Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-10-26 / 41. szám
Thursday, Oct. 26. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 NINCS IRGALOM ? A komor bírósági épületből úgy támolygott ki, mint akit félholtra vertek. Magasra szökött vérnyomásától a fejében pattanásig feszültek az erek, domború mellkasában idegesen dobogott a szív. Átment az utca túlsó oldalára, onnan még egy pillantást vetett az antik stílusú épületre, amelynek homlokzatán aranyba vésve az igazságszolgáltatás szimbóluma, a mérleg ragyogott, aztán indult hazafelé. Húsz évi együttlét után a bíróság ma felbontotta a házasságukat. És ö a mai napon elvesztette mindenét. Egyenesen az utcára került. A felesége elvitte a házat, amely a kettőjük nevén volt, de amelynek az árát egyedid ö gürcölte ki, elvitte a bútort, elvitte a pénzt, elvitte a négyezer dolláros új autót, amelyet készpénzért vásárolt nemrég. Hát igazság ez? Hát szabad egy emberrel igy elbánni?! Hát nincs irgalom?! Az asszony lett hozzá hűtlen és a mérleg serpenyőjében mégis ö találtatott könnyűnek. — Bűnös! — vádolta a felesége ügyvédje. — Bűnös! — ítélkezett felette a biró. Bűnös, mert soha egy rossz szóval sem illette a feleségét, bűnös, mert húsz éven át napi tizenkét órákat dolgozott állandóan, csakhogy mindenük meglegyen, és bűnös, mert a második virágzását élő, harmincöt évesnek is alig kinéző negyvenéves asz- szonyát ötvenötéves fáradt ember létére már nem tudta a házasélet örömeiben részesíteni. Másnap elköltözött. A felesége személyi dolgai húsz nagy bőröndbe is alig fértek bele, ö két kopott böröndben könnyen elvitte, amije volt. A város egyik leromlott negyedeben bérelt lakást és megpróbált beilleszkedni új környezetébe, ami jobb érzésű ember létére nehezen ment. Lassan mégis beletörődött sorsába és egy idő múltán remélni is tudott. A nyugdíjig még tíz éve volt hátra. Úgy számított, ha sikerül ezt az időt kidolgoznia, takarékos életmód mellett összehozhat tizenötezer dollárt és valahol egy távoli faluban, ahol a megélhetés olcsóbb, vásárolhat magának öregségére egy kis hazat. Nösülésre nem gondolt többé. De ember tervez, istenek végeznek! Az ó esetében sem történt ez másképp. Egy napon a gyárban — ahol dolgozott — megjelent a vállalat elnökhelyettese a maga uszályával. Végigjárta az összes munkaterméket, a főirodában áttekintette a termelési kimutatást és eltávozott anélkül, hogy jövetelének céljáról bárkit is tájékoztatott volna. Azonban néhány nappal később,jelentése alapján, a számos üzemmel rendelkező nagy- vállalat new yorki vezérigazgatóságán megszületett a döntő határozat: az üzemet North Carolina államba kell áttelepíteni. Indok: az üzem termelése nem kielégítő és a meglévő elavult gépekkel tovább nem fokozható. Az elöregedett gyárépületet viszont uj gépekkel már nem érdemes felszerelni, ugyanakkor az átköltöztetés adókedvezményt, alacsonyabb a- dót, alacsonyabb munkabérekkel való foglalkoztatást és több termelést jelent a vállalatnak, — folyt tovább a szó az igazgatósági testületben. — Ismét kétezer ember elveszti a kenyerét — mondta valaki a testület tagjai közül. De ez is csak amolyan csendes megjegyzés volt inkább, mint mentöszándék. Nem is szólt rá senki. A segélyre jogosultak hosszú sorában Timár is ott állt, most már másodszor is kisemmizve, másodszor is az utcára téve. Sejtette, hogy nem lesz könnyű elhelyezkedni, hiszen elmúlt ötvenhat éves, de azért a reményt nem adta fel. Lehetetlennek tartotta, hogy az óriási iparvárosban ne kapjon valami munkát. Es nem kapott semmit. Másfél éve is elmúlt már, hogy a segélyhivatal kiküldte neki az utolsó csekket, azóta abból a kis pénzből tartotta fenn magát, amit előzőleg a keresetéből még megtakarított. De ez a kevés tartalék is végleg kimerült. Egy napon, amikor éhen, szomjan, elcsigázva, re- ménytvesztetten tért haza, a házban valaki azt tanácsolta, hogy menjen vidékre és farmon vállaljon munkát. Megfogadta a tanácsot, de igy sem lett szerencséje. Hetek óta egyéb sem volt a gyomrában, mint