Amerikai Magyar Szó, 1973. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-10 / 19. szám
A nyugdijasotthon parkjának bejáratánál négyöt öregember üldögél, mindenféléről beszélgetnek. Legszívesebben a gyermekkort meg a katonaéveket emlegetik. — Hat, igen — hajtogatja az egyik —, ott Pozsa- revácnál nem gondoltam volna, de hát magam maradtam, nem volt, aki ajtót nyisson rám. — En se --hagyta rá egy másik, mintha csak a mondat elejét hallotta volna. Ezzel ki is merítették a témát, s nagyokat hallgattak. Csak akkor szólalt meg az egyik, mikor Baráthy Edéne — akit mindenki csak nagysaganak hivott, — keresztül ballagott a parkon. — Hát ez gondolta volna? — s füstölgő pipájával a megtört öregasszony fele mutatott. Baráthy Edéné a szobájába sietett. Szereti a magányt. Előveszi fénykepeit, szétrakja, mintha paszian- szozna, s könnytől fátyolos szeme előtt megelevenedik a mult, a fiatalság, a fényűző élet, melyből csak az arcara naponta felrakott púder, testtartása, meg a kicsit komikusán ható öltözködésé maradt meg, amiért mindenki nagyságának hívja. A nagysága szó mögött sokszor ott lappang a gúny is.. Érzi ezt. Azt is tudja, hogy nem az otthon lakói zárták ki maguk közül, hanem o nem tud beillesz kedni közéjük. Mikor emlékeinek felidézésekor eljut életének utolsó három évéhez, mindig megbocsát gúnyolóinak, hiszen egyik se ismeri élettörte- netet. jómódú szülök gyermeke volt. Mérnök feije mellett gondot, munkát, nélkülözést nem ismert. Hatszobás lakásukban a barátnők, barátok egymás kezébe adták a kilincset. Boldogságukat csak a baba késése árnyékolta be. Tízéves házasság után ez az árnyék is elmúlt. A gyerek még meg se született, a dada már ott volt a háznál. Azon az őszön, mikor a kis Miklóst beírattak az első osztályba, a boldog családi kört tönkretette egy apró levél, s a számukra eddig jelentéktelen kis ember, a postás, gyakori vendég lett a háznál. Baráthy Edét kivitték a frontra. Fél év múlva az asszony gyászruhát öltött. Akkor vette csak észre, milyen üresen kongnak léptéi a hat szobán keresztül. Légi riadók, bombázások, katonák beszállásolása, a front átvonulása, fokozatosan megismertettek vele a nélkülözést is. Végre, vége lett a háborúnak. Nem sokkal ezután két keröje volt. Mindkettőt visszautasította. Miklósnak nem tudott elképzelni egy uj apukát. Mikor idáig jut emlékeiben, megkísértik a gondolatok, hogy mégiscsak férjhez kellett volna menni, most tartozna valakihez. Ekkor megszólal benne egy másik hang: “Onzo vagyok!” A rovidnadrágos kisfiú rámosolyog a fényképről, s az asszony arcán végiggurul két könnycsepp, szeme tisztán mosolyog. Nem, nem vádol mar senkit. A zuhanás, amit az előbb *rzett, már elmúlt. Az anya nem vádolhat, az anya csak Önzetlen lehet. A hat szoba rövidesen szoba-konyhára zsugorodott. Felmondott a cselédlány, később a dada is el- j ment. Sírva búcsúzott. Folyton azt hajtogatta, hogy nem a fizetés miatt megy el, nem akar továbbra is teher maradni. Baráthy Edéné ott maradt Mikloskaval a szoba- konyhaban jövedelem nélkül. Mig ott volt a dada, a semmiből is elő tudott valamit teremteni. 0 viszont tehetetlennek erezte magát. Előkerültek a front alatt elrejtett ekszerek. Apránként mind eladogatta. Majdnem mindig becsapták. Erre csak később jött ra. Szűkösen, de átvészelték a legnehezebb napokat. A háború után Baráthyne is ahhoz a letűnt úri csoporthoz tartozott, melynek tagjai mindig “biztosan” tudtak, mikor állítják vissza a régi rendszert. Ha egy-egy megjósolt dátum nem vált be, a következő napon már uj datum reményében várták a holnapot. Az önamitások, a sorozatos csalódások es nem utolsó sorban az, hogy már eladni sem volt mit, élni meg kellett valamiből, józan gondolkodásra kényszeritették. Kivált a régi társaságból, majd takarítást vállalt egy üzemben. Egy ideig nagyon egyedül érezte magát. Régi ismerőseivel kerülte a találkozást, az uj környezete nem fogadta be. Mindezzel nem törődött. Csak a fiára gondolt, s azt akarta, hogy legyen belőle “valaki”. Mindent megtett érte. Különórákra járatta, otthon pedig németre tanította. Szobáját kiadta két diáknak, ők a gyerekkel meghúzódtak a konyhában. Miklós jól tanult. Kitűnő érettségi bizonyitvány- nyal, s tanárai ajánlásával könnyen bejutott a műszaki főiskolára. Büszke volt a fiara. Reménykedett, hogy a szűkös napok nemsokára végeternek. A munka fokozatosan életének szerves részéve vált. Mindig kevesebbet