Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-12-21 / 49. szám
Thursday, Dec. 21. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 RAB ZSUZSA . 0 ALTATÓDAL Somos Ágnes Nem tudnám még körülbelül sem megmondani, embert vagy fát ismertem-e többet életemben. Csak azt tudom, hogy a fát hosszú évek után, biztosabban megismerem, mint az embert. Még megnőve, vagy megcsonkítva, haldokolva is. Ismerek egy kis fát a Pápakovácsiba vezető országút szélén. Magrólkelt ■ őszibarackfa. Fiatal vagy öreg, nem tudni. Egyedül térdepel az árokparton, pőre táj közepén messze környéken az egyetlen barbárrózsaszínű láng kora tavasszal. Húsvéttáji autós vagy motoros kirándulók nem tudnak tétlenül elmenni mellette, facsarva nyúzzák virágos ágait: húsvét után mar csak a görcsös-rémült anyatörzs szégyenkezik az árokszélén. Aztán újra kihajt. Ismerek magányos tölgyfákat, féltüdővel ziháló- kat, villámok mágnesét: bakonyi legelők közepén hajdani makkoltató tölgyesekről, szegénylegénybujtató sűrűségekről hírmondókat, butykoságú történelmet. Hallottam még-apám-ültette, kisaj átított almafát recsegve sírni, elzuhanóban, gyümölccsel tele. Hanyattdőlt, és maga alá temette apám pádon üldögélő árnyékát — nem, élő alakját —: azon az egy helyen nem látom többé. Láttam bauxit-vidékek vöröspúderes akácfáit, mérgezett környék utolsó őrszemeit, amint a vasfűdében fuldokló tájba eleven oxigént pumpálnak még, utolsó leheletükkel. Hallottam kedvtelésből kicsavart útszéli suijánfa kislánysírását, amelyet elnyomott a gyilkosok vastag röhögése. Láttam szíjfonadékos törzsű-gyökerű karsztvidé- ki olajfát, kősánccal védettet, amely kínlódva fizet, ahogy tud, a gyökeréhez mély völgyekből felhordott földért. Ismertem bőszoknyájú szőlőhegyi fákat, amelyek sohasem kértek semmit — se oltást, se nyesést, se permetet: egyetlen igényük volt, hogy ősszel verjék őket —,csak adtak, adtak, adtak: árnyékot, diót, száraz gallyat, bolha ellen fiatal levelet, aztán lócát, bölcsőt, sifonért, menyasszonyládát. És láttam védett parkokban ápoltan nődögélő, maguk-mutogató, krinolinos fa-dámákat. A fenyőfáknak pedig több átváltozását ismerem. Láttam őket, hányszor, a maguk tömjén- és rozmaringillatú homályában, borostyánfűzéresen, maguk terítette, puhán rugózó szőnyegen. Lábuknál fehér meg sárga gombák pukkadoztak jókedvükben, kövéren és profánul a templomi csendben. Ezeket a fenyőket gyermekkoromban sokáig nem tudtam azonosítani a karácsonyi vásártérre felhajtott testvéreikkel. De hiszen azok nem is fenyőfák voltak már: karácsonyfák. Mint ahogy egy napon vágómarha lesz az idillien legelésző, szelidszemű üszőből. Csak amazoknak a nevét hozzászépítettek az ünnephez. Mérik őket, rúddal, zsinórral, tetszetősre rázzák, úgy kelletik: számok röpködnek, kicsinylő meg dicsérő szavak. A fa várja a sorsát. Aztán összekötözik, valaki a hóna alá fogja, vagy a vállára emeli, kifizeti, aprópénzt guberál, elteszi, ami visszajár. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy ezeknek is áruk van. A fenyőfáknak, a virágoknak. Meg a zsebből kikandikaló, öklömnyi pulikutyáknak. Szabott áruk van, vagy kereslet-kínálat hullámzásától függő. Tudom, tudom, természetes, nem lehet másképp. Csak magamról beszélek, a magam fellengös bolondságáról. Rám úgy hat a pénzcsörgés némely dolog körül, mintha szépséget, illatot, sorsot, hűséget árulnának centire, szálra, csomóra, darabra. Érzelgés? Még azt is vállalom. Aztán ott áll a fenyőfa fényruhában, papircico- mában, arany-ezüst csillámosan. Árasztja fanyar zöld, könnyű illatát. Majd az illat is meghal. Úgy a negyedik-ötödik napon. Talán akkor hal meg igazán a fa is. De marad még, hiszen nehezen válunk meg az ünnepeinktől. Marad, porszívó-töltőnek, házi- asszony-bosszantónak, makacs