Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-09-21 / 36. szám
Thursday, Sep. 21. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGÁRIÁM WORD 9 MÓRICZ ZSIGMOND KIS TÖRTÉNETEK A NAGY ÍRÓRÓL MÓRICZ ZSIGMOND elhuny tónak 30. évfordulóján, szeptember 4-én délelőtt 11 órakor a Magyar írok Szövetsége koszorúzást ünnepséget rendezett az iró sírjánál, a Kerepesi Temetőben. ír Harminc évvel ezelőtt, 1942. szeptember 4-én halt meg Móricz Zsigmond. Ezúttal a következő kis történetekkel emlékezünk meg a nagy Íróról. Derűs kis történetek, amelyek azonban értékes, kedves.vonásokkal gazdagítják az iró portréját, néha találóbban és jellemzőbben, mint a hosszú értekezések. “Nincsen hazánk nagyjairól olyan kicsiség, amit én szivesen le nem Írnék” — irta egyszer Eötvös Károly Vörösmarty Mihályról. Ugyanezt mondjuk mi is, amikor a Móricz Zsig- mondról szóló történetkéket csokorba gyűjtve átnyújtjuk az olvasónak. így egészen más... Ezt a bájos históriát már többen elmesélték — igaz, többé-kevésbé valamennyien másként. . . Nem baj, lényege a kővetkező volt: A huszas évek végén Móricz Zsigmond Erdélyben járt, a nagy fejedelem-hez (az Erdély-trilógia II. kötetéhez) gyűjtött helyszíni adalékokat és benyomásokat. Különösen izgatta Péchi Simon személye, aki annak idején — a XVII. században — Bocskai István és Bethlen Gábor titkára, illetve főkancellárja, valamint az erdélyi szombatosok vezető alakja volt. Kancellár uram nem vetette meg az élet örömeit, igy a többi között egyszer bizonyos “ügye” volt egy marosvásárhelyi szép zsidó lánnyal. Móricz Zsigmondot vendéglátói előzékenyen összehozták Marosvásárhely köztiszteletben álló főrabbijával, Löwy doktorral, aki sokat foglalkozott helytörténettel, s főként Bethlen Gábor korával — s eleven lexikona volt a szombatosok történetének. Érdekesebb és gazdagabb forrást nem is találhattak volna Móricznak. Az iró ugyancsak örömmel készült a beszélgetésre s alighogy összeültek, máris a tárgyra tért; — Aztán, kedves fötisztelendö uram, hogy is volt a dolog azzal a bizonyos szép zsidó lánnyal? Löwy doktor zavarba jött, el is pirult: — Ó, szerkesztő úr, egy betűt se tessék elhinni belőle, az egész csak olyan szóbeszéd: közönséges pletyka, kérem. .. —'Nem baj, fötisztelendö úr — mondja Móricz —, az ilyen pletykákból lesz a legjobb regényrészlet! A főrabbi még zavartabb: — De kérem szépen, bocsánat. . . — s hangában már a félelem reszket, hogy Móricz Zsigmond regénybe írja. . . Feszélyezett pillanatok. Az iró enyhíteni kíván Löwy zavarán: — A Péchi Simon zsidó lányát kérdezem, fötisztelendö uram! Na, igy egészen más. . . Löwy doktor megkönnyebbülten fog erre hosszú és buzgó magyarázatba. Az iró alig győzi jegyezni. . . (A kínos eset megértéséhez tudni kell: éppen az iró látogatása idején, a tudós főrabbiról és egy csinos kisasszonykáról valóban holmi pletyka járta, amiről Móricz — természetesen — nem tudott. . .) Zsiga bácsi még évek múlva is kacagó szemmel mesélte — tudtán kívül, hogyan “gyanúsította meg” a vásárhelyi főrabbit Péchi kancellár hajdani kedvesével . . Ilyent kérdezni! Móricz Zsigmond 1940 elején hirdette meg sokat vitatott jelszavát: “Hagyd a politikát: építkezz!” Lapjának, a Kelet Népének 1940. február 1-i számában egy meglehetősen éles, határozott hangú hozzászólás szállt szembe Móricz jelszavával. A cikket Veres Péter, balmazújvárosi földmunkás irta. Utána többen is szóvá tették Zsiga bácsinak, miért közölte az írást abban a folyóiratban, amelynek ő a főszerkesztője? Móricz szerfölött csodálkozott, egyáltalán, hogyan kérdezhetnek ilyent? — Hogy miért közöltem? — eltűnődött, aztán folytatta. — Hát egyszerűen azért, mert a Péter véleménye más, mint az enyém. . . Csevegés Móricz Zsigmond egyszer a másik nagy Íróval, Tamási Áronnal találkozott egy kávéházban. A megbeszélt időpontra