sült kukorica, nyers paradicsom és zöld paprika, pedig már nagyon vágyott egy tányér meleg etel után, de senki sem szánta meg. Elhanyagolt külseje után ítélve csavargónak nézték. Ráadásul az idő is rászakadt. Éjjel-nappal esett. Elázott ruhában, térdig sárosán, agyon hűlve, émelygő gyomorral vánszorgott egyik gazdaságból a másikba és ha rásötétedett, egy-egy fa alatt húzódott meg éjszakára. Az utolsó estén már gyufája sem volt, nem süthetett kukoricát és a tűznél nem száríthatta elázott ruháját. Ott állt a vigasztalan, fekete éjszakában és tekintetét az égre emelve, elgémberedett karjait a magasba lendítve, a végső elkeseredés hangján kiáltotta: — Hát lehet igy elveszni hagyni egy embert?! Hát nincs irgalom?! Hosszúra nőtt, kuszáit hajába belekapott a szél, sűrű, szürke szakállal borított, mosdatlan arcába belevágott az eső, lila karikákkal határolt véreres szemeiből könnyek préselődtek, kicserepesedett ajkai némán mozogtak. A vasúti vágány egy lépésnyire volt tőle, a vonat mar a feje fölött dübörgőtt, a reflektora végigpásztázta előtte az esőtől fénylő sínpárt. Timár összeszedte utolsó erejét és behunyt szemekkel, tébolyultan a kerekek alá vetette magát. Kora reggel volt, az eső még mindig esett, az északi szél sem pihent, az ólomszinú felhőkből vonuló kanada-ludak panaszos gágogása hallatszott le, a sárguló kukoricások fáztak az őszi viharban. — Csavargó — mondta magának az ember, aki a vasúti töltés alján ráakadt Timár összezúzott holttestére. — Nem kár érte, úgyis csak a világ volt több vele — tette hozzá kis idő múlva és már akart is tovább menni, de ekkor a halott zsebében egy el- rongyolódott borítékot vett eszre. Az állami segélyhivataltól volt Timár nevére címezve. — Csavargót nem szoktak munkanélküli segélyben részesíteni — szólalt meg újra. — Ez a szerencsétlen bizonyára munkásember volt valamikor. Sok megpróbáltatáson mehetett keresztül, mire idáig jutott. Ha nem csal a szemem, túl lehet már jóval az ötvenen. A rendőrségi jelentés nyomán másnap a tv. ernyőjéről a hirbemondó beszámolt az esetről és beszámolójához hozzáfűzte, hogy nem tudni a bal- sorsu ember öngyilkos lett-e, vagy baleset áldozata? Annyi bizonyos, hogy a mindennapi élet forgatagában senki sem kutatta Timár tragédiájának okát és miatta senki sem érezte felelősnek magát. Takács Lajos Cleveland, Ohio. VWiWi »V« < » »ttit wwwwarMMwai ■■■■■■■■«■■■■«■«■■■■mm u « ■ ■ ■ ■ ■ ■ «Tr«Tnr^rTTrrirMTnnfWV!nrrtVVTW TERJESSZE LAPUNKAT! JÓZSEF ATTILA: VÉGÜL Kazant súroltam; vágtám sarjat; elnyúltam rothadt szalmazsákon; biró elitéit; hülye csúfolt; pincéből tódult ragyogásom. Csókoltam lányt, aki dalolva ropogós cipót sütött másnak. Ruhát kaptam és könyvet adtam a parasztnak és a munkásnak. Egy jómódú leányt szerettem, osztálya elragadta tőlem. Két naponként csak egyszer ettem és gyomorbajos lett belőlem. Ereztem, forgó, gyulladásos gyomor a világ is és nyalkas, gyomorbeteg szerelmünk, elménk s a háború csak véres hányás. S mert savanykás csönd tölti szánkat, szivembe rúgtam, ordítson már! Hogyan is hagyna dolgos elmém feledtető, de bérdaloknál. Kínáltak pénzt nagy sok bosszúmért, pap mondta: Fiam, szállj az úrhoz! S tudtam, ki üres kezzel tér meg, baltát, kapát meg köveket hoz. Villogó szivű, győzni biró vagyok, kinek kell legyen kedve igazat tenni, pártot állni, im, e szigorú emlékekre. De emlékhez mi közöm nekem? Rongy ceruzámat inkább leteszem s köszörülöm a kasza elit, mert földünkön az idő érik, zajtalanul és félelmesen. I NAGY n , i KARÁCSONYI I BAZÁR k NEW YORKBAN 1972. november 26.-án fí vasárnap déltől este 8 óráig | a CLARK AUDITORIUM, i YOUNG WOMEN CHRISTIAN ASSOCIATION ^ 51 & 8th Ave New York, N.Y. Közel az IRT, BMT, IND Subway állomásokhoz H Szép importált magyar árucikkek, || magyar lemezek, magyar paprika & babák, plüss-állatok, ékszerek, könyvek, ^ es sok szép ajándéktárgy, jutányos árakon. |t Finom magyar ételek. Kávé,sütemény. BT Belépődíj nincs. H A MAGYAR TÁRSASKÖR ES A NEWYORKI LAPBIZOTTSÁG RENDEZÉSÉBEN
