Amerikai Magyar Szó, 1973. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-11 / 2. szám
Thursday, Jan. 11. 1973 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 DENES GÉZA: FEKETE SZEMÜVEG Az anya már elmúlt hatvan éves, amikor zöldhályog keletkezett a szemén. Az orvosok műtéttel kísérleteztek, utana is bejárt a klinikára. Biztatták: — Félév múlva levesszük a kötést, néni! Nem türelmetlenkedett. Nyugalmában volt valami hideg bölcsesség, mintha.méggyóződött volna arról, hogy amit eddig látott, azt is csak ajándékba kapta. Ezt azonban nem mondta senkinek. Fél év múlva valóban levették a kötést, de helyette fekete szemüveget kapott és a kezébe fehér botot, végkielégítésképpen, örök és megváltoztathatatlan felszerelésül, mintha azt mondták volna: “Most már elláttunk, ne kérj többet!” Hangosan ugyan mást mondtak: — Kicsit lassan gyógyul, néni, de reméljük, egy év- mulva mar... Nemcsak az orvosok mondtak ezt, hanem a fia, menye is és mindenki, aki hozzá tartozott. Időnként türelmes kérdéseket tett fel a gyógyulásával kapcsolatban, mintha meg akarta volna könnyíteni a kegyes hazugok dolgát. Csak hazudjanak, ö nem rontja el az örömüket. A fia úgy viselkedett mellette, mintha semmi sem történt volna. Nem gyongé- debb, inkább hangosabb és vidámabb lett, kissé túlzottan hangos, mintha nem vak, hanem süket lenne . Igyekezett úgy beszélni anyjával, mint azelőtt, fesztelenül, nevetgélve, de lehetőleg csak olyan tárgyakra figyelmeztette, amelyek tapintással elérhetők voltak. A látással kapcsolatos fogalmakat, hasonlatokat kerülte, a vakság nevét soha ki nem mondta. Kereskedő volt, nem pedig iró, vagy nyelvész, de tucatjával tudta gyártani a pótkifejezéseket. Ilyeneket mondott: “Anyám a leikével lát. Ujja hegyében hordja a szemet.” Amikor ráhullott a fekete függöny, az első ho- íapokban azt hitte, hogy a világ kiürült, csak ö ma- adt a helyén és minden egyéb elvándorolt valahová i sötét kárpit möge. Később megértette, hogy a vi- ág tele van hangokkal, szagokkal, zsúfolva van si- na és érdes tapintású felületekkel, s ebben a dús zövevényben el lehet igazodni, ha nagyon figyel, 'edig mennyire félt azelőtt, azt hitte, hogy a vakság gy pillanat alatt bekövetkező sorscsapás. Most meg- anulta, hogy a vakság olyan, mint egy nehezen kézülő műalkotás, amely rengeteg szorgalmat igényel. >t esztendő is beletelik, amig az emberből képzett, ibátlan vak lesz. A hatodik evben feltűnt neki, hogy a menye láto- itása kétszer is elmaradt. Minden hétfőn, időben, antosan ebéd előtt eljött hozza, de most nem. A i megjelent ugyan, de egy szóval sem említette a leségét. jókedvű volt, tréfákat mesélt, amelyeket üzletben hallott és összefüggéstelenül adta elő e- ket. Az anya a karosszékben ült némán, mozdu- tlanul. Már a küszöbnél meghallotta fia nyugta- aságát a cipője kopogásában. Feltűnt, hogy a fia, lépése pillanatában megnézte az óráját. Finom zbórát hordott, s még finomabb fülével felfogta óralánc csörgését, a fémtárgy érzekelhetetlen sur- lását a zseb bélésen. S amikor a fia köszönt, már yebetis tudott: erős alkoholszagot érzett. Hat év- ezelőtt látta a fiát, s ez idő alatt elmosódott ane a,képe. A már meglett férfi helyett még min- ; a kamasz fiú lebegett előtte. Ugyanúgy becézte, csak a Pityuból Pisti lett. Es Pisti soha nem kott inni, most pedig árad belőle az alkohol, gjegyezte: vmm ma — Gizi tegnap nem volt nálam. — Igen. Beteg! - hangzott a késés nélküli válasz. Éppen ez a gyors válasz erősítette meg benne a gyanút. Tudta, hogy a fia arca most sötét es meggyötört. —Meghűlt?— kerdezte. — Igen. Hongkongi!