szemetelőnek. Végül a kapuk előtt, szemetesvödrök szomszédságában vátja, kell-e még valakinek. Nemigen kell, sokáig ottmarad, megfigyeltem, néha még a tavasz is ott találja.Kuszálja a szél a rajtahagyott üres papírokat, fonalakat. Az a tüskebokor jut eszembe róla, az a pogány áldozati bokor, amelyet, sajátos módon, egy örmény sziklakolostor bejáratánál láttam, testén viselt ruha lehasított rongyaival oltalmat ke'rőn telekötözve. Igaz, az a tüskebokor élt. A fenyőfát kivágták, eladták, hazavitték, teleaggatták, gyönyörködtek benne, bosszankodtak rá, kihajították. Akárhogy is: azért csak pályafutás volt ez. Tündöklött a közepe. Csak azokra nem szeretek gondolni, a karácsony után megmaradtakra. Az el nem keltekre, a hiába- feláldozottakra. Évek óta látom őket, december-január fordulóján: egymáshoz lapulva borzonganak valami szemetes tér sarkában. Mi lesz a karácsony után megmaradt fenyőkkel? Miért pusztul bele mindig annyi minden az ünnepeinkbe? Tudom, Andersen rég megírta a fenyőfa történetét. Csak éppen: olyan kevesen olvasunk meséket mostanában. — Édesanyám, te nem szereted Mozartot? — Miből gondolod ezt? Hogyne szeretném . . — Akkor az előbb miért kiabáltál rám olyan ingerülten, hogy azonnal hagyjam abba az éneklést. Vera néni tegnap, az énekkari próbán a lelkünkre kötötte, hogy gyakoroljunk, mert ez a dal nagyon nehéz. Itt van a kottája. Ismered? Mozart altatódala . . . Az asszony vontatottan kiemelte kezét a habos mosogatóvízból, a törlőruha után nyúlt, s halkan beszélni kezdett. Akkor még én sem tudtam, akárcsak most te, hogy mit jelent a háború. Esténként elsötétítettük az ablakokat, éjszakára kikészítettük a tele bőröndöt és a gyertyát, s ha próbaként megszólalt a sziréna, buzgón próbálgattuk, hogyan kell gyorsan levonulni a pincébe. Amikor aznap este ismét meghallottuk a ház parancsnokának erélyes szavát, nem törtük magunkat, hogy a pincébe siessünk. Minek egy újabb próba? Tudjuk már. A parancsnok alacsony, idősödő asszony volt. Olyan apró termetű, hogy mi, gyerekek is túlnőttünk rajta. Állt a sötét udvaron és kiabált: légiriadó! S szavának bizonyításaként felbömböltek a szirénák, a repülőgépek zúgása egyre közelebb ért. A ház megélénkült. A hátsó lépcsőn lefelé imbo- lyogtak a gyertyafények. Három emelet magasságig tört fel a félelem. A tömeg megtorpant a földszinten. A másodikról elveszett egy gyerek, s az anyja visszafelé kapaszkodott, eszelős tekintettel átfúrta magát a bőröndök, pokrócok álján, csomagja ott állt a lépcsőn keresztben. Egy repülőgép sivítva húzott el az utca felett. .. A pincében kedélyes kártyacsata dúlt, egy család pedig zavartalanul folytatta félbeszakadt vacsoráját. Aztán minden megrázkódott, a villany kialudt. Újabb mennydörgés, újabb, most megint, egyre közelebb. . . A sötétségben mindenki a feljárathoz rohant volna, akik pedig a bejáratnál álltak, azokat befelé vitte a félsz, s talán a légnyomás is. Elszabadult a pokol! Hirtelen egy meleg, érdes kéz ragadta meg a karomat. A parancsnoknő volt, s hangja könyörgött:- Kislányom, Marikám, énekelj valamit! Gyorsan, mindegy, akármit. . . s felrántott a lócáról, kitépett anyám keze közül. Elkezdtem, szinte bénultan a félelemtől. Először halkan, aztán egyre erőteljesebben: — Gyermekem óh, aludj már, nyugszik minden kismadár, pihen már erdő, s a rét, erdőben az őzikék. . . Hirtelen döbbent csend lett. Az előbb még pánikban öijöngő emberekből mintha kiszállt volna a lélek, s minden erő. Lábuk gyökeret vert, ahol álltak. Én pedig énekeltem, s hangomat elnyelte a robaj: a szomszéd házat földig rombolta egy bomba. — Édesanyám, te ezért nem szereted Mozartot?- Kisfiam, én éppen ezért szeretem Mozartot. ..