gondolkodott sajat sorsáról, idegállapota is javult. Ha régi ismerősökkel olykor összetalálkozott, S azok a letűnt rendszer visszaállásával kecsegtették, csak legyintett. Igyekezett a társalgást más mederbe terelni, ha pedig szint kellett előttük vallania, nyíltan kimondta, hogy hálás ennek a rendszernek, mert nemcsak megtűri öt, hanem még kenyeret is ad. A promóción, mikor Miklós átvette a piros diplomát, az anya szeméből a boldogság könnycseppjei hullottak. Erezte, hogy amit tett, érdemes volt tenni. A fia tudását elismerték az üzemben. Amikor megnősült, háromszobás lakást kapott a gyártól. A hírrel boldogan sietett haza mamihoz. Az estét hármasban töltötték. Pezsgőt bontottak. Ahogy a kis kerek asztal mellett üldögéltek, Baráthy- ne úgy érezte, éz a boldogság, ami után évek óta vágyódott. Jövendőbeli menye a legkedvesebb szavakkal halmozta el. Kikötötte, hogy anyucinak velük kell laknia, mert nem tudná elviselni a gondolatat sem annak, hogy ö szakította el a fiától. Olyan szépnek tűnt a jövő, hogy Baráthy Edéné nem tudta visszatartani örömkönnyeit. Boldogan ölelte át a két fiatalt. Amikor Miklós megkapta a lakáskulcsot, és beköltöz'kódtek a kölcsönre vett divatos bútorral berendezett lakásba, velük ment a mami is. A szobakonyhát kiadta bérbe. Eladásáról a világért sem akart hallani. A fiatalok azt hajtogatták, hogy sohasem egyeznének bele a szoba-konyhaba való vissza- költözésbe. Barathyne meg azt hajtogatta, hogy az az övé, sajatja, attól nem tudna megválni. A hónapok teltek, múltak, és Miklós egyszer azzal a megjegyzéssel állt az anyja elé, hogy autót szeretne venni, de nincs ra elég pénze. Ha a mami esetleg eladná a házat... Baráthyné újra hajthatatlan maradt. f — Tudod Fiam, ti csak marói holnapra eltek. En nem tudok igy élni. Tudnom kell,hogy van valamim. — A mi házunk a tied is, mama. — Nem, ez csak a tietek. — Nyugdijat is kapsz. — A pénz, fiam jön és elmegy, de a ház az megmarad. Ha meghalok« azt tesztek vele, amit akartok. Aztán kérte a fiat, hogy ne legyen telhetetlen, hiszen az autón kívül úgymond mar mindenük megvan. Miklós igazat adott az anyjának de a felesege napról napra azzal hozakodott elő, hogy ok sohasem érik utói a kollégákat, akik lenézik őket és nem fogadják be a társaságukba. Nógatta Miklóst, hogy forduljon az anyjához. Baráthy Edéne hajthatatlan maradt mindaddig, mig fia fel nem panaszolta gyermekkorát, amire az anya mély sóhajtásokkal beleegyezett a lakas- eladásba. A vevőktől felvették a foglalót, pezsgőt bontottak, s a mami volt az est ünnepeltje. Az uj autó valóban bővítette Miklosek barati körét. A névnapok, a vasárnap délutáni kirándulások megváltoztatták az egész ház hangulatát. Baráthy Edénének a baráti összejövetelek eszebe juttatták a fiatalságát, és örült, hogy boldoggá tette a fiat. Azért se szólt, ha a hosszú éjszakába nyűló szórakozások idején az ő szobájára is szükség volt. Mikor úgy érezte, hogy nem tud a fiatalok társaságába beleilleszkedni, elment egy barátnőjéhez. Az egyik összejövetel napján belázasodott, s mielőtt megérkeztek a vendégekrlefeküdt. — Maradt volna a szoba-konyhájában — tamadt a fiatalasszony a féijére—, de te nem tudtál elszakadni anyuka szoknyájától! — De édes, hiszen te is akartad, hogy hozzánk költözzön. — Az akkor volt — pattogott tovább a fiatal- asszony. — Ha akkor jo volt, legyen jo most is. Lakását eladattuk vele, most nem dobhatom ki az utcara. — En igy nem bírom tovább! A vékony falon mindfen szó áthallatszott. Barathyne azon az éjszakán nem aludt. A fiának nem szolt. Hiszen ő megvédte. Nem akart családi botrányt okozni. A lavinát azonban nem lehetett megállítani. A fiatalasszony mind több és több ingerült megjegyzést tett. Miklós nem bírta tovább. Az anyja védelmére kelt. Felesége az anyja előtt fakadt ki: — Te azt hiszed az anyáddal együtt, hogy amiért eladta az ócska szoba-konyhát, most mar leborulok előtte, es eltűröm minden szeszélyét? Miklós igyekezett lecsillapítani a feleségét. Anyját bevezette a szobájába, s felesege idegállapotára hivatkozva , nyugtatta. Pár hétig nem történt semmi. Igaz, a regi meghitt családi hangulat már nem tért vissza. Egy újabb összejövetel után ismét kitört az asz- szony. Hisztériazott, s mikor Miklós az anyja pártjára kelt, felesége azzal fenyegetőzött, hogy ott- hagyja. (folytatás all. oldalon) Thursday, May, 10. 1973. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9
