Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-10-12 / 39. szám
Thursday, Oct. 12. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 1 ÉRVÉNYESÍTETTÉK A“S ALT” SZERZŐDÉST Nixon elnök az Egyesült Államok és Andrei Gromyko szovjet külügyminiszter a Szovjetunió nevében aláírják a két állam között létrejött “SALT” — egyezményt a rakétaelháritó rendszerek korlátozásáról. Koalícióban tömörülnek a szervezett fekete munkások WASHINGTON, D. C. “Nem maradunk semlegesek ebben a választásban” — mondotta William Lucy, a State, County & Municipal Employes országos szakszervezet pénzügyi titkára az itt tartott konferencián. Az összejövetelen két millió fekete szervezett munkás képviselői vettek részt, akik állandó szervezet felállitását határozták el, mely nemcsak a szak- szervezetekbe tartozó, de a tiz millió fekete munkás érdekét képviseli majd. “A szervezetet George Meany az elnökválasztások iránti ‘semleges’ magatartása robbantotta ki”., Törvénybe iktatták WASHINGTON, D. C. A Kongresszus törvényjavaslatot fogadott el a nyugdíjban lévő vasúti munkások nyugdijának 20 százalékos felemelésére. Nixon elnök megvétózta a javaslatot. A szenátus 76 szavazattal öt ellenében és a képviselők 353 szavazattal 29 ellenében megsemmisítették NLxon vétóját és a javaslatot törvényerőre emelték. 980,000 nyugdíjas vasúti munkás helyzete javul mondotta Lucy, majd igy folytatta: “A háború felemészti azt az összeget, amit iskolák, kórházak és lakások építésére és a lakosság egészségi állapotának fenntartására kellene fordítani. “A koalíció egyik feladata lesz a szervezetlen fekete munkások szakszervezetbe tömörítése és kapcsolatot teremteni a koalíció, a fekete és általában a szegény negyedek között.” A koalíció szervezői azzal vádolják George Meanyt es társait, hogy másodrangú tagokként kezelik a szakszervezetek fekete tagjait. valamelyest a kongresszus e döntése következtében. Ezzel a közel egy millió idős munkás minden bizonnyal emlékezni fog november 7.-én arra, ki akarta őket megfosztani a húsz százalékos nyugdíjemeléstől. A húsz százalékos nyugdijemele's, évente 300 millió dollárt helyez a nyugdíjas vasúti munkások zsebébe. Jelenleg kevesebb a vasúti dolgozók száma (600,000), mint a nyugdíjasok száma (980,000). HéTVéGI fcvéc írja: Rev. Gross A. László B. D„ Th. M. ajÁndÉklonak ne nézd A FOGAT! Amikor dicső főparancsnokunk vagy öt hónappal ezelőtt hozzáfogott Eszakvietnámnak — a történelemben példátlan méretú — légi és tengeri bombázásához, minden szemrebbenés és arcpirulás nélkül bejelentette, hogy a bombázások mindaddig folytatódni fognak, amig az amerikai hadifoglyok ki nem szabadulnak. Ilyen kategorikus nyilatkozatot csak egy olyan államfő tesz, aki biztosra veszi, hogy ennek a zsarolással határos fenyegetésnek a legrövidebb időn belül meglesz a foganatja: az ellenség minden késedelem nélkül kiadja a kezében lévő foglyokat. . . Holtbizonyos, hogy ez volt Nixon számítása, mert hiszen azt még ö sem tudta elképzelni, hogy az északvietnámi nép hosszú hónapokon át hajlandó és képes lesz elviselni a történelem legbarbárabb, legpusztítóbb, mindennapos bombazuhatagát — a hiroshimai es nagasakii atomtamadás sokszorosát. . . Néhányhavi esztelen és hasztalan bombázás után — amelynek során újabb százegynéhany hadifoglyot szállított Hanoinak — Nixon rájött, hogy célja elérésének az esélyei minden múló nappal soványabbak lesznek, hiszen ha Hanoi nem bukott térdre előtte, mig valóban értékes és fontos katonai célpontokat (gyárakat, vasútvonalakat, röptereket, hidakat, stb.) volt oka feltenie, akkor nyilvánvaló, hogy e célpontok elpusztítása után, amikor mar édeskevés bombaznivaló maradt az ország területén, még kevésbe lesz hajlandó beadni