— A fiú válasza gyorsabban, . készségesebben hangzott. Menye a következő hétfőn sem jött el hozzá. E- gész nap egyedül volt. Figyelte a villamosok ijesztő csengetését, az autóbuszok recsegő robaját, amely megrázta a csillag uvegtányérjait, a vitrin dísztárgyait, a bútorok ropogó testét. Igyekezett visszaemlékezni, mit mondott a menye, amikor utoljára járt nála. A hangokat, hangsúlyokat, a szavak közti szünetek jelentőségét mérlegelte. Felfedezte, hogy az utolsó látogatáskor egy idegen nő beszélt hozzá. A hang a Gizié volt, az illat és a járás is, de a beszéd egy idegen lelek dallama. Evek óta most érezte először magát bénának. A fekete függönyön túl, a másik világban valami borzalom születik és ö semmit sem tehet. Egyik délelőtt éppen fesülködött a tükör előtt, amikor az előszoba felöl türelmetlen csengetést hallott. Letette a fésűt, mozdulatlanul megállt az ajtóval szemben. Az ajtók izgatottan nyütak, csapódtak. Szapora, egyenetlen lépések közeledtek. Erezte a ziháló hang forróságát és tudta, hogy a fia arca most szürke es verejtékes. Felemelt arccal fordult felé, ismerős fogásu karok ölelték át, s hallotta a szív kalapálását. — Ne haragudjon, mama, hogy igy megrohantam — mondta a fiú. Erre jartam, gondoltam megnézem. Látni akartam. “Megnézem! Látni akartam!” Hat éve nem hal- lottafiátol ezeket a szavakat. Ezeket a tilalmas szavakat most valami szörnyű felindulás vetette felszínre. A fia hata möge nyúlt, dajkáló mozdulattal magahoz szorította. — Pisti, miért hagytad ott délelőtt az üzletet? —Fontos dolgot kellett elintéznem. De előtte felugrottam, egy percre, hogy megnézzem... Finom könnyedséggel végighuzta tenyerét a fiú hátán, majd a medencecsont felett pillanatra megállt. Itt a hátsó zseb egy kést rejtett. — Gizi hogy van? Jobban? — suttogta. — Igen. Vele akarok találkozni. Sietnem kell. Majd máskor... Fia kisiklott karjaiból. Utánalepett kinyújtott karral, de már nem érte el. — Pisti! — kiáltotta, de már felhallatszott a távolodó rohanás a lépcsöház- ból. Maga elé kinyújtott karral ment előre. A nyitott ajtón kilépett. Balra a lepcsőhaz, szemben a lift, mellette az udvar felöl a folyosót védő korlat. — Pisti!— kiáltott újra, de már érezte, hogy nem tarthatja fel azt a névtelen szörnyűséget, ami odaát, a fekete függönyön túl készül. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a folyosón, lehulló karral, szinte az anyagi világon kívül. Fia nevét kiáltozva megindult a lépcsöház felé. A lift mellett égre emelt fejjel megállt. Alulról hallotta a menekülő rohanás csattogását. Mintha a négy házfal által körülvett udvaron át rohanna a fia. Igen, határozottan. Biztosan a hátsó kijáraton akar a mellékutcába kijutni. Kissé előrehajolt és elszántan, mintha át akarná törni a vakság fekete függönyét, nagyot lépett a korlát felé és újra felkiáltott: —Pisti, azonnal gyere...— A megszokott korlátot akarta megfogni, kiáltása azonban megszakadt, mert egy éve itt a lift mellett a korlát ki volt törve, s ö belépett az ürességbe. Lent az udvarban sokan jöttek hozzá. Nagyon messziről mentőautó szirenazast hallott, amely mind halkabbá vált, majd örökké elhallgatott. Átlépett a fekete kárpitozott függönyön, ahol a sötétség már túl van időn és téren örökké. A fia is, a menye is megérkezett. Levették szeméről a fekete szemüveget. Szeme kihűltén meredt a kék égre. A fiú, felesége kezet szorongatva dermedten állt az anyja fölött. Senki nem tudta meg soha, hogy mi történt. Még Gizi sem. Csak “Pisti” tudta egyedül. 0 0 0 0 0 0 0 0 KOVÁCS IMRE RAJZA BUDA FERENC: Magányosságom siratom Fakul az élet fogyóban, vénül a test pusztulóban, rívok-e vagy örvendezek, nyöszörgők avagy nevetek. Vígan az élet rövidül, víg énekszótól fölüdül, ám a sírás hosszabbítja, bánatfelleggel borítja. Magányosságom siratom, tengődő voltom fájdítom, ki hallaná meg panaszom! Adjatok hamar örömet - asszonyok közt én nevetek.
