém. A gondolat nem méri a távolságokat Lelkem szárnyain nincsenek műszerek S az sem baj, ha nagy mindensegbe Bármelyik csillagra tévedek. Repülj, óh száguldó gondolatom Testem ide a földhöz kötött. Keresd az Ígért túlvilágot ott, Valahol, a csillagok között. Hozzál vissza üzenetet onnét Mit takar a végtelen távol? Van-e élő égi rokonom ott Valamelyik csillag-világon. Oh, siess, csillag fény távirat Szállj vissza a lelkem űrhajóján Mert én,földi emberke meghalhatok A múló élet röpke pillanatán. . . Emlékezés Petőfiről Amikor Michelangelo vagy Munkácsy a Megváltó vagy a biblia más legendás alakjainak megfestésére készült, napokat, heteket töprengtek azon, hogyan érzékeltessék vásznaikon e nagy személyiségek képmásait. En nem vagyok sem festő, sem szobrász, de nekem is töprengenem kell, mielőtt megfelelő szavakat tudok találni arra, hogy méltó módon írhassak a magyar szabadsagharc nagy költőjéről, az emberiség jobb jövőjének nagy apostoláról, Petőfiről. Petőfi Sándor eszméi és üzenete örök és halhatatlan. Az ö üzenete is a nincstelenekhez, az elnyomottakhoz volt intézve: Bízzatok, mondta, eljön az idő, amikor ti fogjátok örökölni a földnek minden áldását és gyümölcsét. Eljön az idő, irta, amikor a bőség kosarából majd mindenki egyformán vehet s a szabadság szelleme be fog ragyogni minden ablakon. S ha majd a világnak szebb életre törekvő népe meghallja, megérti ezt az üzenetet, akkor Petőfi álmai beteljesednek. Oh, igen, Petőfi Sándor a mienk, a magyaroké, de a világot felölelő értelemben az egesz világé, az emberiségé is. De nem a zsarnokoké, nem a népek elnyomóié. Az övéké soha nem volt es soha nem lehet Petőfi Sándor. Nem hűtlenség fogadott hazánkhoz, ha neha-neha gondolatban ott andalgunk szülőföldünk ismerős tájain, ott, ahol ő dalolt, ahol a mi bölcsőink is ringtak, ahol apaink sírjai porladoznak. Ott szülőhazánkban Petőfi álmai és jóslásai kezdenek kibontakozni a beteljesülés felé s a testvériségnek, a szebb magyar jövőnek szivárványa már ott ragyog a szocialista Hunnia fölött. Lutheran István JELLEME IS ARANY Az öreg betegeskedő Arany Jánosnak évről evre terhesebb volt az Akadémia főtitkári tisztségé. Többször is kerte felmenteset,az igazgatótanács azonban hallani sem akart erről. 1879-ben halála előtt három evvel — egészség - ügyi állapota oly súlyosra fordult, hogy a közgyűlés ezúttal már kénytelen volt hozzájárulni a főtitkár felmentéséhez, de azt is elhatározta, hogy az alapszabályok 58. pontja értelmében Arany Janos a fó titkári fizetését élete végéig élvezze. Arany tiltakozott, ö ezt nem fogadhatja el. — Biztosan tudom, hogy az 58. paragrafus ream nem vonatkozik, ez a fizetés engem nem illet meg ! — mondotta. Hiaba vitatkoztak vele baratai — nem tudták meggyőzni. Masnap az Akadémia igazgatótanácsa tartott ülést, s utána Vay Miklós báró vezetésével küldöttség ment hozzá, hogy az igazgatötanacs neveben ün nepélyesen felkeljék: fogadja el törvényes nyugalomdiját, vagyis főtitkári fizetését. . . Vay báró a beszédje közben elsírta magat, s a már nagyon megtört Arany Janos is könnyekre fakadt: — Nem tehetem, nem engedi a lelkiismeretem! — egyre csak ezt ismételgette. Majláth György gróf is többször kérlelte a költőt fogadja el a fizetést. Arany neki sem engedett. Ez a jéghideg, rideg szivu buszke arisztokrata szinten elérzékenyülve mondotta: — Életemben nem láttam ilyen embert: neki nem csak a neve, hanem a jelleme is Arany. Denes Géza: rr #/ 4 mí\jo . »*» * » » i ..