a derekát. (Ekkortájt történhetett, hogy valakinek a Pentagonban vagy a Fehér Házban eszébe jutott: “Kifogyván a célpontokból, miért ne bombázzuk a védogata- kat? Ezzel észheztérithetjük ezt a makacs ellense - get!” Hát el is kezdték a gatak bombázását, de a vilagközvélemény egyhangú felzúdulására abbahagyták és ráfogták, hogy tévedés volt az egesz. . . ) Egyszóval: Nixon, aki pedig biztosra vette Hanoi kapitulációját (máskülönben nem kezdte volna meg a borzalmas légihadjáratot, amellyel csak a világ népeinek az Ítéletét és utálatát vívta ki maganak), ma már tudja, hogy ismét csúfos kudarcot vallott — a hadifoglyokat a háború befejezte■ előtt nem kaphatja vissza! De a légi támadásokat nem hagyhatja abba, mert májusban kijelentette, hogy azok folytatódni fognak mindaddig, amig az amerikai pilótákat vissza nem kapja az utolsó szálig. . . Már pedig a világ leghatalmasabb országának a feje —ugyebár?— nem csinálhat ülepet a szájából — ábrázatának elvesztése nélkül. . . Ilyen körülmények között születhetett meg Hanoiban az a — valljuk meg — zseniális sakkhuzás, hogy három amerikai pilótát szabadon bocsátottak, de azzal a kikötéssel, hogy azokat nem az amerikai hatóságoknak, hanem az amerikai békemozgalom meghívott képviselőinek adják ki. Nixonnak ez a gyengéd arculcsapás természetesen nem nagyon smakkolt, de megakadályozni a szabadlábra helyezést nem merte, mert akkor az itthoni választókkal gyűlt volna meg a baja november 7-én. Arra azonban volt gondja, hogy külúgy— és hadügyminiszterén keresztül hivatalosan kárhoztassa Hanoit “a Genfi Egyezmény tételeivel ellentétes, szokatlan, propaganda célzatú eljárásáért, de különösen azért, hogy a már szabadon mozgó, utrakész három repülőtisztet (es azoknak az amerikai kísérőit) előbb körülvitték egy kis “tanulmányútra,” hadd lássák: milyen szörnyűséges pusztítást végeztek ők es pilótatársaik. ebben az agyonkinzott országban. . . Lehet, hogy Hanoinak politikai propaganda volt a célja ezzel a kirándulással, de ezért Hanoit kárhoztatni mindenkinek több joga van, mint eppen Nixonnak, aki soha el nem mulasztja a legparányibb alkalmat, amelynek tüzénél egy kis politikai pecsenyét süthet maganak. Hogy csak a legutóbbi alantas kortestrúkkjet hozzam fel példának: A mintegy 26 millió nyugdíjasnak az október elejen kikézbesitett csekkjét, amely 20 százalékos emelést foglalt magaban, egy fondorlatosán megfogalmazott üzenet kisérte, amelyben a kormány azt a benyomást igyekszik kelteni a cimzettben, hogy a nyug- dijemelest az elnöknek köszönheti. Holott a valóság az, hogy Nixon csupán egy ötszázalékos “javítást” tartott elfogadhatónak és a húsz százalékos emeles ellen kézzel-lábbal hadakozott! Megvétózni csak azért nem merte, mert tudta, hogy a Kongresszus a szükséges kétharmadnál is nagyobb többséggel visszautasítaná a vétót. Aki ilyen hamis, félrevezető információval, ilyen hányingert okozó kortesfogással próbálja befolyásolni 26 millió polgárnak a szavazatát, annak aligha van joga elitélni Hanoinak azt az igyekezetét, hogy a három pilótán és jelenlévő külföldi tudósítókon keresztül a világ elé tárja azt a borzalmas pusztítást, amelyet Eszakvietnámnak — Nixon jóvoltából — el kellett szenvednie. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy Nixon csupán mandátumának a meghosszabbításáért ügyködik, mig a végpusztulással fenyegetett Eszakvietnám az ELETBENMA- RADASÁERT KÜZD! Ami bizony óriási különbség! Sokkal illendőbb lett volna, ha Nixon nyilvánosan megköszönte volna Hanoinak, hogy az a saját jószántából szabadon engedett három hadifoglyot, ahelyett, hogy vétett volna az “ajándéklóról” szóló, világszerte ismert közmondás elve ellen. De ki vár Nixontol illemtudást? (1972. okt. 5.)