érkeztek, s leültek egy asztalhoz. — Hát itt vagy — mondta Móricz. — Itt bizony — felelte az erdélyi iró. Tamási egy kávét rendelt, Móricz is. A cukrot játszogatva rakják a csészébe, s közben rendületlenül hallgatnak. Tamási most egy szivart — “szivarat” — kér a pincértől. Móricz is szivart hozat. Rágyújtanak. Tamási váija, no, most már csak szól valamit Zsiga bácsi. De nem szól. Egy korty kávé, egy szippantás. Mindketten ugyanezt csinálják. Így megy ez — teljesen szótlanul — az utolsó kortyig, az utolsó szippantásig. Elfogy a kávé, elfogy a szivar. Móricz Zsigmond megszólal: — Jól elcsevegtünk, Áron. — Jól, Zsiga bátyám. — Akkor mehetünk is, Áron. — En is úgy vélem, Zsiga bátyám. Kiballagtak az utcára, s elbúcsúztak. A vessző Móricz Zsigmond nem adott sokat az Akadémia helyesirási szabályaira. Ha ilyesmit emlegettek e- lötte, csak mosolygott és legyintett: nem érdekli. Am annál szigorúbban és következetesebben ügyelt “saját” szabályaira, amikor — főként kinyomtatásuk előtt — az írásait ellenőrizte. Összehúzott szemöldökkel vizsgálta az úgynevezett kefelevonatot, s addig nem nyugodott, amig valamilyen hibát nem talált. . . Egyszer — Féja Géza visszaemlékezése szerint — késve érkezett az Athenaeum nyomdába, ahol már megindult a gép, anélkül, hogy Móricz látta volna a levonatot. Megkérte a vezetőt, azonnal állítsa le a gépet. A nagy iró kívánságát persze teljesítették. Móricz kétszer átolvasta az anyagot, nem talált hibát. Harmadszor is nekifohászkodott, s egyszerre csak mosolyra derült: végre beirt valahová egy vesz- szöt. Szinte örült neki. Azt mondja erre az egyik nyomdai korrektor: — Ne haragudjék, Zsiga bácsi, de ez a vessző nem volt benn az eredeti kéziratban! — Tudom, tudom — bólint Móricz Zsigmond —, de a vesszővel sokkal jobb az irás! Bizonyára igaza volt. Tempósan Új Möricz-darabot próbáltak a színházban. A próbákon a szerző is részt vett. Az egyik paraszti szerepet alakitó színész igen gyorsan, szinte hadarva beszél. A rendező figyelmeztetni akarja, ám előbb az írótól kérdezi: nem találja-e ó is nagyon tempósnak a beszédet. Móricz Zsigmond a fejét rázza: — Nem, nem, sőt inkább sokkal tempósabban kellene mondani ezt a szerepet. A rendező elcsodálkozik. Néhány pillanatig nem értik egymást: mindketten más malomban őrölnek. Móricz Zsigmond ugyanis a tempós beszédet éppen ellenkezőleg értelmezte, mint a színházi szakemberek, akik a gyors ütemű, pergő előadást nevezik tempósnak; az iró szóhasználatában viszont a kimért, méltóságosan lassú ütemű beszéd jelzője volt. De aztán hamarosan tisztázták a félreértést, s kiderült, pontosan egyezett a véleményük. A leányfalusi napszámos.... Egy napszámos dolgozott Móricz Zsigmond leányfalusi házának kertjében. Látva, hogy a ház tágas tornácán három asztalnál hárman is imák, megkérdezte a ház urát, hogy mit tudnak annyit imi egész nap. Móricz rámutatott az egyik úrra és azt mondta: — Az ott németre fordítja, amit irok, ez meg — és rámutatott a másikra — angolra. — Es nagyságos uram? — kérdezte az öreg. — En meg irom magyarul, amit ök aztán lefordi- tanak. Az öreg elismeréssel bólogatott és mosolyogva mondta: — Hát csak okos ember, nagyságos uram. Hogy a legkönnyebbet választotta! FODOR JÓZSEFSzeptember Már a nap-vert fü mely smaragdja sárgáll, Múlt a gyöngéd nyílású április, Melyre oly vágyva gondolok, hogy árny már, Mintha mi szép, tűnt volna avval is, És közelebb már ahhoz, ami csak volt, Az ifjúsághoz, pár hónapja bár, Hogy érthetetlen loppal elbarangolt- Az ég-mezőn s vele a szőke nyár. Már minden nap számit, egy perc se rebben, Mélyebb s más minden, lábam merre lép, Megfoghatatlan más valaki lettem, S másképp van minden, mindenfeleképp. Pedig mi történt itt, oly sokba venni, Mint hogy elkoptak a rét díszei — Múlás, évforduló, pár légi semmi, Hogy tudhat engem megrendíteni?
